HunHan - You're my drug

Minden lépésnél úgy éreztem, a lábaim kiszakadnak a helyükről, a tüdőm utat tör magának a nyelőcsövemen keresztül, a szívem pedig átzúzza bordaketrecét. Ám hajtott előre a félelem, az adrenalin és a kétségbeesés. Akkor sem tudtam volna megállni, ha akartam volna.

Ahogy a levelek és ágak roppantak talpam alatt, úgy éreztem, csontjaim is fokozatosan törnek össze, csak úgy, mint lelkem és józan eszem, amit már képtelen voltam funkcionálni. Agytekervényeim csak az előttem levő végérhetetlen útra összpontosítottak, szemeim pedig éreztem, ahogy kifolynak a menetszéltől és a másik út eszeveszett keresésétől. Féltem hátrapillantani, mert az egyenlő lett volna a biztos összezúzódással, amit kívül-belül elszenvednék. De nem tudtam ignorálni a tényt, miszerint vérszomjjal átitatva követ engem, hogy szívemet kezében tudhassa, miután gondosan és könyörtelenül kitépte azt mellkasomból. Fülemben lüktettek ereim, nem hallottam mást azon és a saját eszeveszett, kontrollálatlan lélegzetvételemen kívül. Hol lehet? Talán lemaradt tőlem? Vagy meglapulva várja, hogy felbukkanjak, s egy éhes farkas módjára rám vesse magát?

Ahogy a fákat kerülgettem, az ágak hosszú karcokat véstek belém, amikből nem csak vér buggyant ki, de a kilátástalanság is tisztán éreztem a folyadék szagában. Minél messzebb rohantam, annál közelebb éreztem a végét. Az életem végét.

Egy apró reménysugár szelte át fejemet, ami arra késztetett, hogy megálljak és egy másodperc töredéke alatt kifújjam bent ragadt levegőmet, ami sipítva tört elő belőlem, mikor remegő térdeimre támaszkodtam. Kicsit olyan hangja volt, mintha démonok sírnának. Mintha Ő sírna.

– Kíváncsian vártam, mikor unod meg a szaladgálást. – Hangja éles és könyörtelen pengeként hasított a levegőbe, felmetszve mindkét fülemet. Szemeim ijedten pattantak ki, de fejemet nem mertem felemelni, mert attól féltem, amint megteszem, levágja azt. – Reméltem, hogy előbb-utóbb eljut hozzád a tény; a saját vesztedbe rohantál mindvégig.

– És te lennél a vesztem? – egyenesedtem ki, de még mindig nem fordultam vele szembe. A levegő megfagyott körülöttem, nem tiszta oxigént szippantottam magamba, hanem nyomort, ami kegyetlenül fojtogatott. Úgy éreztem, megfulladok. – Egyenesen a karjaid közé igyekeztem?

– Fogalmazhatunk így is. – Hangja dermesztően ambivalens módon vidáman csengett. Úgy éreztem, talán élvezi szenvedésemet és készségesen lök újabb szakadékba minden egyes alkalommal. – Te kerestél engem, majd találtál rám, pedig tudtad, mit hordozok magammal. Tisztában voltál a már-már gyilkos szándékaimmal, destruktív hatalmammal, s ennek ellenére újabb adagért könyörögtél belőlem, amikor csak tehetted. Viseld a következményeket, Sehun!

– Visszafordíthatatlan? – kérdeztem elhaló hangon, mint aki már tudja a választ, de a biztonság kedvéért még megérdeklődi az egyértelműt.

– Természetesen – válaszolta egyből, még mindig vidámsággal megtöltve hangszínét. Talán vattacukor van a torkában. – Egyszer már megkóstoltál. Aztán még egyszer, és még egyszer, majd napi rutinná tettél engem. Beépültem a mindennapjaidba, olyannyira, hogy nélkülözhetetlenné váltam számodra. Ezért tartasz ott, ahol.

A felismerés baltakén vágott hátamba, majd tépte ki gerincemet a sebből, mikor meghallottam magam mögül a kedvességbe bugyolált gyilkos szavakat. A jéghideg szél csak még jobban csípte és marta az általa okozott heget, éreztem, hogy talán sosem fog begyógyulni. De talán nem is akartam. Talán már tudtam, hogy mindegy.

Erőt vettem magamon, hogy szembe forduljak vele, de abban a pillanatban meg is bántam. Nem bírtam elviselni a diadalittas tekintetét és a nyereség által felfelé görbített ajkait. Babaarca ellentmondásos volt sötét lelkével, ami folyton-folyvást azon munkálkodott, hogy nyomorba döntsön engem, majd belém taposson. Hiszen tudta, hogy úgyis felállok majd, csak hogy újabb ütéseket kelljen elszenvednem tőle.

– Meg fogsz halni – jegyezte meg rezzenéstelen hangon, mintha csak azt mondaná: Hétfő van.

– Mert megölsz – szűkítettem össze szemeimet, hogy csak egy kis résen kikukkantva kelljen látnom őt. Reméltem, hogy sikerül azt a hatást keltenem, hogy képes vagyok vele felvenni a harcot és küzdeni tudok ellene.

– Nem – javított ki, játékosan megrázva a fejét, s mikor újra egyenesbe hozta, arcán az előzőnél is mérhetetlenebb boldogság csücsült. – Te ölöd meg saját magadat, én csak egy eszköz vagyok.

– Egy eszköz, ami átveszi az irányítást használója fölött. Valójában te vagy a gyilkos, én pedig az áldozat. A szerepek már rég felcserélődtek – magyaráztam utolsó mentsvárként, mielőtt még végleg eluralkodna rajtam a félelmem, és magával rántana.

– Ne próbáld belemagyarázni a helyzetbe a valótlan ártatlanságodat. – Mimikái megkeményedtek, tekintete sötétebb volt, mint kilátásaim. – Tudtad, mi vagyok, mire vagyok képes, mégis kezedbe vettél és használtál. Használsz még most is – tette hozzá ridegen, majd farzsebébe nyúlt, miközben tett felém egy kimért lépést. – Azt is tudnod kellett, hogy ennek előbb, vagy utóbb, de vége lesz.

– És ha leteszlek? – Megpróbáltam húzni az időt és alkut kötni vele, de aurája sugározta az ellenvetést és a kompromisszumkésség hiányát.

– Képtelen vagy rá – húzta el papírvékonyra összeszorított ajkait. – Már túl késő. Ne halogasd azt, ami úgyis bekövetkezik! Inkább ess túl rajta. Most azonnal. – Meg se várta, hogy valamilyen formában reflektáljak, előhúzta zsebéből a még nála is halálosabb fegyvert. Pislogni se volt időm, előttem termett és homlokomnak szegezte a pisztolyt. Éreztem, ahogy a cső bőrömbe fúródik, arra várva, hogy áttörhesse koponyámat és agyvelőmet a mocsokba fröccsenthesse. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a mordály vágyik erre jobban, vagy a használója. Mindkettő égett a vágytól, míg bennem a rettegés szikrái sokszorozódtak meg, hatalmas tűzet okozva, ami lassan, de biztosan fel fogja emészteni testemet, mikor már az élettelenül fekszik a porban.

– Én megmondtam – nyögtem ki szavaimat, el nem szakítva tekintetemet az övétől. – Te vagy a gyilkos, én pedig az áldozat.

– Nem veszed észre, hogy most is te irányítasz? – billentette oldalra a fejét, mézbarna tincsei szemébe hullottak.

– Te irányítasz engem.

– Mert ilyenné tettél.

– Akkor húzd meg a ravaszt! – Magam sem tudom miért mondtam. Úgy éreztem, ennél már az is jobb lehet, ha végleg megszűnök létezni, hogy ne tapasztalhassak több gyötrő jelenséget, amit magamnak kreálok, akárhányszor használom Őt. Belefáradtam a folytonos kín elviselésébe, pedig mindet én okoztam magamnak. Én voltam a kiváltója. Igaza van, ő csak egy eszköz, de úgy érzem, elveszettem felette az irányításomat.

– Örömmel. – Kattanás, majd egy fénycsóva, és a golyó irdatlan sebességgel szeli át bőrömet, koponyámat, agyamat, majd a tarkómon át távozik. Úgy érzem, fejem átvitt értelemben és szó szerint is kiürül, véremmel együtt belső világom is kifolyik belőlem, hogy magára hagyják tehetetlen testemet. Szemeim fennakadtak, de egy utolsó pillanatban, egy másodperc töredékéig még látni véltem gyilkosom örömteli arcának minden diadalt tükröző vonását. Büszke volt magára, amiért győzedelmeskedett fölöttem, mellkasa pedig gőgösségétől megemelkedett; hiszen igaza volt. Én végeztem a földön, ő pedig mosolyogva állhatott fölöttem.

~~~

Verejtékezve, sajgó fejjel ébredtem. Szemeim kipattantak a sokktól, testem pedig magától tornázta magát ülő pozícióba, kezem pedig már siklott is izzó homlokomra. Még ép volt. Sehol egy lyuk, sehol egy eltévelygett vércsepp. Megkönnyebbültségemben kifújtam minden eddig benntartott levegőmet, ezzel együtt eltűntetve magamból a feszültséget. Legalábbis próbáltam, de rémálmom megviselt. Vagy talán egy előző utazásom elevenedett fel bennem? Az is elképzelhető.

Mentálisan és fizikailag egyaránt lestrapálva éreztem magamat. Lábaimat átvetve az ágyon kíséreltem meg felállni, majd kivonszolni erőtlen testemet a konyháig, de nem éreztem magamban elegendő energiát hozzá. Hiába nem kaptam lövést, fejem majd’ szétszakadt a fájdalomtól, ami belülről mart. Utoljára azon a reggelen éreztem így magamat, amin először ébredtem Luhan nélkül. Nem volt velem, helyét felváltotta az üresség, a szürke – már-már fekete – hétköznapok sorozata, s vele együtt az én lelkem egy hatalmas darabja is elpárolgott. Mintha nem is lett volna, nyomott sem hagyott maga után, mindenféle viszlát nélkül távozott tőlem, mellőlem, belőlem.

Mivel Luhan nem biztosított számomra kézzel fogható emléket, kénytelen voltam magamnak kreálni. S hogy két legyet üssek egy csapásra, nem csak emléket, de egy módszert is találtam, amivel tarthatom vele a kapcsolatot és továbbra is beszélhetek vele. Tudtam, hogy olyankor nem csak fehér por, de bűn is tapad kezeimre, azok pedig levakarhatatlanok. Csak gyűlnek és gyűlnek, míg teljesen el nem fednek engem, s meg nem szűntetnek létezni. Nekem jó volt ez így, hiszen a mocsok képes volt egy másik világba repíteni. Egy olyanba, ahol boldog lehetek Luhannal.

Éppen ezért nem a kávégéphez léptem, hanem a konyhaasztalon heverő tálcához. Ám azt is félre toltam, hogy kihúzhassam alóla az apró, megnyugvást tartogató bélyegeket.

– Ez is a te hibád – sóhajtottam ki szavaimat, mintha bárki is meghallaná. A drog nem válaszolt, mégis szemeztem láthatatlan tekintetével. Reakciót vártam, amit soha nem kaphattam meg. Vágytam rá, hogy Luhan mondja, hogy tegyem le őt, de képtelen volt beszélni. Legalábbis ilyen formában. Nyelvemre helyeztem a kis papír fecnit, majd vártam, hogy a hatóanyag eljusson véráramomba szájnyálkahártyámon keresztül.

Folyamatosan gyilkolom magam, kerülgetve az elkerülhetetlent. Ugyan azokat a köröket futom le minden alkalommal, s talán tudatosan döntöm magamat végeérhetetlen nyomorba, ami mát túlontúl kellemes ahhoz, hogy kimásszak belőle, vagy akár engedjem másnak, hogy kirángasson martalékából.

~~~

– Miért ölsz meg minden utazásom során?

– Nem én öllek meg, hanem a te szuicid hajlamod tör felszínre.

– Akkor miért mindig te követed el a gyilkosságot?

– Mert eszközként használsz. Kellemesebb számodra az én kezem által meghalni.

– Régen nem ilyen volt. Az elején nem volt egy bad tripem se. Az elején boldogok voltunk.

– Talán beleuntál abba, hogy ez egy vége-szakadó álom, s már nem is vágysz rá igazán. Azt akarod, hogy a túlvilágon lehess velem.

– Lehet – motyogtam halkan, majd lepillantottam a sötét, végtelen szakadékba, aminek a szélén ácsorogtam. Gyáva voltam magamtól elrugaszkodni, azt akartam, hogy Luhan taszítson a mélybe, majd vesse le magát utánam. Nagyon jól tudta, mire vágyom, éppen ezért húzta mindig az agyamat és az időt is ezekkel a beszélgetésekkel. Öröm volt számára a gyávaságom és a személyes kálváriám látványa.

Olyannyira a szakadék szélén álltam, hogy elegendő lett volna egy apró szellő ahhoz, hogy elveszítsem balanszomat, a talaj kicsússzon talpam alól, s némán lezuhanjak az általam konstruált szakadékba. Magamnak ástam ilyen mélyre, és magamnak építettem a sziklát ilyen magasra. De nem hogy szellő, még a legapróbb fuvallat is elpártolt mellőlem. A levegő megfagyott, s biztos voltam abban, hogy ez Luhan műve, vidám ajkai legalábbis erről árulkodtak.

– Ugrasz, vagy lökjelek? – kérdezte, én pedig visszanyeltem a torkomban keletkezett keserűséget.

– Lökj – sóhajtottam egy nagyot, felkészülve a zuhanásra, majd az azt követő megnyugvásra és békére. Luhan bólintott egyet, majd lassú léptekkel megközelített engem, s jéghideg tenyerét nyirkos hátamra tapasztotta.

– Lent találkozunk, Sehunnie. – Ajkakat éreztem a nyakamnak nyomódni, kezét pedig felemelte testemről, s csupán ujjbegyeivel taszított rajtam egyet. Nem is volt többre szükségem, hogy végleg elmerüljek az üres és néma feketeségben. Megszűnt körülöttem minden, csak én voltam és a puszta semmi. A zuhanás végtelen volt, csak a menetszél éreztette, hogy még nincs vége. A másodpercek óráknak hatottak, úgy éreztem, képes lennék zuhanás közben álomba szenderülni. Minél közelebb értem a végéhez, annál sebesebben áradt szét testemben a nyugalom. Tudtam, hogy már csak pillanatok kérdése, és ismét Luhannal lehetek.

Egy nagy csapódás zökkentett ki belső sötétségemből. Mintha a csontjaim darabokra törtek volna, de cseppet sem fájt. Habár képtelen voltam megmozdulni, így sokkalta jobb volt. Léptek zajára lettem figyelmes, kellő eleganciával kopogtak a cipő talpai a padlón. Nem tudtam hol vagyok, de nem is érdekelt. Szememet még utoljára kinyitottam, s Luhannal találtam szembe magamat. Guggolva méregetett engem, tekintete nem tükrözött semmit, arca kifejezéstelen volt.

– Ezt akartad? – kérdezte végül, hangja olyan volt, mint egy dörrenés a vihar előtti feszült csendben.

– Ezt – válaszoltam röviden, többre nem futotta.

Ebből az utazásból már nem tértem magamhoz.

Az LSD hatása a hallucináció, ami még a valóságnál is valóságosabb, így sok ember halálát okozta már, mivel lehetetlen elkülöníteni a fikciót az igazságtól. Talán a való életben is leugrottam valahonnan, nem tudom. Csak azzal vagyok tisztában, hogy elértem, amit akartam, s újra a legbecsesebb, legédesebb, legkábítóbb drogommal lehetek.