BaekYeol - Muteness

[Hangulat]

~ Miért születtem meg?

~ Miért ébredek fel reggelente és hajtom álomra fejemet esténként?

~ Miért vagyok még ezen a világon?

~ Ugyan… mi keresnivalóm van nekem itt?

Ezek a kérdések cikáznak elmémben szüntelen, válaszra várva, amiket tudom, hogy úgyse fogok megkapni. Vagyis… valójában már régen rájöttem, de magamnak is gyáva vagyok bevallani, hogy tulajdonképpen nincs helyem ebben a világban, amiről máig nem tudom eldönteni, hogy valóban olyan kegyetlen, mint amilyennek érzem, vagy én vagyok kevés ahhoz, hogy helyt álljak benne és értelmét találjam.

Úgy érzem, semmire sem vagyok jó. Semmire sem vagyok hivatott. A sors nem szánt nekem semmi jót, csak egy rosszat, ami hatással lett a továbbiakra, s hiábavalóvá tette létemet. Vagy talán az én feladatom lenne új célt találnom, s kitűznöm egyet magam elé? De hát már annyiszor próbáltam, s egyszer se jutottam semmire. Számtalanszor éreztem azt, hogy Igen! Végre megtaláltam az értelmét! De amilyen gyorsan jött az emóció, olyan gyorsan is foszlott semmivé, vagy jött valami, ami keresztbe tett. S mintha nem is lett volna, úgy folytatódott a korábbi sötét és kilátástalan életem.

Azóta minden napom ugyanúgy telik. Felkelek, elhúzom a függönyt, kinyitom az ablakot, s amíg a friss, korai szellő a porcicákat hívja könnyed keringőre bevetem az ágyamat, hogy arra pakoljam le az aznapi ruháimat. A vékony falon keresztül mindig hallani vélem lakótársam, Chanyeol szöszmötölését, ahogy arra készül, hogy együtt elhagyjuk a házat, elmenjünk egyetemre, s aztán indulhasson gitár órára, majd próbálni a saját együttesével.

Chanyeolnak mindig is célokkal teli, izgalmas élete volt, sosem unatkozott, mindig akadt valami, ami lekötötte őt és a figyelmét, hogy aztán késő este hazaeshessen, s egy gyors vacsora meg fürdés után a meleg ágyába dőlhessen, aminek általában én cserélem le a huzatát, hiszen annyi szabadidőm akad iskola után.

Most pedig jöhet a jogos kérdések hada. Chanyeol sosem hív magával sehova? Nem szoktunk közös programokat csinálni? Ó, dehogynem. Számtalanszor invitált engem is, mikor barátaival összeröffentek valahol, de minden alkalommal visszautasítottam a meghívást. Az okkal tisztában volt, ezért nem is erőltette soha, egy idő után pedig már nem kérdezett, hiszen tudta, hogy úgyis csak egy fejrázás lesz a válaszom. Tőlem több nem is tellett. Ilyenkor pedig a szívem is összeszorult barátom arcát látva, amire azonnal kiült a keserűség és a megbánás, üveges tekintete pedig rögtön tovább siklott rólam, egyenesen a padlóra, hogy aztán úgy bámulja cipője orrát, mint egy kisfiú, aki összetörte anyukája kedvenc vázáját. Ám itt csak két dolog zúzódott darabokra. Az életem és a koponyám, mikor leestem a létráról.

Az egész akkor történt, amikor beköltöztünk, s elkezdtük berendezni az otthonunkat. Végre hasznosnak érezhettem magamat, így mindent én akartam csinálni, hogy addig is lekössem a figyelmemet. Ide-oda rohangáltam az akkor még üres szobák és falak között, hogy hasznosítsam fölösleges energiámat, s mint a mérgezett egér ugráltam egyik feladatból a másikba. A szobámat sikerült pont úgy berendeznem, ahogy azt már hónapokkal előtte elterveztem, a folyosót olyan barnára festettük, amilyet korábban kinéztünk, a konyhába pedig azokat a bútorokat építettük be, amik első látásra megtetszettek nekünk az üzletben. Tökéletesen haladtunk a saját rezidenciánk otthonná varázsolásával.

– Biztos ne én csináljam? – fogta meg a létra szélét Chanyeol, majd felnézett rám, aki a legfelső fokon toporogtam, hogy elérjem a lámpát, hogy új, gyengébb égőt tehessek bele.

– Biztos, ura vagyok a helyzetnek – vigyorogtam, miközben azon ügyeskedtem, nehogy kibillenjen alólam a létra. Bár megnyugvással töltött el, hogy barátom szorosan tartja azt, ügyelve rám és épségemre.

Ekkor Chanyeol telefonjának csengőhangja zendített fel a földszintről, a hangos dobszóló élő koncert érzését keltette a házban, amitől enyhén össze is rezzentem.

– Basszus – pillantott le a lépcsőn. – Mindjárt jövök – nézett fel rám utoljára, majd elengedte a létrát, s gyorsan szedve a fokokat lecsörtetett, egyenesen a konyha felé, ahol mobilját hagyta. Nem válaszoltam neki, túlságosan lefoglalt, hogy betekerjem az égőt, ami a magasság ellenére is túl nehéznek bizonyult, hisz koránt sem vagyok olyan langaléta, mint Chanyeol. Lábujjhegyen egyensúlyozva próbáltam jobban elérni a plafont, mire végre sikerült a helyére csavarnom a körtét. Megkönnyebbülésemnek hangot adva felsóhajtottam, s visszahuppantam a sarkamra, a kelleténél nagyobb elánnal. A létra nagyot libbent alattam, én pedig hiába próbáltam azt is és magamat is balanszba hozni, nem jártam sikerrel. Talpam alatt már csak a levegőt éreztem, kezeimmel vadul kapálóztam, hogy valamiben megkapaszkodhassak az esés tompításaképpen, de túl lassú voltam. A létra nagy csattanással érkezett a lépcsőre, majd kezdett onnan fokozatosan lejjebb csúszni, én pedig erős ütést éreztem a hátamon, aztán a nyakamon és fejemen, végül pedig elsötétült előttem minden. Pár pillanatig – habár nem láttam semmit – még eszméletemnél voltam, s Chanyeol vad lépteit hallottam, ahogy nevem kiabálva rohan felém. Képtelen voltam megmozdulni, s mire odaért már nem voltam magamnál.

Fehér falak, fehér ágyneműk között, egy kényelmetlen matracon, sajgó fejjel tértem magamhoz. Kábán próbáltam kitalálni, hol vagyok, s hogy kerültem arra a helyre, de még mielőtt bármire jutottam volna Chanyeol aggódó arcával, riadt tekintetével találtam szembe magamat.

– Baekhyun! – borult azonnal a nyakamba, én pedig meg se tudtam szólalni a meglepettségtől és az értetlenségtől. – Végre magadhoz tértél! – Könnyek csillogtak gyönyörű, csokoládébarna íriszeiben, ami arra engedett következtetni, hogy valami történt velem. De mi? Agyamat erőltetve próbáltam felidézni az emlékeket, de fájó fejem rendesen megnehezítette a dolgomat, így jobbnak láttam megkérdezni.

Hiába erőltettem magamat, egy hang sem jött ki a torkomon, hangszálaim pedig rögtön égni kezdtek, mihelyst szavakkal próbálkoztam. Kezdtem kétségbeesni. Segítségért rimánkodva néztem barátom szemeibe, amikbe egyre csak gyűltek forró könnyei, én pedig egyre inkább összezavarodtam. Annyi kérdésem lett volna hozzá, de nem tudtam feltenni egyet sem. Képtelen voltam megszólalni.

Még aznap megtudtam, hogy lezuhantam a lépcsőn, aminek hála súlyos nyaki- és feji sérülést szenvedtem, s ez hangszálbénulást eredményezett. Az orvosok azt mondták, ez általában, habár lassú folyamat, de gyógyulandó. Viszont az én esetem súlyosabb a szokásosnál, ugyanis a nyúltagyi magvaim piszkosul megsérültek, így nem garantált a gyógyulásom.

Akkor és ott úgy éreztem, jobb lett volna, ha fel sem ébredek, ami mellesleg hatalmas csoda volt. Némán születni egészen más, mint idő közben elveszíteni a hangunkat. Hiszen aki ezzel jön világra, nem tapasztalja meg az érzést, milyen is szavakkal kifejezni mindazt, ami bennünk van, elmondani szívünk legmélyebb titkait, gyönyörű, füleket simogató kifejezéseket használni, s másokon libabőrt előidézni egy csodálatos dallal. Nekem pedig az utóbbi volt az életem. A mindenem. Amíg Chanyeol a gitárja húrjaihoz menekült, mikor valami bántotta, vagy szórakozni kívánt én mindig fülembe dugtam kedvenc számaimat, s énekeltem. Általánosban, gimnáziumban és az egyetemen is a hangomról voltam ismert, csak amiatt tudtak rólam emberek. Ezen kívül semmit sem mutathattam fel, és semmi sem okozott nekem élvezetet. S most ezt az örömforrást is elvesztettem. Talán végleg.

Az orvosok és Chanyeol elmondtak mindent, ami velem történt abban a pár napban, amíg nem voltam eszméletemnél. Elvégezték a szükséges műtétet az agyamon, de a hangszálaimmal nem tudtak mihez kezdeni. Vagy rendbe jön, vagy örökre néma maradok.

Azóta vagyok olyan, amilyen. Azóta nem látom célját az életemnek, hisz mihez kezdjek vele, ha azt az egy dolgot is megvonta tőlem, ami értelmet adott?

Azóta utálom magamat, amiért Chanyeolnak is ekkora fájdalmat okoztam. Azóta is önmagát hibáztatja, amiért ott hagyott az emeleten, a lépcső szélén, egy instabil létrán. Hiába „hajtogatom” neki már egy éve, hogy nem tehet róla, tovább marcangolja magát a történtekért. Pedig tényleg nem az ő hiába, csakis az enyém, amiért figyelmetlen voltam és nem vigyáztam eléggé. Ezért is gyűlöltem magamat és gyűlölni is fogom.

– Ma este későn jövök – kanyarította gitárját a vállára, majd utoljára visszafordult az ajtóból, hogy lássa, bólintok-e. Megtettem. – Feküdj le nyugodtan, ne várj meg! – Ismét biccentettem egyet. – Jó éjszakát előre is! – vont magához egy meleg ölelés erejéig, amit készségesen viszonoztam. Hosszú másodpercekig álltunk egymás karjaiba zárva, s akaratom ellenére is mélyet szippantottam frissítő kölniének bódító illatából. Megvárta, míg kieresztem a benntartott levegőt, majd gyöngéden megütögette a hátamat, s kissé eltolt magától. – Szia! – eresztett el egy halvány mosolyt, majd megvárta, míg intek neki egyet, s csak aztán lépett ki a házból, becsukva maga mögött a kemény faajtót. Egy ideig még meredten bambultan a barna felületre, majd nagyot sóhajtva erőt vettem magamon, s felvonultam a szobámba. Azóta is görcsösen szorongatom a korlátot, mikor óvatosan a fokokat szedem, ügyelve, nehogy ismét lezuhanjak. A homályos emlékeim is akkor tértek vissza, mikor a kórházból hazatérve először mentem fel a lépcsőn. Azóta tartok attól, hogy új rémképek jelennek meg lelki szemeim előtt. Nem akartam látni és még kevésbé akartam emlékezni. Habár maradandó némaságomnak köszönhetően lehetetlen elfelejteni. Tudtam, hogy Chanyeolnak sem sikerült, mégis megpróbált velem úgy bánni, mintha még mindig az lennék, aki voltam. De ez koránt sem igaz, a hangommal együtt a személyiségemet is elvesztettem. Üres voltam legbelül, csak egy élettelen test mászkált a házban és rótta az utcákat esténként.

Ezúttal is így tettem. Korán végeztem a tanulással, így a nap hátralevő részére semmi dolgom nem maradt. Viszont nem akartam a szobámban ücsörögni, vágytam az éjszaka hűvös levegőjére, a csillagok kék fényére és kedvenc zenéim megszokott dallamaira, amik mindig utamon kísértek, akárhányszor kiléptem a négy fal közül.

Ha Chanyeol azt mondta, későn jön, én már egyből tudtam, mit jelent ez nála. Ilyenkor a próbája általában éjfélig húzódott, így fél tizenkettőkor cipőben és vastag pulóverben ácsorogtam az előszobában, hogy kimehessek elé. Elindítottam a lejátszási listát, levettem a házkulcsot a tartóról, majd kiléptem a hűvös, szeles éjszakába. A szellő azon nyomban táncra perdítette barna tincseimet, s galád módon a szemembe fújta őket, így csak harmadjára sikerült bedugnom a kulcsot a zárba, majd elfordítanom azt. A csomót végül nadrágom tágas zsebébe csúsztattam, ujjaimat pedig pulóverem kenguruzsebében fontam össze, s úgy indultam útnak.

Az esti sétáim alatt el tudtam feledkezni hiányosságomról, hisz ilyenkor nem kellett beszélnem senkivel, teljesen elmerülhettem saját gondolataim tengerében, aminek vize néha olyan hidegnek bizonyult, hogy egy fejrázással zökkentettem ki magamat, s késztettem agyamat, hogy gondoljak valami szebbre. S ilyenkor jutott eszembe Chanyeol, s mindaz, amit iránta éreztem. Egy percig sem haragudtam rá a történtek miatt, sőt, hálás voltam neki, amiért azok után is úgy kezelt engem, mint korábban. Nem mutatott sajnálatot, ha velem volt, de nem egyszer láttam a konyhaasztal fölé görnyedni, mikor kiléptem az étkezőbe. De amint megpillantott ajkait széles mosolyra húzta, s beszélni kezdett hozzám. Nem érdekelte egyszer sem, hogy tudok-e válaszolni, csak mondta és mondta. Egy vágya volt; hogy hallgassam meg. Én pedig készségesen tettem eleget kérésének, hisz imádtam minden egyes szavát és mély, rekedtes hangját, amiből mindig sugárzott az öröm, ezzel életet fecskendezve belém. Ő volt az egyetlen, aki számított, és az egyetlen, akinek számítottam.

Tíz perccel korábban érkeztem, mint éjfél, de egy cseppet sem bántam. Csak leültem a buszmegálló padjára, s lábaimat keresztbe téve vártam az utcákat pásztázva. Ilyenkor mindig hangosabbra vettem a zenét. Nem akartam hallani az előttem elsuhanó emberek hangját, szavait és önfeledt nevetését. Annyira hiányzott… Egy év elteltével se tudtam megszokni. Az egyetemen is mindig jelentkeztem, ha tudtam a kérdésre a helyes választ, de ugyan az volt a vége. Félúton megakadt a kezem, s visszahuppant a padra, s arcomat a tenyerembe helyezve folytattam a bámészkodást kifelé az ablakon, s hallgattam, ahogy a többiek beszélgetnek. Szörnyű volt, mikor ők is elfeledkeztek róla, és kérdéseket intéztek felém, majd egy „Ja, bocs, kiment a fejemből.” mondat kíséretében elhúzták a szájukat és magamra hagytak. Egyedül Chanyeol volt az, aki mindig észben tartotta, de ennek ellenére is beszélt hozzám, ami arra utalt, hogy továbbra is fontosnak tartja, hogy nekem is beszámoljon életéről, még ha szavakkal nem is vagyok képes reagálni rá.

Pont akkor pillantottam meg barátomat kilépni az épületből, mikor vége szakadt a lejátszási listámnak. Fülemből kitépve a headsetet pattantam fel a kemény fapadról, s indultam meg felé, szokatlanul széles vigyorral az arcomon. Nem látta, hogy közeledek, egyik kezében éppen telefonját nyomkodta, míg a másikkal a gitárját fogta, nehogy az lecsússzon a válláról. Lépteimet egyre sietősebbre vettem, de nem voltam elég gyors, a zebránál lévő jelzőlámpa pirosra váltott, így kénytelen voltam megtorpanni, s megvárni, amíg átvált zöldre. Már csak egy gyalogátkelőhely választott el minket, de Chanyeol továbbra is a mobiljával babrált, fel sem nézett belőle, úgy sétált tovább. Ekkor láttam, hogy fülében zene szól, csak úgy, mint nekem korábban, így ha lett volna hangom se hallott volna meg.

Most viszont elkélt volna egy kiáltás…

A késői órára való tekintettel kevesen mászkáltak az utcákon, de annál több autó száguldozott az utakon, némelyik irdatlan sebességgel suhan el az ember orra előtt. Nekem legalábbis csak az orrom előtt, de amint Chanyeol lelépett a járdáról a fehérrel felfestett zebrára elkapott a pánik. Hangszálaimat erőltetve próbáltam rárivallni, hogy lépjen hátra, de bármennyire próbálkoztam, a szavak ismét nem tudtak utat törni maguknak. Egy fekete Audi pedig vészesen közeledett barátom felé, aki mit sem sejtve, kényelmes tempóban tette egyik lábát a másik elé, hogy átérhessen az én oldalamra.

Amit akkor tettem az semmihez se volt fogható. Ilyet eddig csak a filmekben láttam, és fogalmam se volt róla, egyes emberek hogy tudják gondolkodás nélkül megtenni ezt. De ott, abban a helyzetben az én testem is magától mozdult, még mielőtt agyam felfoghatta volna, mikor készülök éppen. Az adrenalin irányította végtagjaimat, telefonom kicsúszott a zsebemből a nagy lendületkor, s karomat előre nyújtva próbáltam elérni Chanyeol szürke pulóverét. Továbbra is szavakkal próbálkoztam, de hangszálaim ismét nem engedelmeskedtek.

Már mindegy volt. Utolsó csepp elánommal elrugaszkodtam az aszfaltról, s teljes tenyérrel taszítottam hátra Chanyeolt, aki csak ekkor kapta fel ijedten a fejét, s arcáról sugárzott az értetlenség. Képtelen volt felfogni, hogy mi történik, nekem pedig nem maradt rá időm. Már csak egy fülsüketítő hangot hallottam, kerékcsikorgást, s éreztem, hogy valami fájdalmasan az oldalamhoz ütődik. Kegyetlenül repültem fel a motorháztetőre, s mikor az autó lefékezett, egyenesen a kemény betonra gurultam, ahonnan már képtelen voltam feltápászkodni. A fejemet se voltam képes felemelni, vagy a szemeimet kinyitni. Elszállt minden erőm, fájdalmon kívül pedig nem éreztem semmit.

Hirtelen erős karok ragadtak meg és fordítottak hátamra, majd húztak kissé arrébb. Megkíséreltem kinyitni szemeimet, s szempilláim fátyla mögül egy meggyötört arcot véltem felfedezni, amit nem voltam képes beazonosítani.

– Baekhyun! – Ismerős volt a hang, de nem tudtam kihez kötni. – Baekhyun, hallasz engem? – Tisztán hallottam minden szavát, de képtelen voltam válaszolni, vagy akár bármilyen mozdulattal jelezni. – Baekhyun, kérlek! – rázott meg gyengéden, miközben közelebb vont magához. Fájt minden mozdulat, hiába nem én csináltam. Próbáltam jobban kinyitni szemeimet, hogy végre lássam, kinek a karjaiban fekszem, majd megkönnyebbülve konstatáltam, hogy Chanyeol húzott ölébe. Remek… tehát semmi baja. Ez jó.

Éreztem, ahogy apró mosoly terül szét arcomon a megnyugvástól, ujjaimmal pedig megkíséreltem arcához érni. Alig, hogy ujjbegyeimet végighúztam rajta éreztem, hogy bőre forró és nedves. Sírt. De miért? Hiszen megmenekült, életben van.

– Baekhyun! – kezdett keservesebb zokogásba, kezemet pedig meleg tenyerével fogta át, s szorította jobban arcához. – Nem lesz semmi baj! A sofőr már hívta a mentőket. – Aprót bólintottam, habár tudtam, hogy már hiába. – Csak próbálj meg magadnál maradni! – Hiába kérte, nem voltam rá képes. Szemeim kezdtek újra lecsukódni, kezemet pedig képtelen voltam tovább tartani, egyedül Chanyeol szorítása végett pihentettem tenyeremet továbbra is arcán. Éreztem, ahogy fészkelődni kezd, majd óvatosan lehámozta magáról pulóverét és oldalamra terítette. Bágyadtan pillantottam le a fájó területre, ahova a ruha került. Szürke anyaga kezdett vörösre átszíneződni, s csak ekkor tudatosult bennem, hogy vérzek. Eddig nem is érzékeltem.

– Francba! – szitkozódott szipogva Chanyeol, majd félbehajtotta a pulóvert, s úgy terítette vissza rám. – Baekhyunnie, magadnál vagy, ugye? – Nem válaszoltam, s nem is jeleztem sehogy. Tudtam, hogy másodpercek múlva hangát sem fogom hallani, de ő kitartott, s tovább beszélt hozzám. – Nem hagyhatsz itt, hallod?! Nem hagyhatsz magamra! Baekhyun!

– Cha… Chanyeol…

– Baekhyun! – kerekedtek el szemeim, s közelebb hajolt hozzám. Én most… komolyan megszólaltam? Valóban én adtam ki hangot? Tényleg én ejtettem ki szavakat a számon és rezegtettem meg hangszálaimat? Képtelen voltam elhinni… - Úristen, Baekhyun! – Ez a kirohanása az előzőnél is szélesebb mosolyt csalt arcomra, hüvelykujjammal pedig lágyan simogatni kezdtem Chanyeol arcát. Érintésemtől azonnal összerezzent, szemeibe újabb könnycseppek gyűltek, s beledörgölőzött forró tenyerembe, miközben szorított rajta egyet. – Miért tetted? – emelte fel hangját, s nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert dühös, vagy egyszerűen sírását akarja túlharsogni. – Miért?! – ismételte a kérdést, mire újfent felfelé görbültek szám szélei. – Ne mosolyogj, hanem válaszolj! Baekhyun, miért?! – Éreztem, ahogy forró könnycseppjei arcomon landolnak, s meleg csíkot hagyva maguk után folynak végig bőrömön. – Én annyira… utállak téged! – kelt ki magából végleg, s szemeit összeszorítva kezdett heves zokogásba. Ezen csak kuncogni tudtam. Még nem láttam őt ilyennek. Szokásos mosolya most felettébb távolinak tűnt.

– Én… szeretlek… - néztem fel rá utolsó erőmmel, mire szemhéjai felpattantak, őszintén meglepődött, hogy újfent képes voltam megszólalni. Magam sem értettem, hogy lehet ez.

– Ha szeretsz, nem hagysz magamra! – húzott magához még közelebb, arcát pedig vállgödrömbe fúrta, s úgy sírt tovább, hangosan szipogva, mit sem törődve azzal, hogy eláztatja pulóveremet. – Miért ugrottál az autó elé? Mondd, miért?! – Választ már nem várt kérdésére, inkább csak elkeseredettségében tette fel őket.

– Mert szeretlek – hunytam le szemeimet, majd éreztem, ahogy testem végleg elernyed, s kiszáll belőle minden maradék erőm.

A hangok kezdtek végleg megszűnni körülöttem. Agyamra sötét köd telepedett, s ha eddig képtelen voltam felfogni a körülöttem zajló eseményeket, mostanra fogalmam sem volt róla, hogy élek-e vagy már meghaltam. Csak nyugalmat és melegséget éreztem. Már nem fájt semmi, olyan voltam, mint aki súlytalanul lebeg valahol, minden gond és probléma nélkül. Csak a csend és a békesség ölelt körbe, s húzott magával. Az utolsó dolog, amire emlékszem a mosolyom, mikor Chanyeol újfent a fejemhez vágta, mennyire gyűlöl és soha sem fog nekem megbocsátani. Tudtam, hogy nem igaz, így csak nevetni tudtam rajta.

Nem bántam meg semmit, amit utolsó perceimben tettem. Megmentettem a legjobb barátomat, ez pedig többet jelentett nekem mindennél. Ő él, én pedig halott vagyok. Tulajdonképpen semmi sem változott. Akkor is így éreztem, mikor még dobogott a szívem. Nem éreztem veszteséget, így hát mosollyal az arcomon haltam meg.