KaiSoo - Sleep paralysis

[Hangulat]

Ismét verejtékezve ültem fel az ágyamban.

Perces magatehetetlenség után végre sikerült megmozdulnom, s olyan hévvel téptem le magamról a takarót, hogy a fehér lepel az ágyam mellett kötött ki. Levegőért kapkodva bámultam a sötétségbe, s miközben próbáltam elfelejteni az eseményeket azon tanakodtam, hogy miért történik ez velem már hónapok óta. Akárhányszor próbálok elaludni, pillanatokon belül mozdulatlanná válik testem, hangszálaim megbénulnak, s magatehetetlenül fekszem, miközben rémképek gyötörnek, amik olykor testet öltenek, s nem csak mentálisan, de fizikálisan is kísértenek. Hosszú hetek óta szenvedek alvásparalízisben, de még mindig nem tudom az okát, s fogalmam sincs, mi váltja ki belőlem.

Zihálva ültem ki ágyam szélére, hogy belebújhassak szürke mamuszomba, megelőzve a felfázást, amit a konyhába kivezető kövek okozhatnának. Erőtlenül battyogtam ki, s nyitottam ki a hűtőt, hogy valamivel felfrissítsem magamat ez után a szörnyűség után. Nagyokat kortyoltam a narancsléből, amit túl lusta voltam pohárba tölteni, így a dobozt emeltem ajkaim közé, s úgy öntöttem magamba a hideg innivalót. Éreztem, ahogy a hűvös folyadék átáramlik nyelőcsövemen, ami kissé lehűtötte egész testemet, ezzel visszarántva engem a valóságba.

Még mindig furcsa volt egyedül ácsorogni a konyhában, körülölelve a szinte tapintható csenddel, amibe csak a falióra kattogása rondított bele. Máig képes vagyok lopva egykori lakótársam szobája felé sandítani, titkon reménykedve, hogy kilép onnan, ahogy azt minden éjjel tette, mikor az alvásparalízisemtől szenvedve átcsoszogtam a lakást, ezzel felébresztve őt is. De hiába reménykedek, s hiába hitegetem magam. Kyungsoo soha többé nem lesz mellettem.

Az alvásparalízis is azóta gyötör, hogy ő itt hagyott engem egy szörnyű szívroham után. Kyungsoo azóta szívritmuszavarral küszködött, mióta megismertem, de mindig csak azt hajtogatta, hogy nem kell aggódni, ez vele született dolog, a gyógyszerek enyhítik a fájdalmait, s ha rendesen szedi az orvosa által felírt pirulákat, semmi baja nem lesz. De nem így történt, s fél éve arra jöttem haza, hogy szobája padlóján fekszik mozdulatlanul. Rögtön tudtam, mi történt vele, de képtelen voltam elhinni. Hiába keltegettem, nem tért magához, s az orvosok se tehettek semmit megmentése érdekében. Itt hagyott engem egyedül, ebben az üres és rideg lakásban, ami nélküle semmit nem tartogatott számomra. Azt se mondhatom, hogy egyedül a fejemet hajthattam le éjszakánként, mert akárhányszor alvással próbálkoztam jött a rettegés, amit hallucinációk – lidércnyomások – kísértek, testen kívül élményt biztosítva számomra. A szerencsém annyi volt, hogy ha egyszer átestem rajta, az éjszaka hátralevő részében tudtam nyugodtan pihenni, már amennyire a borzalmas emlékek engedték.

*

- Voltál már orvosnál? – kérdezte Sehun, mikor egy nagy koppanással letette poharát a kemény faasztalra. Ő volt az egyetlen, aki tudott szörnyű éjszakáimról és annak kiváltó okáról, mással nem mertem beszélni erről. Igazából, nem is akadt rajta kívül megfelelő személy.

- Nem – ráztam meg enyhén a fejemet. – Csak hülyének nézne a doki.

- Jongin, ez egy létező betegség! – hajolt közelebb hozzám, ezzel nyomatékosítva mondandóját. Jól esett, hogy Sehun aggódik értem, de egy sóhajon kívül nem tudtam mást kicsikarni magamból. – Hátha kapsz rá valamit, amitől enyhülnének ezek a hallucinációk.

- Kétlem, hogy lenne rá bármilyen gyógyszer.

- Reménytelen vagy – dőlt hátra a széken, rosszallóan csóválva a fejét. Én ezen csak mosolyogni tudtam. Mindig is szerettem Sehunban, hogy gond nélkül kimondja, amit gondol, ritkán találkozik az ember ilyen mértékű őszinteséggel. Ezért pedig mérhetetlenül hálás voltam neki, még ha olykor fájt is, amit mondott. Kyungsoon kívül ő az egyetlen igaz barátom, s keresve se találnék jobbat nála. Náluk. – Mit láttál legutóbb? – vette komolyabbra hangszínét, s érdeklődve felém pillantott. Pár szekundumnyi néma csönd állt be közénk, amíg erőt merítettem a meséléshez.

- Hát… - nyeltem egyet. – Valami démon ült a mellkasomon és fojtogatott. – Akaratlanul is összeszorítottam szemeimet, s vettem mély levegőt, ahogy a szörnyű emlékeket idéztem fel magamban, s mindvégig érzékeltem magamon barátom ijedt tekintetét. – Éreztem mindent. Ahogy rám nehezedik… Ahogy az ujjai közrefogják a nyakamat. A hangja pedig fülsüketítő volt. Nem mondott semmit, csak üvöltött az arcomba.

- Jézusom. – Sehun szemei tányérméretűre kerekedtek. Nem vártam több reakcióra, a helyében én se tudtam volna többet kinyögni.

- Majd elmúlik – vontam végül vállat, majd felhajtottam kávém utolsó cseppjeit is, s jóízűen lenyaltam a felső ajkamra tapadt habot.

- Hetek óta ezt mondogatod – vonta fel egyik szemöldökét barátom, de ismét csak rántottam egyet vállaimon. – Figyelj, mondtam, hogy költözz hozzám! Luhannak se lenne ellenére, ismerem már annyira.

- Nem, kösz – intettem nemet fejemmel is. – Nem tudnék elszakadni attól a lakástól, túl sok emlék fűz hozzá.

- Ez itt a baj – sóhajtott fel, mire érdeklődve ráemeltem tekintetemet. – Talán könnyebb lenne túllépned Kyungsoo halálán, ha elköltöznél onnan – húzta el apró ajkait együttérzően.

- Nem akarok – hajtottam le fejemet, s kiürült bögrém peremén kezdtem köröket leírni ujjbegyemmel. Tényleg nem akartam eljönni onnan. Valami megmagyarázhatatlan kötelék tartott azon az ötven négyzetméteren, úgy éreztem, képtelen lennék végleg kilépni azon az ajtón. Sokszor éreztem úgy, mintha Kyungsoo még mindig mellettem lenne, s habár tudtam, hogy nem igaz, mérhetetlen nyugalommal töltött el egy stresszes nap, vagy egy lidércnyomás után. Bármennyire is hiányzott Ő, nem tudnék elszakadni attól a lakástól, akármilyen szép emlékek döntenek nyomorba nap, mint nap.

Még egy darabig beszélgettünk Sehunnal, de ő is kénytelen volt magamra hagyni. Jelenése volt a munkahelyén valami halaszthatatlan ügyből kifolyólag, így ismét egyedül maradtam a saját gondolataimmal. Hétvége révén nekem nem kellett munkába igyekeznem, így nem igazán tudtam mihez kezdeni magammal a nap hátralevő részében. Elmentem bevásárolni a legközelebbi szupermarketbe, otthon pedig finom vacsorát főztem magamnak. Fogalmam sem volt, hogy miért készítek annyit, amennyit, egy egész hadseregnek elengedő lett volna, de nem bántam. Legalább addig is volt, ami lekötötte a figyelmemet és nem az alvásparalízisemen járt az agyam. Halk zenét is tettem fel, hogy ne kongjon a ház az ürességtől, testem pedig önkényesen mozogni kezdett az általam nagyon kedvelt, megszokott ritmusokra.

Mindig is imádtam táncolni, a lehető legjobb kikapcsolódás volt a számomra, és a legszebb életérzést kölcsönözte nekem. Kiskoromban sokáig azt terveztem, hogy én ebből fogok megélni. De inkább egy jobban fizető állás mellett döntöttem, a tánc pedig maradt a hobbim, s csak Kyungsoo-t tanítgattam néhanapján, mikor a munkából hazaesve nem volt túl fáradt pár nappaliban történő lépés elsajátításához. Sokszor láttam rajta, hogy nincs túl sok hangulata az egészhez, de a kedvemért mindig készségesen egyezet bele, mert tudta, hogy ezzel mérhetetlen örömöt okoz nekem. Ezért mindig hálás leszek neki.

Este hétre nem csak a vacsorával végeztem, de el is fogyasztottam azt. A mosatlant túl lusta voltam eltakarítani, így csak a mosogatóba dobáltam minden koszos edényt, beáztattam, s ott hagytam, hogy várjanak rám másnap reggelig. Fáradtan csoszogtam be a fürdőszobába, hogy lezuhanyozhassak, s letisztítsam magamról a rám ragadt koszt és az átélt gyötrelmeket. Bár tudom, hogy újabbak fognak rám telepedni, elég csak befeküdnöm az ágyamba és alvással próbálkoznom.

A jóslatom pedig bevált. Alig öt perce feküdtem a takaróm alatt, rögtön éreztem, ahogy testem nehézzé és mozdulatlanná válik, hiába próbáltam akár a kisujjamat felemelni, nem ment. Kiguvadt szemekkel meredtem a plafonra és vártam, hogy vége legyen, de a pánik egyre inkább eluralkodott rajtam. Levegőt is alig bírtam venni, s minden oxigén a tüdőmben ragadt, mikor hálószobám ajtaja váratlanul kinyílt, s egy alakot véltem felfedezni a félhomályban. Egy kislány volt az, kinek arcát hosszú, fekete haja keretezte. A bőre abszurd módon szürke volt, szemei beesettek. Csak állt az ágyammal szemben, s bámult rám, én pedig nem tudtam mit tenni, álltam a tekintetét, amiben semmi érzés nem tükröződött. Mintha lyukat égetett volna koponyámba. Rettegtem tőle. Az érzésemet pedig tovább fokozta, mikor száját hatalmasra tátotta, s megtartva egyenes testhelyzetét az arcomba sikoltott. Azt hittem, a dobhártyám kettészakad, s hiába próbáltam ijedtségemben ordítani, nem voltam rá képes. Ezúttal sem. Csak sikoltozott szüntelen, azt az érzést keltve, mintha éppen gyilkolnák őt. Ám egy váratlan pillanatban elhallgatott, ezzel egy kis időt adva, hogy rendezzem légzésemet. Verejtékem végigfolyt homlokomon, miközben őt néztem. Mintha belebámult volna a lelkembe, s egyetlen levegővétellel kiszipolyozhatná azt. Mikor pulzusom nagyjából rendeződött a lány hirtelen megmozdult. A vér is megfagyott ereimben. Irdatlan sebességgel közeledett felém, ebből a távolságból pedig tisztán láthattam arcát, ami tele volt vágásokkal, horzsolásokkal. Kiabálva közelített felém, alig pár milliméter választotta el arcát az enyémtől, de akkor végre sikerült megmozdulnom. Hatalmas hévvel ültem fel az ágyamban, s lihegve néztem körbe, alaposan átkémlelve szobám minden egyes szegletét. De a lánynak nyoma veszett, s vele együtt fülsüketítő sikolya is szertefoszlott. Egyre inkább nem értettem, miért történik ez velem. De napról napra jobban féltem.

Azon az éjszakán több paranormális jelenség nem ütötte fel a fejét, viszonylag nyugodt éjjelem volt. De aludni nem tudtam az aggodalomtól. Minden fáradtság elszivárgott belőlem, teljesen éberen feküdtem vízszintben és a velem szemben levő ablakot bámultam, amin a telihold kék fénye világított be, kis nyugalmat kölcsönözve nekem. Muszáj volt elhúznom a függönyt, nem bírtam volna tovább a vaksötétben. Talán Sehunnak van igaza, és tényleg el kéne mennem orvoshoz ezzel a betegséggel. De mit tudna rá mondani? Mit tudna ellene tenni vagy adni? Nem hiszem, hogy létezne erre bármilyen gyógyszer. De akkor mégis mit tegyek? Nem akarok életem végéig ettől szenvedni.  Napok elteltével érzem, ahogy egyre inkább felemészt, és lelkileg nyomorgat. A végén be fogok tőle kattanni, s utcára menni se fogok tudni. Vagy szimplán csak az alvástól fogok ódzkodni, minek eredményeképp olyan leszek, akár egy zombi. Egyiket se szeretném, valamihez muszáj lesz kezdenem.

Mivel egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, elég korán kikecmeregtem meleg ágyam rejtekéből, miután ablakomból végignéztem a gyönyörű napfelkeltét. Megnyugtatott, hogy sikerült ismét túlélnem egy szörnyű hallucinációt, de éreztem magamon, hogy nem vagyok a régi. Sem lelkileg, sem testileg. Szokatlanul fáradtnak éreztem magamat, s ez akkor sem enyhült, mikor nekikezdtem a mosogatásnak. Az egész éjszakás virrasztástól kettőig sem láttam, nem csodálkoztam, mikor sikerült a padlóra ejtenem az egyik tányért. Hatalmas csörömpöléssel landolt a kövön, darabjai pedig szétszóródtak az egész konyhában.

- Áú – szisszentem fel, majd fejemet leszegve a fájó pontra pillantottam. Az egyik szilánk sikeresen a lábamba fúródott. Fogamat összeszorítva emeltem fel sajgó végtagomat, hogy kihalásszam húsomból a hatalmas tányérdarabot, majd fintorogva dobtam azt a kukába. A többi szilánk között szlalomozva botorkáltam el a fürdőszobába, ahol előkerestem egy rongyot, bevizeztem, s letöröltem véremet a vádlimról. Mivel nem volt otthon ragtapasz, kénytelen voltam a kád szélén ülve megvárni, míg vérzésem kissé eláll, majd kimostam a rongyot, s körbetekerve lábamon megkötöttem azt. Sántítva mentem vissza a konyhába, hogy összesöpörjek magam után, s befejezzem a mosogatást.

Sérülésemet leszámítva a nap hátralevő részében semmi érdekfeszítő nem történt velem. Csak halálra untam magamat egyedül a lakásban. Sehunt sem tudtam felhívni, hogy találkozzunk, ugyanis vasárnapjait mindig kettesben tölti Luhannal, hiszen a fiúnak ez az egy szabadnapja akadt a héten, amin mindenképp barátjával szándékozott programot szervezni. Nekem pedig semmi szívem nem lett volna belerondítani ebbe. Így hát egész nap a nappaliban ültem, a tévét kapcsolgattam, laptopomat nyomkodtam, s esetleg párat térültem-fordultam a szőnyegen, már amennyire sérült lábam engedte, hogy szabadon mozogjak.

Akármennyire fáradtnak éreztem magamat, féltem lefeküdni. Nem akartam még egy lidércnyomást elszenvedni, lelkem túl törékeny ahhoz, hogy még többet elviseljen. De este hat körül már nem bírtam tovább. Laptopomat a kávézóasztalra tettem, s elterültem a kanapémon. Mivel a monitorfény egész idáig bőven elég volt nekem, a laptop tetejének lecsukása után sötétségbe borult az egész nappalim. Csak feküdtem és a fekete plafont bámultam, szemeimet pedig próbáltam nyitva tartani. De szemhéjaim erősebbnek bizonyultak nálam, pár próbálkozás után már nem tudtam ellentmondani nekik, s végleg lecsukódtak. Csak hallgattam a csendet, az óra kattogását, s a konyhából átszűrődő hűtőbúgást.

Szokatlanul nyugalmasnak tűnt minden, s nem is értettem, miért. Minden esetre boldogsággal töltött el, hogy ezúttal nem zavar semmi és senki a pihenésben. Mély levegőt vettem, majd lassan eresztettem ki azt, kiélvezve a békességet, az egyetlen, ami picit zavart a fájó lábam volt. De ez se tudott eléggé belerondítani nyugalmamba.

Éreztem, ahogy lassan elnyom az álom, s más világba repít, de egy váratlan pillanatban ismét jelentkezett a paralízis. Testem megmerevedett, szemeim kipattantak, hangszálaim pedig megfagytak. Viszont ezúttal nem fogott el a rettegés. Csak feküdtem és bámultam a kanapéval szembelevő falat, amin egy alak kezdett kirajzolódni. Szaporábban vettem a levegőt, előre tudtam, mi következik. Nem akartam. Nem akartam megint átélni ugyan azt a borzalmat, ami fél éve keseríti meg életemet. De mikor egy ismerős arcot pillantottam meg magam előtt, ezúttal nem az ijedtségtől, hanem a meglepettségtől állt le majdnem a szívem.

Meg akartam szólítani. Vágytam rá, hogy beszéljek vele, hozzáérhessek, s elmondhassam neki, mi bánt. De hiába láttam, tudtam, hogy csak a képzeletem szüleménye, s valószínűleg meg se hallana, ha képes lennék szavakat formálni és kimondani őket.

- Jongin – szólított nevemen. Szemeim azonnal a négyszeresükre dülledtek, s érdeklődve figyeltem, ahogy Kyungsoo szinte lebegve megközelít engem. – Rég láttalak.

Rég éreztem ekkora késztetést a megszólalásra. De képtelen voltam rá, a paralízis meggátolt benne. Csak néztem Őt, ahogy egyre közelebb jön hozzám, végül pedig letelepszik a kanapé végébe, meleg tenyerét pedig sérült lábamra helyezi.

- Végre eljutottam hozzád – mosolyodott el halványan. – Nem kell félned többé, szóltam nekik, hogy ne bántsanak.

Kyungsoo… hogy kerülsz ide? Hogy vagy képes beszélni hozzám? Honnan tudod, mi történik velem? Kik azok az Ők? Kérdések hada sorakozott fejemben, várva, hogy feltehessem őket, de nem tudtam. Továbbra is képtelen voltam megszólalni vagy megmozdulni. De a mostani az alvásparalízis egy eddig idegen formája volt. Nem éreztem félelmet, rettegést, s nem izzadtam. Szívem pedig nem a rémülettől vert egyre hevesebben, hanem Kyungsoo közelségétől, s a boldogságtól, hogy itt lehet velem. Megint.

- Nem jönnek ide többet. Nem fogják megkeseríteni az éjszakáidat.

Ajkaim megremegtek, ahogy szavakkal próbálkoztam, Kyungsoo pedig ismét elmosolyodott. Talán lát mindent? Tisztában van az alvásparalízisemmel, s most is látja, ahogy magatehetetlenül fekszem a kanapén?

- Értem pedig ne fájjon a szíved – nézett mélyen szemeimbe. – Ne keseregj a történtek miatt, kérlek, dolgozd fel! Tovább kell lépned! Költözz Sehunhoz, ne maradj itt egyedül! – Hangja cseppet sem volt utasító, sokkal inkább aggodalommal teli, de ugyanakkor megnyugtató és melegséget árasztó. Légzésem normalizálódott, s úgy hallgattam őt, mintha valóban itt ülne a nappalimban. A nappalinkban. – Te is hiányzol nekem, Jongin – sóhajtott fel keserűen, amivel szívbemaró érzéseket indukált bennem. – De minden nap látlak téged, s veled vagyok, még ha te nem is látsz engem. Máig vigyázok rád, ahogy ezt eddig is tettem. Ezt tartsd észben!

Eltűnt. Megint eltűnt.

Könnyes szemekkel ültem fel a díványon, mikor végre ismét én uraltam testemet. Nem tudtam elhinni, hogy itt volt velem és beszélt hozzám. Miért nem tudtam megszólalni? Miért nem tudtam én is elmondani neki érzéseimet, ahogy azt ő tette?

Patakokban folytak végig forró könnyeim az arcomon, felhevítve az eddig jéghideg bőrömet. Tudom, hogy ez nem csak szimpla látomás volt. Valóban megjelent a szobában, s beszélt hozzám. Tud minden lépésemről, minden pillanatban lát és tisztába van azzal, mi történik velem. És a lábam… Nem fáj. Nagyokat pislogva siklott tekintetem az eddig fájó területre, de meglepve kellett konstatálnom, hogy eltűnt a seb. Nyom nélkül, mintha nem is lett volna. Hát mégse hagyott teljesen magamra?

Arcomat tenyerembe temetve zokogtam tovább, vállaim szüntelen fel-le rángatóztak szabályozatlan levegővételem miatt. Képtelen voltam abbahagyni a sírást, annyi minden kavargott bennem. Legfőképp az értetlenség. Hogy lehetséges ez? Hogyan volt képes megjelenni a szobámban, én pedig miként érthettem kristály tisztán minden egyes, értelmes szavát? Sosem hittem az ilyenekben, de most a saját bőrömön is megtapasztalhattam.

Valamiért megnyugodtam. A tudat, hogy Kyungsoo – annak ellenére, hogy nem látom – itt van velem, szellemként követ és értesült minden velem történő dologról, békességgel töltött el. És vigyáz rám. Még mindig. Hogy tudnám ezt neki megköszönni? Ettől a kérdéstől csak még keservesebb zokogás tört rám, hiszen tudom, hogy sehogy nem leszek képes elmondani neki, mennyire hálás vagyok. Az alvásparalízis egyszerűen nem engedi, hogy megszólaljak, se akkor, ha ő jelenik meg, se akkor, ha más. Csak remélni tudom, hogy tisztában van azzal, mennyire szeretem őt és milyen sokat jelent nekem máig is.