DÍJ!!!

Huhh, hát… ez az első díjam, így fogalmam sincs, mit kéne mondanom. :”3

Drága Nana (katt a névre! ^^) jelölt rá, és először azt se tudtam,
hogy mi ez, eszik-e, vagy isszák. Aztán mikor leesett, háromszor köszöntem
meg neki, mert hihetetlenül nagy megtiszteltetésnek éreztem – hiszen az is. :$

Szóval, köszönöm szépen még egyszer! *-*

A díj szabályai:

      1.      Köszönd meg a díjat!

      2.      Írj magadról 10 dolgot!

      3.      Válaszolj 10 kérdésre!

      4.      Tegyél fel 10 kérdést!

      5.      Küldd el 10 embernek!

10 dolog rólam:

1.      Imádom a kávét, minden mennyiségben és minden formában: rövid, hosszú, cappuchino, latte… mindegy, csak legyen!

2.      Kevert szorongásos- és depressziós zavarom van, amiről már könnyedén beszélek egy év elteltével. Ezt a „betegséget” az írásaim többsége nagyon jól tükrözik, hiszen mindegyik melankolikus, szomorú, letargikus.

3.      Lappang bennem egy mérsékelt szadista hajlam. Imádom kálváriába taszítani a karaktereimet, szeretem, ha mentálisan és/vagy fizikailag szenvednek. Ez a tulajdonságom enyhén megmutatkozik a való életemben is.

4.      Régen nagyon gyenge, kihasználható lelkem volt, amit szerencsére sikerült megedzenem az évek alatt. Ettől kissé rideggé és ijesztővé váltam (mások elmondása szerint), de nem bánom – így boldogabb vagyok. Néha úgy nézhetek ki, mint akinek nincsenek érzései, pedig de. Vannak! :”3

5.      Inkább ész ember vagyok mint szív. Az ész egoista, de a szív sokszor becsap, azt pedig nem viselném el.

6.      Róka személyiségem van – számító vagyok, mindig ravasz lépésekkel próbálom megoldani a konfliktusokat, hogy ha én vagyok szarban, akkor is én jöjjek ki a lehető legjobban, valamint szeretem csendben vizslatni az embereket és az eseményeket, hogy később tudjam, mivel támadhatok, vagy éppen mivel tehetek kedvükre.

7.      2012 óta vagyok k-popper, bár előtte is hallgattam, csak nem tudtam, hogy mi az. xD Végül a B.A.P rángatott bele ebbe a világba, mikor barátnőm megmutatta nekem a Warriort. <3

            8.      Imádok poénkodni, mosolyt csalni az emberek arcára.

9.      9 éves korom óta írok, de komolyabban 13 évesen kezdtem el foglalkozni vele.

10.  Rajongok az elvont, sötét dolgokért. Imádom, ha valami lélekfacsaró, abszurd és a legtöbb ember számára szürreális.

10 kérdés, amire válaszolok:

            1.      Bemutatnád magad 7 szóval?

·         Róka, intelligencia, szenvedély, mosoly, belső letargia, különleges, őszinte, édes száj, csípőskaja-mánia, lusta. (imádok pofázni, szóval 10 lett. XD)

            2.      A lélekvándorlásban hiszel, vagy a Mennyországban?

·         Az előbbiben. Ezt ki tudnám fejteni, elég hosszan, de most inkább hagyjuk. xD

            3.      Hogyan írnád körbe az elmúlást?

·         Az elmúlás az egyetlen dolog, ami örök. Minden elmúlik – a boldogság, a szenvedés, az élet. Minden és mindenki meghal egyszer, így ez egész élet maga az elmúlás.

            4.      Mi a kedvenc tevékenységed?

·         Az elmélkedés és az írás. A legtöbbször átfedi egymást a kettő. A fejemben, a saját világomban egymagam lehetek, nem zavar meg senki, a gondolataimat nem lophatják el. Történeteimben pedig életre kelthetem őket, még ha csak papírformában is.

5.      Ha szembe állna veled egy ember, aki ugyanúgy gondolkodik, mint te, ugyanúgy néz ki, mint te, és szinte a klónod lehetne, mit tennél először?

·         Teljesen lefagynék, de elmondhatatlanul érdekelne a dolog. :D Mivel ugyanúgy gondolkodik, mint én, odamennék hozzá beszélgetni, gondolván; biztos jó fej! XD

            6.      Ha tükörbe nézel, mit szeretnél látni benne?

·         Magamat 55 kilóval. XD

            7.      Hogyan képzeled el magadat 10 év múlva?

·         Irodavezetőnek szeretnék tanulni ősztől, s később is jó lenne azzal foglalkozni. Mellette pedig célom, hogy elismert író legyek egyszer. :$

            8.      Szerinted mi a különbség a vita és a veszekedés között?

·         Az én szememben a kettő eléggé távol áll egymástól, annak ellenére, hogy mindkettőt egy konfliktus előz meg. Veszekedés inkább az ostoba és alacsony érzelmi intelligenciával rendelkező emberek megoldása, akik csak a saját igazukat hajtják, figyelmen kívül hagyva a másik álláspontját. Míg a vita a különböző nézőpontok megosztása józan keretek között, végighallgatva a másikat.

9.      Mi az a dolog, ami leginkább elgondolkodtat, és ha úgy adódik, egész éjszaka azon agyalnál elalvás helyett?

·         A jelenlegi/következő történetem folytatása. XD

           10.  Színes a világ, vagy fekete-fehér?

·         Attól függ, ki hogyan él, mit lát és mit képes felfogni. Én minden érzéshez, gondolathoz, de akár fizikai dologhoz is képes vagyok színt párosítani. Ahogy a szerelem piros/rózsaszín, úgy az elmúlás szürke, az írott szabályok fekete-fehérek, és még sorolhatnám.

10 kérdés a jelölteknek:

       1.      Mit teszel, ha egy rád bízott kötelességet nem tudsz/tudtál teljesíteni?

       2.      Optimista, realista vagy pesszimista vagy?

       3.      Az eszedre vagy a szívedre hallgatsz inkább?

       4.      Mi jut eszedbe az évszakokról, mit kapcsolsz hozzájuk?

       5.      Mi az, amit képtelen vagy elfogadni magadban és másokban?

       6.      Melyik nehezebb számodra: megbocsátani vagy bocsánatot kérni?

       7.      Mi a legjobb az egyedüllétben?

       8.      Mi a véleményed azokról az emberekről, akik mindig csak bántanak másokat?

       9.      Hogyan kezeled a konfliktusokat?

       10.  Mi ösztönöz az írásra? (inspires… infires!)

 Jelöltjeim:

Noel

Leah de Challon

Mina Hope

((Többet nem tudok, mert akiket akartam még, azokat jelölték ._. :'( ))

Kérek egy új szomszédot! #3

– Szerintem akkor is aranyos volt – kuncogott tovább Jimin, mikor már lefelé trappoltunk a lépcsőn, úton a konyhába, hogy megkínálhassam valamivel.

Mióta egy laza mozdulattal behúztam a függönyömet, eltakarva ezzel új szomszédom széles vigyorát és heves integetését, Jimin csak azt szajkózta, milyen édes ez a fiú és túl szigorú vagyok vele. Talán igaza volt. Ám amint kezdtem mélyen, legbelül igazat adni neki, mindig sikerült meggyőznöm magamat az ellenkezőjéről egy puszta gondolattal – ha én lennék Taehyung helyében, égne a bőr az arcomról. Ennek a teóriámnak hangot is adtam, de barátomat látszólag cseppet sem érdekelte – mindenre volt egy frappáns megjegyzése.

– Minden ember különböző, ettől olyan szép ez a világ – bölcselkedett, majd a hűtőbe nyúlt, ahonnan elővett mindkettőnknek egy-egy doboz jéghideg sört. Talán másra rászóltam volna, mégis miért turkál a fridzsideremben, de Jimin az nem más volt. Jimin az Jimin, akit a család már teljes jogú tagnak tekintett. – Neki ez a viselkedés természetes, ezért nem érzi kellemetlennek. Ő ilyen, így kell elfogadni.

– Nem kell, csak lehet. – A hűsítő ital sziszegve válaszolt mozdulatomra, mikor magam felé nyomtam a nyitófület. – De talán tényleg túl ellenséges vagyok vele.

– Elmondom én, mi a bajod neked. – Ahogy felém hadonászott a sört tartó kezével, egy kis hab pimaszul szökött ki a dobozból és szánkázott végig Jimin bőrén. A fiú nem zavartatta magát, egy laza mozdulattal lenyalta azt kézfejéről. Ha lány volnék, már ettől a puszta mozdulatsortól csavarni lehetne a bugyimat. Jimin impozáns megjelenéssel rendelkezett, amiért elszántan tett is, és ha ez még nem lenne elég, mellé rettentő közvetlen és barátságos személyisége volt, amit a lányok pulzusát megemelő mosolyai is sugalltak. Nem véletlenül cserélgette úgy barátnőit, mint én az alsógatyáimat.

– Na, mi? – szakítottam félbe saját gondolatmenetemet egy kérdéssel, amiből hiányzott az őszinte érdeklődés. Viszont tudtam, hogy ha kíváncsi vagyok, ha nem, Jimin akkor is megosztja velem véleményét.

– Felépítettél magadnak egy szűk és bensőséges baráti kört, amiben biztonságban érzed magad. Ezzel a felével nincs is probléma. De néha új emberekkel is meg kell ismerkedni, erről szól az élet. Nem lehetünk mindennel és mindenkivel elutasítóak. Te se ilyen vagy!

Elgondolkodtam azon, amit mondott. Valóban nem volt rám jellemző az ilyesfajta viselkedés, magam sem értettem, miért éreztem ekkora ellenszenvet. De, ahogy ezen morfondíroztam, egyre több ötlet cikázott a fejemben. Viszont számra egyiket se hessegettem. Inkább mindent megtartottam magamnak. Elhallgattam, hogy talán rossz előérzetem van Taehyungot és a kettőnk kapcsolatát illetően és eltitkoltam, hogy esetleg csak szimplán cikinek éreztem a viselkedését. Nem akartam gonosz lenni még csak gondolatban sem, de magamnak nem tudtam hazudni. Úgyhogy inkább Jiminnek ferdítettem.

– Jól van, legyen – sóhajtottam, s belekortyoltam az alkoholba. – Mostantól kedvesebb leszek vele.

– Örülök, hogy megint hallgatsz rám – tette vállamra szabad kezét. – Egyszerre vagyok fiatalabb és bölcsebb. Hogy van ez, barátom? – Hangja éle éreztette velem, mennyire vicces kedvében van, én pedig próbáltam magamra ölteni az ő hangulatát. Nem esett nehezemre, hiszen szavai meglehetősen ismerősen csengtek.

– Úgy, bazdmeg, hogy szóról szóra ezt mondtam neked, pár hónappal ezelőtt – húztam össze szemeimet miközben közelebb hajoltam hozzá. De vigyoromat nem tudtam elrejteni.

– Ohh. Hmm… – Teátrálisan a plafonra emelte tekintetét miközben gondolkodást mímelt, hangos hümmögése megtöltötte a konyhát. – Ebben az esetben elég képmutató vagy, hyung. Nekem osztogatsz olyan tanácsokat, amiket te magad se tudsz megfogadni.

– Jól van, inkább idd a sörödet! – A dobozt tartó kezemmel átkaroltam őt a nyakánál, míg a másikkal megfogtam innivalójának alját és a szájához nyomtam. Hangosan nevetve reagált cselekedetemre, de fejét hevesen rázta, jelezvén, ne folytassam, különben pólóján landol a doboz tartalma. Röhögve követtem buksija mozgását, amin csak még öblösebben nevettünk mind a ketten – amit Jiminnek természetesen olyan jiminesen el kellett rontania:

– Ne már, hyung, tudod, hogy ettől beindulok! – vihogta hófehér fogait kivillantva, mire én hatalmas elánnal löktem el magamtól, arcomra öltve egy undorodó grimaszt.

– Mitől? – korholtam. – Attól, ha egy férfi ölelget?

– Nem – rázta a fejét, majd belekortyolt a sörbe. – Attól, ha a nyakamat fogdossák.

– Jó, ne rajtam éld ki a biszex hajlamaidat, légy szíves! – Hangom hiába volt szigorú, készségesen mentem bele barátom hülyeségeibe, ő pedig pontosan tudott különbséget tenni a valóban vaskalapos és a poénból merev Hoseok között.

– Nem is vagyok bi – Ingerült mondatát hirtelen harapta el, mikor egy váratlan ütés érte vörös hajkoronával megáldott fejét. Reflexszerűen kapott a sajgó pontra, arcára pedig egyszerre ült ki a döbbenet és a düh, mikor egy focilabdát pillantott meg elgurulni a lába mellett.

Én a történés pillanatában a hangos röhögésen kívül nem bírtam mással foglalkozni. Kétrét görnyedtem, a hasamat fogtam saját reakciómtól, azt hittem, megfulladok – Jimin arckifejezése mindent megért. Ám ahogy kinyitottam szemeimet, hogy letöröljem tolakodó könnyeimet, olyan látvány tárult elém, amitől elmémet rögvest elborította az a gonoszságot és hektikusságot hordozó vörös köd. Vérben forgó szemekkel hajoltam le a labdáért és indultam meg a betört ablak felé, aminek hangja valamiért nem érte el hallószerveimet halálának pillanatában. Jimin ugyanolyan hangulatban követett engem, s még mindig fejét simogatva hajolt ki a másodpercekkel ezelőtt keletkezett lyukon.

A korábbinál is idegesebb lettem, mikor megpillantottam Taehyung arcát. Minden izmom megfeszült, várva, hogy felfeszítsék bőrömet. Szemeim rángatózni kezdtek a haragtól, pulzusom pedig a kétszeresére emelkedett hevesen megdolgoztatva aortapumpámat.

Taehyung képén bocsánatkérő vigyor húzódott miközben tanácstalanul vakarta tarkóját. Tekintete Jimin szikrákat szóró íriszei és az én vehemencia színezte szivárványhártyáim között cikázott. Száját félve nyitotta szólásra:

– Hoppá.

– Hoppá? – elszakadt a cérna. Legszívesebben a törött ablakon kiugorva közelítettem volna meg a narancshajú fiút, hogy fejét a betonba verjem. – Csak ennyit tudsz mondani? – ordítottam torkomszakadtából.

– Ne haragudj, hyung – bazsalygott továbbra is, minek hatására a mellettem álló Jimin sóhajtott egyet. Azonban vele ellentétben engem nem lehetett meglágyítani egy angyali mosollyal, hiába nem volt semmi se fogható ahhoz a gyönyörű archoz, amit az az elbűvölő mimika ékesített.

– De, haragszom! – hajoltam kijjebb. – Ez az ablak többet ér mint a mellettem álló egyén élete! – böktem rá Jiminre, mire ő egy döbbent arckifejezéssel és hitetlenkedő hangjával reagált az elhangzott pejoratív megjegyzésre.

– Hé! – ütött mellkason. – Vegyél vissza, Hoseok!

– Ha ilyen vastag a családod, nyilván nem lesz megterhelő kifizetni a károkat. – Egy ismeretlen hang csatlakozott a diskurzusba, mire meglepetten fordítottam fejemet az újonnan érkező illető irányába.

Azonnal elképedtem. Egy nálam érzékelhetően fiatalabb fiú nézett velem farkasszemet, de talán még Taehyung is korosabb volt nála. A srác feje tetején koromfekete hajzuhatag pihent, minek egy-egy tincse hanyagul lógott hideg tekintetű szemeibe. Szemeibe, amik egyébként egy ártatlan és bájos arc részei voltak. A fiú mégse igyekezett kihasználni ezt a kisugárzását, csak szimpla közöny tanyázott vonásaiban. Hófehér bőrén csak úgy csillogott a nyári napfény, ami még ridegebb külsőt kölcsönzött neki. Nem tűnt se sznobnak, se beképzeltnek, inkább csak zord volt és távolságtartó. Na meg mérhetetlenül szemtelen, ami mellett nem mehettem el szó nélkül.

– Mégis mit képzelsz magadról, kölyök? – feddtem meg őt is. Mindig is utáltam, ha valaki nem adta meg a tiszteletet, ez a kis taknyos pedig remek példa volt erre. – Semmi közöd a mi pénzügyi helyzetünkhöz. Egyébként is, ki a bánat vagy?

– Jungkook. – Amint kimondta nevét, arca átrendeződött. A korábbi sivárság helyét átvették az őszinte gyermekded vonások, hatalmas vigyora fekete haja alatt megbújó füléig ért. Felvont szemöldökkel szemeztem az engem fixírozó „alakváltóval”. Jimin is ugyanolyan értetlenséggel követte az eseményeket, azzal a különbséggel, hogy ő már rég megenyhült – persze, nem az ő konyhájának ablakát zúzták be pár perccel ezelőtt.

– Ő a legjobb barátom – kuncogta Taehyung. – Egy hétre leutazott hozzám, nem rég érkezett. Megígértem neki, hogy már első nap megmutatom neki az új házat. – Na jó, komolyan; Ki a szart érdekel? Nem értettem, minek ilyen részletes beszámoló. – Éppen fociztunk – tette hozzá végül.

– Igen, észrevettük – köpte oda Jimin foghegyről, ami azt sugallta, még mindig fáj a feje.

– Nem csatlakoztok? – tette fel az ominózus kérdést Taehyung, mire hitetlenkedve felszisszentem.

– Azok után, hogy betörted az ablakunkat? – Válasznak hevest fejrázást kaptam mindkét fiataltól. Már ez a Jungkook se volt szimpatikus, de jelen pillanatban Jimin torkát is elvágtam volna. Nem tudta visszafogni kárörvendő kuncogását. – Mi a faszt röhögsz? – fordultam felé hirtelen. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Jimin azonban nem felelt, csak vigyorogva legyintett kezével – nyilván nem akart még jobban feldühíteni azzal, hogy a tudtomra adja, mennyire jól szórakozik a nyomoromon.

Valójában nem érdekelt az ablak sorsa annyira, amennyire azt mutattam. Egyszerűen csak szüleim korholásától féltem. Már láttam lelki szemeim előtt apám megfeszülő izmait, ahogy artériája kidudorodik nyakán és hallottam fejemben indulatot, ami hangszálait szólaltatta meg. Máig rengeteget dolgozik azért, hogy eltarthassa a családot, tőlünk pedig elsődlegesen csak annyit várt el, hogy becsüljük a munkáját és vigyázzunk a családi vagyonra. Hiába nem az én lelkemen szárad az ablaküveg sorsa, csak engem fog tudni hibáztatni.

– Ígérem, kifizetjük a károkat – hajolt meg illedelmesen Taehyung, nem kis meglepetést okozva ezzel. – Nem szeretnék kellemetlenséget.

– Azzal kicsit elkéstél, barátom – köptem oda, mire Jimin könyökét véltem érezni bordáim között. Fájdalmasan nyögtem fel a hegyes csontot érezve, majd értetlenül fordultam a vörös hajú felé. – Mi van?

– Legalább a nagyvonalúságát fogadd el, te seggfej! – sziszegte fogai között úgy, hogy csak én halljam. – És menjünk, játsszunk velük!

– Mi va’? – csúszott ki a számon, a kelleténél talán hangosabban. Lopva a két fiatal fiú felé sandítottam, akik egyértelműen hallották heves reakciómat. Taehyung ártatlanul pislogott, le se tudta volna törölni arcáról a kíváncsiságot és az értetlenséget. Ellenben Jungkook – azt hiszem – tekintetében éles megvetés degradálás csillant, miközben bájos mosoly csücsült szája sarkaiban. Egyszerre nyújtott ijesztő és vonzó látványt. Valamiért Jimin jutott róla eszembe, ám volt köztük egy hatalmas különbség – amíg Jimin a közvetlenséggel hódított, addig a kölyök hűvös jellemével és elérhetetlenségével. Aztán megvillantotta azt a bájos mosolyát, amitől az első reagálásommal ellentétben most hányni tudtam volna.

– Emlékezz, mit mondtam – nyílj meg! Lehet, hogyha megismered őket, rájössz, hogy teljesen normálisak – suttogta Jimin, forró lehelete csiklandozta nyakam fedetlen bőrét. – Megyek én is, játsszunk négyen!

– Most sokkal több kedvem van hozzá – forgattam meg látványosan a szemeimet, de kezdeti akadékoskodásom ellenére alig két perc múlva a szomszéd fiú kertjében ácsorogtam, farkasszemet nézve hol vele, hol Jungkook nevű barátjával, akit továbbra se tudtam hova tenni. De nem is akartam.

A nyári szellő elég hűtőfunkcióval rendelkezett ahhoz, hogy bőröm ne hevüljön fel a fényes és forró sugarak hatására, habár esküdni mertem volna, hogy karomon az a kevés szőr is lepörzsölődött, amint kitettem a lábamat a házból. Még mindig otthoni szerelésben feszítettem a friss gyepen ácsorogva, de még így is férfiasabbnak éreztem magamat a másik két fiatalnál. Karba tett kezekkel, rezzenéstelen tekintettel követeltem magamnak tiszteletet, amin Jimin csak halkan kuncogott, Jungkook csak értetlenül nézett, Taehyungnak azonban semmi se tűnt fel.

– Mi kezdünk – jelentettem ki hezitálás nélkül, majd kezemet kinyújtva mozgattam meg ujjaimat, jelezve, hogy kérem a labdát. Taehyung kedvesen mosolyogva dobta oda nekem, s mikor elkaptam, tekintetemet körbevizslattam a terepen. Akkor láttam igazán, milyen hatalmas kertjük van, kényelmesen fért el két focikapu és egy kosárpalánk még a tömérdek növény és a komfortosnak tűnő hintaágy ellenére is. Az utóbbiból mi is magunkénak tudhattunk egyet, de az övéké valahogy szimpatikusabb volt.

– Hoseok, elrúgod még ma azt a labdát? – ütötte meg füleimet Jimin türelmetlen hangja.

– Kuss! – rendeztem le egyszerűen, majd magam elé dobva a labdát rögtön átpasszoltam azt barátomnak.

Mintha a két fiatalnál elvágtak volna valamit. Amint elkezdtünk játszani teljesen kifordultak magukból. Jobban mondva csak a fekete hajú, aki rideg természete ellenére most kislány módjára sikongatva futott a labda után, Taehyung pedig személyiségét továbbra sem meghazudtolva ordítozott és ugrabugrált. Egyszerre tűnt úgy, mintha elbaromkodnák a játékot miközben amúgy vérre menő meccsnek titulálják. Mindig találtak egy okot, hogy hangoskodjanak – ha náluk volt a labda, ki kellett fejezni az örömüket, ha elszedtük tőlük, azonnal vissza akarták szerezni, ha pedig gólt lőttünk, hevesen a tudtunkra adták, hogy bosszút állnak. Hátam közepére se kívántam a hangoskodást, ellenben Jimin meglehetősen jól szórakozott. Önfeledten nevetett a másik kettővel együtt, őt látszólag közel sem zavarta annyira a két taknyos jelenléte, mint engem. Való igaz, hogy Taehyunggal csak egy év különbség volt köztünk, ugyanúgy, mint Jiminnel, mentalitásban azonban nagyobb differencia látszódott.

– Jungkook! – sipákolta Taehyung. – Jungkook, passzolj! Gyorsan, ide! – Teste minden porcikája remegett az izgalomtól – szerintem még a hivatásos focisták sem feszengtek ennyire egy meccsen.

Jungkook meglepően ügyesen bánt a labdával, eltelt egy kis időbe, mire Jimin vagy én ki tudtuk cselezni. Jobban belegondolva nem volt nagy csoda, hiszen kiváló fizikumának köszönhetően a fiú könnyen és gyorsan mozgott, ám vele ellentétben a kis ügyetlen Taehyungon sokszor nevetnem kellett. Sose esett el saját lábában, de számtalanszor közel állt hozzá. Láthatóan nem vette a szívére, jól szórakozott saját ügyetlenségén, s így már nem is tűnt olyan cikinek a dolog.

– Hoseok! – hívta fel a figyelmemet Jimin, mielőtt még hozzám rúgta volna a labdát. A bőr egyenesen mellkasomon landolt, onnan pedig cipőmön állapodott meg, ahogy lábfejemen egyensúlyoztam a gömb alakú tárgyat. Egy gyors mozdulattal lőttem kapura, a labda fénysebességgel száguldott el Taehyung és Jungkook között, s állt meg végül a hálónak köszönhetően.

– Bocs, gyerekek! – pördültem meg örömömben tengelyem körül egy önelégült kacajt hallatva. Forgás közben fél pillanatra egy ismerős arc jelent meg előttem, de ugyanolyan gyorsan tűnt is el, így kénytelen voltam megtorpanni és az adott irányba fordulni.

Jiwoo mustrált minket a törött ablakon keresztül. Fejét tenyerében pihentette, haja vizes volt még a korábbi fürdésének hála. Semmi érdemleges nem látszódott rajta, az ember azt hihette, csak öccsét figyeli, ahogy három idiótával csinál hülyét magából. Azonban szemeinek idegen furcsasága felkeltette az érdeklődésemet. Valami megmagyarázhatatlan csodálat fénylett bennük, valami ellágyultság, ami egész arckifejezésére kihatott. Alsó ajkát harapdálva szuggerált minket, mégse éreztem magamon tekintetét – mintha csak egy személyt fürkészett volna. Megpróbáltam követni tekintetének vonalát, de a következő pillanatban már csak egy ordítást hallottam.

– HOSEOK!

A következő érzés a feszítő és égető fájdalom volt, amit arcom minden milliméterén tapasztaltam. Lángolt a bőröm a hirtelenjött bőrlabdának becsapódásától, még látásom is elhomályosult egy pillanatra, mikor erősen megszédültem.

– Mi a… – dörzsöltem szemeimet, de még mielőtt magamhoz térhettem volna, a korábbinál nagyobb test zuhant az enyémnek. Lábaim kicsúsztak alólam, s úgy vágódtam el a füvön, mint egy üres vizes palack a szélben. Annyira még magamnál voltam, hogy megállapítsam; ez a kölykök műve, ezek szétszednek engem, de legközelebb én fogom Jimint, ha megint rávesz ilyen hülyeségekre. A következő emlékem már csak a vak sötétség volt.

***

Csendre ébredtem. Tapintható és késsel vágható csendre.

Szenvedve nyitottam ki a szemeimet, arcom minden izma fájdalomtól ordított. Próbáltam rájönni, mi történhetett, amitől kiesett nekem ki tudja, mennyi idő, de mikor szempillafüggönyeim mögül megpillantottam egy hatalmas, mogyoróbarna szempárt, egy szépen ívelt orrot és két telt ajkat, azonnal magamhoz tértem.

Taehyung magasodott fölém, arcát alig pár milliméter választotta el az enyémtől. Olyan közel volt, hogy minden apró bőrhibáját ki tudtam volna szúrni, ha lett volna. Viszont nem terveztem elmerülni arcának elemzésében, ehelyett az ijesztő közelség indukálta sokktól ordítottam el magamat.

Kérek egy új szomszédot! #2

– Kell még mosószer, papírtörlő, folyékony zsíroldó… – Taehyung az anyjától kapott listába bújt bele, amit Micha még az ajtóban nyomott kezébe. És igen, ennyi súlyt cipelt azóta, hogy elindultunk.

Magam sem tudom, miért nem dobtam le a földre a két ólomsúlyú szatyrot, vagy miért nem nyomtam Taehyung kezébe és indultam el haza – túl jó szívem van. Sóhajtozva, szemeimet forgatva baktattam új „barátom” mellett, igyekezvén minél kevesebbet társalogni vele, ami látszólag cseppet sem zavarta őt. Tátott szájjal és a gyönyörtől csillogó szemekkel pásztázta a számára még ismeretlen város minden négyzetcentiméterét, bugyuta fejét ide-oda kapkodta, mikor elsétáltunk egy új, vagy egy számára érdekes épület előtt. Önelégült arccal élvezte a nyári szellő simogató melegségét, ami néha narancssárga hajzuhatagába kapott, s ő topmodell módjára tűrte hátra rakoncátlan tincseit, ha azok táncra perdültek. Én bezzeg csak unottan és büdösen róttam a bevásárló negyed utcáit azon gondolkodva, melyik tusfürdőmet használjam, ha végre hazajutok.

Taehyung puha ujjainak érintése zökkentett ki elmém medréből, ahogy felkaromra tekeredtek, s nyomkodni kezdtek.

– Mégis mit művelsz? – vontam fel egyik szemöldökömet indulatosan.

– Milyen jó kondiban vagy, Hoseokie – taperolt tovább. – Szoktál edzeni, mi? – Na, itt eldurrant az agyam. A csípős megjegyzés magától jött, nem bírtam csukva tartani a számat.

– Igen – bólintottam határozottan. – Lusta fiatalok kurvára nehéz szatyrait szoktam cipelni minden hétvégén. Valóban erős karom lesz tőle.

Úgy éreztem, nem fognak szavaim eljutni az agyáig, de reménykedtem benne, hogy talán mégis megérti a célzást faragatlanságom mögött – s valóban. Ám a várt vidám reakció helyett egy meghökkenve pislogó, kiskutyaszemekkel megbánást sugárzó fiú nézett vissza rám, a szégyenérzet minden árnyalatát magára öltve.

Lelkiismeret-furdalás mart belülről, hiába tudtam, hogy jogos az indulatom. Taehyunggal egyszerre torpantunk meg a járdán, ügyet sem vetve a többi járókelőre, akiknek minden hajlékonyságukat bevetve kellett kikerülniük minket. Kétségkívül megbántottam a fiút, amit akaratosan se tudott volna elrejteni. Szólásra nyitottam ajkaimat, de Taehyung megelőzött – szó nélkül vette ki jobb kezemből a szatyrot, s egy erőltetett mosollyal kapcsolta össze tekintetünket újra. Azonban ugyanolyan gyorsan pillantott a földre, s már csak a cipője orrát fixírozta.

– Bocs, Taehyung – sóhajtottam fel –, én csak…

– Igazad van – szakított félbe. – Ne haragudj. – Ajkait szomorúan biggyesztette lefelé, s megindult előre. Még testtartása és lomha lépései is bűnbánatot tükröztek, szívem pedig fájdalmasan szorult össze a látványtól. Sietve zárkóztam fel mellé, s szabad kezemet vállára tettem, bíztatásképpen pedig rá is markoltam kicsit.

– Nem akartalak megsérteni. – Hangom szokatlanul halk volt, még magamat is megleptem vele. – De valljuk be, azért kicsit bunkó dolog a még csak ma megismert „haveroddal” cipeltetni a cuccod.

– Igazad van, hyung. Viszont – újra az az ezer wattos vigyor költözött arcára, amit eddig ott tanyázott – most már csak rájátszom. Ennyire azért nem sértettél meg. – Öblös nevetését valószínűleg két utcával odébb is hallani vélték az emberek, engem viszont olyan düh kerített hatalmába, aminek hatására az összes vásárolt tojást hozzávágtam volna, hogy aztán fejére húzhassam a szatyrot, megkössem és bevágjam egy kukába. Ám egyetlen szó még mindig a fejemben visszhangzott – hyung. Ha valóban idősebb vagyok nála, végképp megemlegeti, ha még egyszer a bolondját járatja velem.

– Hány éves vagy? – szökött ki hangszálaimból a kérdés, utánajárván, valóban hyungja vagyok-e.

– Húsz – felelte boldogan. – Látszik rajtad, hogy idősebb vagy nálam, huszonkettő körül lehetsz, szerintem. – Mély hangja magabiztosságot árasztott magából, amivel felettébb sikerült meglepnie.

– Valójában huszonegy vagyok – pontosítottam, miközben próbáltam leplezni feltörő mosolyomat, ami már fájóan húzta a bőrt ajkaimon. Ezalatt a pár mondat alatt tűnt eddig a legnormálisabbnak, már kezdtem elhinni, hogy csak én ismertem félre. Talán túl előítéletes voltam, talán egyáltalán nem tébolyodott, egyszerűen csak különc, akit a birkatársadalom kitaszított különlegessége miatt, és szegény most azzal vesződik, hogy hozzá hasonló csodabogarakat találjon, akik szintén nem kaptak helyet az ekvivalens majmokból állok tömegben. Gondolkodtam, hogy bocsánatot kérek az eddigi otromba viselkedésemért, hiszen különösebben nem tett semmi rosszat, amivel kiérdemelte volna hideg és durva hozzáállásomat, de esélyt se adott rá.

– Nézd, Hoseok, édességbolt!

A korábban elvett zacskó ismét az én vállamat húzta, miután Taehyung kezembe nyomta és előrerohant az említett üzlet felé. Mintha a korábbi diskurzusunkat a szél repítette volna el, újra magára öltötte az idegesítő és a tiszteletre fittyet hányó stílusát, én pedig morfondírozás nélkül mondtam le a bocsánatkérésről. Imádkozni kezdtem, hogy mihamarabb túlessünk a vásárláson, ezért sietősebb tempóra kapcsoltam. Nem engedtem be egy olyan boltba, ahol nem a számára szükséges árucikkeket lehetett kapni, lebeszéltem a városnézésről, s inkább cipeltem minden csomagot, nehogy megint vitatkoznunk kelljen.

***

Hoseok!

Itt a sütemény, amit az új szomszédjainknak készítettem.

Addig vidd át, míg meleg!

Ciccegve gyűrtem össze a papír fecnit, amit anya mellékelt a süteményes dobozhoz, s a fürdőkádból céloztam a WC felé, hogy belehajíthassam. Kezemet ökölbe szorítva és egy halk éljenzést hallatva nyugtáztam a sikert, majd újra elmerültem a forró, habos vízben, ami még mindig jólesően égette bőrömet. Nedves kézzel nyúltam a rizssütik felé, amiknek már a nagyja elfogyott – erről a víz tetején úszkáló morzsadarabok árulkodtak leginkább. Vétek lett volna odaadni ismeretlennek ezt a mennyei finomságot, már az első falatnál megállapítottam. A mai borzalmas nap után pedig végleg úgy gondoltam, hogy ez engem illet, én dolgoztam meg érte. Már fejemben zengett anyám feldúlt hangja, éreztem tarkómon apró tenyere csattanását, de nem érdekelt. Majd azt mondom, átvittem…

– Hoseok, meddig áztatod még a formás segged? – Ez kétséget kizárólag a nővérem hangja volt, amit még a fürdőszoba ajtó sem tompított kellőképp, így ijedten kaptam fel a fejemet nevem hallatán.

Ezek szerint felkelt. Hónapok óta nem találkoztunk, és ez az első szava hozzám, miután hazajön. Annyira tipikus.

– Jó sokáig, ugyanis amíg te átaludtad az egész délelőttöt, én rabszolga módjára güriztem! – kiabáltam, a hangom visszhangzott a fürdőszobában.

– Jaj, mindjárt megsajnállak, öcsi. – Tiszta cinizmus fröcsögött szájából. – Na, szállj ki a kádból, mielőtt öregemberré szottyadsz a vízben! Aztán vidd át a sütit a szomszédoknak. Mielőtt anya elment, megkért, hogy szóljak rád.

– Hova ment? – kíváncsiskodtam teli szájjal.

– Átmentek a barátnőivel Haewonhoz. Tudod, ahhoz az asszonyhoz, akit fel akartál szedni, mikor először itt volt.

Harsány nevetését hallva faarccal ejtettem bele fürdővizembe az édességet. Lassan egy éves sztori, de azóta is szívja vele a véremet. Nem tehetek róla, hogy jól tartja magát!

Hektikusan szálltam ki a vízből – a csempére fröcskölve annak felét –, magamhoz vettem az üres dobozt, hogy kihajíthassam a kiskukába, s pepecselés nélkül kinyitottam az ajtót, ahol nővérem vidám arca köszönt vissza rám.

– Csak féltékeny vagy, mert neki van haja és melle – vágtam vissza. Csúnya dolog másokat a hiányosságaikkal és rossz tulajdonságaikkal piszkálni, azonban mi rendszeresen ezzel foglaltuk el magunkat. Nővéremet tényleg nem áldotta meg a sors nagy keblekkel, amit részben a szokottnál is vékonyabb testalkatának köszönhetett. A haját viszont ő maga vágatta rövidre, mondván, így sokkal kényelmesebb, praktikusabb és nem izzad a tarkója nyáron.

Már vártam a csípős reflektálást, azonban nővérem arca elkomorult. Szemei kidülledtek, ráncok jelentek meg homlokán, száját pedig nagyra nyitotta egy hangos ordítás kiengedéséhez.

– Az Isten szerelmére, Hoseok, vegyél már fel valamit! – takarta el szemeit és hátat fordított nekem. Először nem értettem, mire akar kilyukadni, de mikor végignéztem magamon megláttam, amit ő. Eszembe se jutott zavartatni magam, hiszen családban marad, számtalanszor látott már meztelenül, nem is értettem, miért akadt ki ennyire. Ám ahogy ismét nővéremre pillantottam, sátáni vigyor terült szét arcomon. Halkan mögé settenkedtem és egy határozott mozdulattal átkaroltam törékeny testét, hogy egy csontropogtató ölelésben részesíthessem. Egy hangos sikollyal díjazta cselekedetemet, amin szintén nevetnem kellett.

– Ugyan már, Jiwoo! – búgtam nyakhajlatába. – Nincs rajtam semmi olyan, ami ne lenne szemrevaló!

– Őszintén szólva – fordult velem szembe egy gyors forgással –, a lenti hiányosságaid miatt szörnyedtem el ennyire. Nem lehet könnyű így élni.

A mosoly azonnal lefagyott az arcomról, s egy határozott mozdulattal löktem el magamtól noonat.

– Menj a picsába – sziszegtem fogaim között, de csak egy nevetést kaptam válasznak. – Örülök, hogy hazajöttél a nyári szünetre. – Jiwoo rám kacsintott, s szó nélkül eloldalgott a fürdőszobába.

***

Csutkára kinyitott szekrényemből dobáltam az ágyra a mára kiválasztott ruhaszettemet, ami egy egyszerű mackónadrágból és atlétából állt. Itthonra, a pihenéshez tökéletes volt.

Időközben sikerült magamra öntenem egy bokszeralsót, csak hogy mindenki megnyugodjon és hiányosságaimon senki se szörnyülködjön. Bár zárójelben megjegyezném, hogy valójában semmi ilyesmiről nincs szó, és eddig nem volt rá panasz.

Felemelő érzés volt tisztának lenni, felvenni a frissen mosott ruháimat, amikből még intenzíven áradt az öblítő bódító illata. Nagyot szippantottam belőle, amitől ajkaim nyugodt mosolyra húzódtak – végre egyedül a kis zugomban, ami csak az enyém, és nem zavarhat senki. Nincs Jiwoo az éles megjegyzéseivel, nincs anya és a pesztrálása és nincs Taehyung.

A laptopom előtt ülve, az e-mailjeimet görgetve is csak az új szomszédom járt a fejemben, amitől szokatlan és furcsa érzés kezdett fojtogatni. Csak arra tudtam gondolni, mint eddig – sajnáltam őt. Olyan elveszettnek és magányosnak tűnt, de tudtam, hogy nem vonhatok le elhamarkodott következtetést. Lehet, hogy rengeteg hozzá hasonló barátja van és egyszerűen csak ilyen idegesítő jelleme van, és szó sincs figyelemért könyörgő feltűnési viszketegségről. Ahhoz, hogy erre fényt derítsek, jobban meg kellett ismernem őt, de magamnak se akartam hazudni – semmi kedvem nem volt ehhez. Nem éreztem azt, amit ő, miszerint máris barátok vagyunk és szükségem lenne a társaságára. Inkább elkerülni akartam, jó messzire, azonban szomszédok voltunk, így ez kivitelezhetetlennek minősült.

– HOOOSEEEEOOOOOK!!!

Ijedten ugrottam össze nevemet hallva, még egy lányos sikoly is elhagyta ajkaimat, nem beszélve térdemről, ami sajgott miután bevertem az asztal sarkába. Saját testemet ölelve kaptam fejemet a hang irányába, ami olyan közelről jött, mintha egyenesen a fülembe ordítottak volna. Azonban mikor megpillantottam a kiáltás tulajdonosának arcát az ablakban, jól láthatóan megforgattam szemeimet, s válaszként visszaküldtem neki egy visszataszító fintort, ami valószínűleg mindent elárult. Ha a fiú eddig nem nevetett eléggé ijedtségemen, most még inkább a hasát fogta a kontytetőn guggolva.

– Mi a francért nem használod az ajtót, mint akárki más? – nyitottam ki az ablakot, majdnem orrba verve vele barátomat, habár nem zavart volna, ha megtörténik.

– Van ajtótok? – vigyorgott, majd egy tökéletes szökkenéssel a szobám közepén termett.

– Nagyon vicces vagy, Jimin – ütöttem vállon, de már az én arcom is hasonló mimikát vett fel, mint az övé.

– Most mi a bajod? – vonta fel egyik szemöldökét. – Mindig az ablakodon keresztül közlekedek – húzta el durcásan a száját, karjait pedig összefonta mellkasa előtt.

– Igen, de eddig még nem hoztad rám a szívbajt.

– Haha, látnod kellett volna azt a rusnya, ijedt képedet! – Jimin újfent nevetésben tört ki felelevenítve emlékeit, de valahogy nem tudtam osztani jókedvét. Ehelyett lelöktem az ágyra és az arcába nyomtam egyik díszpárnámat, mire ő heves kapálózásba kezdett. Engem ez valahogy jobban szórakoztatott.

– Jól van, haver, nagyon erős vagy, de most már megfulladok – ütött rá ingerülten mindkét alkaromra, én pedig eleget tettem kérésének. Ám erről a témáról újfent eszembe jutott Taehyung. Akaratom ellenére lazítottam a párna szorításán és ügyet sem vetve a kócos hajú, magában fortyogó Jiminre huppantam le mellé az ágyra. Hamar észrevette, mennyire kizökkentem a pár pillanatnyi jókedvemből, így kíváncsi arccal hajolt hozzám közelebb, s próbálta meg kifürkészni kifejezéstelen arcomat.

– Mi a baj? – kérdezte végül. – Elsápadtál.

– Nincs gond, csak visszaemlékeztem a mai délelőttömre, hogy mennyire szörnyű volt.

– Na, miért?

Mesélésbe kezdtem. Felvázoltam az egész helyzetet Jiminnek, nem hagytam ki egy apró mozzanatot sem abból a pár órából. Szóvá tettem anyámat, Taehyungot, a családját, a bevásárlást, az emóciókat pedig a végére hagytam. Hangosan gondolkodva próbáltam megfejteni a csodabogarat, hátha Jiminnek akad valami épkézláb teóriája a fiúval kapcsolatban, de sajnos egyikünk se lett okosabb. Csendben és érdeklődve hallgatta az élménybeszámolót, ám arcának vonásai mindig tükrözték véleményét új szomszédomról. A vak is észrevette volna, mennyire hasonlítunk, hiszen ugyanúgy reagált, mint én először.

– Kicsit beteg a srác – fintorgott. – Biztos hatalmas szíve van, de talán ezt nem ezzel a stílussal kéne kifejeznie.

– Áh – nyögtem fel és a korábbi párnát a földhöz vágtam. Jimin csak kérdőn nézett rám. – Nem is értem, miért foglalkozok ezzel. – Hirtelen ötlettől vezérelve az ablakomhoz léptem, s az íróasztalon támaszkodva szemeztem a szomszédház ablakával. – Nekem ő egy senki, nem fogok a lelkiállapotán agyalni naphosszat. Nem is akarom őt megfejteni, nem vagyok sem az apja, sem a pszichológusa, hiába kellene neki egy. – Szemem sarkából láttam, ahogy Jimin mellém lép. – Csak annyira idegesítő egyéniség! Minden szava és mozdulata beivódik az agyamba – a tiszteletlenség, a modortalanság, a közvetlenség, az ok nélküli érintések és ölelések… Flúgos és kész!

– Hát… valami van vele – motyogta maga elé Jimin, mire én értetlenül fordultam felé. Nem tudtam, mire értheti ezt pontosan, így választ vártam. De e helyett ő csak előre bökött, én pedig követtem ujjának irányát, ami a szomszéd ablakra mutatott.

– Ó, istenem… – nyögtem fel hangosan, mikor szemeim elé tárult egy nem kívánt látvány. Az emlegetett személy állt – feltehetőleg – szobája ablakában, s fejét körbeölelő vigyorral integetett felénk. Nem akartunk Jiminnel modortalanok lenni, így megpróbálkoztunk egy hasonló gesztussal, de meghökkent mimikánkat nem tudtuk levakarni. Ám ami ezután jött…

Taehyung egy pillanatra elkapta tekintetét, mintha valami másra koncentrált volna. Nem tartott sokáig ez az állapot, mert a következő pillanatban már egy A4-es lapot szorongatott ujjai között, amire az volt írva, Sziasztok! Feltűnően csaptam homlokon magam.

– Erről beszéltem, Jimin. Erről beszéltem.