KaiSoo - Sleep paralysis

[Hangulat]

Ismét verejtékezve ültem fel az ágyamban.

Perces magatehetetlenség után végre sikerült megmozdulnom, s olyan hévvel téptem le magamról a takarót, hogy a fehér lepel az ágyam mellett kötött ki. Levegőért kapkodva bámultam a sötétségbe, s miközben próbáltam elfelejteni az eseményeket azon tanakodtam, hogy miért történik ez velem már hónapok óta. Akárhányszor próbálok elaludni, pillanatokon belül mozdulatlanná válik testem, hangszálaim megbénulnak, s magatehetetlenül fekszem, miközben rémképek gyötörnek, amik olykor testet öltenek, s nem csak mentálisan, de fizikálisan is kísértenek. Hosszú hetek óta szenvedek alvásparalízisben, de még mindig nem tudom az okát, s fogalmam sincs, mi váltja ki belőlem.

Zihálva ültem ki ágyam szélére, hogy belebújhassak szürke mamuszomba, megelőzve a felfázást, amit a konyhába kivezető kövek okozhatnának. Erőtlenül battyogtam ki, s nyitottam ki a hűtőt, hogy valamivel felfrissítsem magamat ez után a szörnyűség után. Nagyokat kortyoltam a narancsléből, amit túl lusta voltam pohárba tölteni, így a dobozt emeltem ajkaim közé, s úgy öntöttem magamba a hideg innivalót. Éreztem, ahogy a hűvös folyadék átáramlik nyelőcsövemen, ami kissé lehűtötte egész testemet, ezzel visszarántva engem a valóságba.

Még mindig furcsa volt egyedül ácsorogni a konyhában, körülölelve a szinte tapintható csenddel, amibe csak a falióra kattogása rondított bele. Máig képes vagyok lopva egykori lakótársam szobája felé sandítani, titkon reménykedve, hogy kilép onnan, ahogy azt minden éjjel tette, mikor az alvásparalízisemtől szenvedve átcsoszogtam a lakást, ezzel felébresztve őt is. De hiába reménykedek, s hiába hitegetem magam. Kyungsoo soha többé nem lesz mellettem.

Az alvásparalízis is azóta gyötör, hogy ő itt hagyott engem egy szörnyű szívroham után. Kyungsoo azóta szívritmuszavarral küszködött, mióta megismertem, de mindig csak azt hajtogatta, hogy nem kell aggódni, ez vele született dolog, a gyógyszerek enyhítik a fájdalmait, s ha rendesen szedi az orvosa által felírt pirulákat, semmi baja nem lesz. De nem így történt, s fél éve arra jöttem haza, hogy szobája padlóján fekszik mozdulatlanul. Rögtön tudtam, mi történt vele, de képtelen voltam elhinni. Hiába keltegettem, nem tért magához, s az orvosok se tehettek semmit megmentése érdekében. Itt hagyott engem egyedül, ebben az üres és rideg lakásban, ami nélküle semmit nem tartogatott számomra. Azt se mondhatom, hogy egyedül a fejemet hajthattam le éjszakánként, mert akárhányszor alvással próbálkoztam jött a rettegés, amit hallucinációk – lidércnyomások – kísértek, testen kívül élményt biztosítva számomra. A szerencsém annyi volt, hogy ha egyszer átestem rajta, az éjszaka hátralevő részében tudtam nyugodtan pihenni, már amennyire a borzalmas emlékek engedték.

*

- Voltál már orvosnál? – kérdezte Sehun, mikor egy nagy koppanással letette poharát a kemény faasztalra. Ő volt az egyetlen, aki tudott szörnyű éjszakáimról és annak kiváltó okáról, mással nem mertem beszélni erről. Igazából, nem is akadt rajta kívül megfelelő személy.

- Nem – ráztam meg enyhén a fejemet. – Csak hülyének nézne a doki.

- Jongin, ez egy létező betegség! – hajolt közelebb hozzám, ezzel nyomatékosítva mondandóját. Jól esett, hogy Sehun aggódik értem, de egy sóhajon kívül nem tudtam mást kicsikarni magamból. – Hátha kapsz rá valamit, amitől enyhülnének ezek a hallucinációk.

- Kétlem, hogy lenne rá bármilyen gyógyszer.

- Reménytelen vagy – dőlt hátra a széken, rosszallóan csóválva a fejét. Én ezen csak mosolyogni tudtam. Mindig is szerettem Sehunban, hogy gond nélkül kimondja, amit gondol, ritkán találkozik az ember ilyen mértékű őszinteséggel. Ezért pedig mérhetetlenül hálás voltam neki, még ha olykor fájt is, amit mondott. Kyungsoon kívül ő az egyetlen igaz barátom, s keresve se találnék jobbat nála. Náluk. – Mit láttál legutóbb? – vette komolyabbra hangszínét, s érdeklődve felém pillantott. Pár szekundumnyi néma csönd állt be közénk, amíg erőt merítettem a meséléshez.

- Hát… - nyeltem egyet. – Valami démon ült a mellkasomon és fojtogatott. – Akaratlanul is összeszorítottam szemeimet, s vettem mély levegőt, ahogy a szörnyű emlékeket idéztem fel magamban, s mindvégig érzékeltem magamon barátom ijedt tekintetét. – Éreztem mindent. Ahogy rám nehezedik… Ahogy az ujjai közrefogják a nyakamat. A hangja pedig fülsüketítő volt. Nem mondott semmit, csak üvöltött az arcomba.

- Jézusom. – Sehun szemei tányérméretűre kerekedtek. Nem vártam több reakcióra, a helyében én se tudtam volna többet kinyögni.

- Majd elmúlik – vontam végül vállat, majd felhajtottam kávém utolsó cseppjeit is, s jóízűen lenyaltam a felső ajkamra tapadt habot.

- Hetek óta ezt mondogatod – vonta fel egyik szemöldökét barátom, de ismét csak rántottam egyet vállaimon. – Figyelj, mondtam, hogy költözz hozzám! Luhannak se lenne ellenére, ismerem már annyira.

- Nem, kösz – intettem nemet fejemmel is. – Nem tudnék elszakadni attól a lakástól, túl sok emlék fűz hozzá.

- Ez itt a baj – sóhajtott fel, mire érdeklődve ráemeltem tekintetemet. – Talán könnyebb lenne túllépned Kyungsoo halálán, ha elköltöznél onnan – húzta el apró ajkait együttérzően.

- Nem akarok – hajtottam le fejemet, s kiürült bögrém peremén kezdtem köröket leírni ujjbegyemmel. Tényleg nem akartam eljönni onnan. Valami megmagyarázhatatlan kötelék tartott azon az ötven négyzetméteren, úgy éreztem, képtelen lennék végleg kilépni azon az ajtón. Sokszor éreztem úgy, mintha Kyungsoo még mindig mellettem lenne, s habár tudtam, hogy nem igaz, mérhetetlen nyugalommal töltött el egy stresszes nap, vagy egy lidércnyomás után. Bármennyire is hiányzott Ő, nem tudnék elszakadni attól a lakástól, akármilyen szép emlékek döntenek nyomorba nap, mint nap.

Még egy darabig beszélgettünk Sehunnal, de ő is kénytelen volt magamra hagyni. Jelenése volt a munkahelyén valami halaszthatatlan ügyből kifolyólag, így ismét egyedül maradtam a saját gondolataimmal. Hétvége révén nekem nem kellett munkába igyekeznem, így nem igazán tudtam mihez kezdeni magammal a nap hátralevő részében. Elmentem bevásárolni a legközelebbi szupermarketbe, otthon pedig finom vacsorát főztem magamnak. Fogalmam sem volt, hogy miért készítek annyit, amennyit, egy egész hadseregnek elengedő lett volna, de nem bántam. Legalább addig is volt, ami lekötötte a figyelmemet és nem az alvásparalízisemen járt az agyam. Halk zenét is tettem fel, hogy ne kongjon a ház az ürességtől, testem pedig önkényesen mozogni kezdett az általam nagyon kedvelt, megszokott ritmusokra.

Mindig is imádtam táncolni, a lehető legjobb kikapcsolódás volt a számomra, és a legszebb életérzést kölcsönözte nekem. Kiskoromban sokáig azt terveztem, hogy én ebből fogok megélni. De inkább egy jobban fizető állás mellett döntöttem, a tánc pedig maradt a hobbim, s csak Kyungsoo-t tanítgattam néhanapján, mikor a munkából hazaesve nem volt túl fáradt pár nappaliban történő lépés elsajátításához. Sokszor láttam rajta, hogy nincs túl sok hangulata az egészhez, de a kedvemért mindig készségesen egyezet bele, mert tudta, hogy ezzel mérhetetlen örömöt okoz nekem. Ezért mindig hálás leszek neki.

Este hétre nem csak a vacsorával végeztem, de el is fogyasztottam azt. A mosatlant túl lusta voltam eltakarítani, így csak a mosogatóba dobáltam minden koszos edényt, beáztattam, s ott hagytam, hogy várjanak rám másnap reggelig. Fáradtan csoszogtam be a fürdőszobába, hogy lezuhanyozhassak, s letisztítsam magamról a rám ragadt koszt és az átélt gyötrelmeket. Bár tudom, hogy újabbak fognak rám telepedni, elég csak befeküdnöm az ágyamba és alvással próbálkoznom.

A jóslatom pedig bevált. Alig öt perce feküdtem a takaróm alatt, rögtön éreztem, ahogy testem nehézzé és mozdulatlanná válik, hiába próbáltam akár a kisujjamat felemelni, nem ment. Kiguvadt szemekkel meredtem a plafonra és vártam, hogy vége legyen, de a pánik egyre inkább eluralkodott rajtam. Levegőt is alig bírtam venni, s minden oxigén a tüdőmben ragadt, mikor hálószobám ajtaja váratlanul kinyílt, s egy alakot véltem felfedezni a félhomályban. Egy kislány volt az, kinek arcát hosszú, fekete haja keretezte. A bőre abszurd módon szürke volt, szemei beesettek. Csak állt az ágyammal szemben, s bámult rám, én pedig nem tudtam mit tenni, álltam a tekintetét, amiben semmi érzés nem tükröződött. Mintha lyukat égetett volna koponyámba. Rettegtem tőle. Az érzésemet pedig tovább fokozta, mikor száját hatalmasra tátotta, s megtartva egyenes testhelyzetét az arcomba sikoltott. Azt hittem, a dobhártyám kettészakad, s hiába próbáltam ijedtségemben ordítani, nem voltam rá képes. Ezúttal sem. Csak sikoltozott szüntelen, azt az érzést keltve, mintha éppen gyilkolnák őt. Ám egy váratlan pillanatban elhallgatott, ezzel egy kis időt adva, hogy rendezzem légzésemet. Verejtékem végigfolyt homlokomon, miközben őt néztem. Mintha belebámult volna a lelkembe, s egyetlen levegővétellel kiszipolyozhatná azt. Mikor pulzusom nagyjából rendeződött a lány hirtelen megmozdult. A vér is megfagyott ereimben. Irdatlan sebességgel közeledett felém, ebből a távolságból pedig tisztán láthattam arcát, ami tele volt vágásokkal, horzsolásokkal. Kiabálva közelített felém, alig pár milliméter választotta el arcát az enyémtől, de akkor végre sikerült megmozdulnom. Hatalmas hévvel ültem fel az ágyamban, s lihegve néztem körbe, alaposan átkémlelve szobám minden egyes szegletét. De a lánynak nyoma veszett, s vele együtt fülsüketítő sikolya is szertefoszlott. Egyre inkább nem értettem, miért történik ez velem. De napról napra jobban féltem.

Azon az éjszakán több paranormális jelenség nem ütötte fel a fejét, viszonylag nyugodt éjjelem volt. De aludni nem tudtam az aggodalomtól. Minden fáradtság elszivárgott belőlem, teljesen éberen feküdtem vízszintben és a velem szemben levő ablakot bámultam, amin a telihold kék fénye világított be, kis nyugalmat kölcsönözve nekem. Muszáj volt elhúznom a függönyt, nem bírtam volna tovább a vaksötétben. Talán Sehunnak van igaza, és tényleg el kéne mennem orvoshoz ezzel a betegséggel. De mit tudna rá mondani? Mit tudna ellene tenni vagy adni? Nem hiszem, hogy létezne erre bármilyen gyógyszer. De akkor mégis mit tegyek? Nem akarok életem végéig ettől szenvedni.  Napok elteltével érzem, ahogy egyre inkább felemészt, és lelkileg nyomorgat. A végén be fogok tőle kattanni, s utcára menni se fogok tudni. Vagy szimplán csak az alvástól fogok ódzkodni, minek eredményeképp olyan leszek, akár egy zombi. Egyiket se szeretném, valamihez muszáj lesz kezdenem.

Mivel egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, elég korán kikecmeregtem meleg ágyam rejtekéből, miután ablakomból végignéztem a gyönyörű napfelkeltét. Megnyugtatott, hogy sikerült ismét túlélnem egy szörnyű hallucinációt, de éreztem magamon, hogy nem vagyok a régi. Sem lelkileg, sem testileg. Szokatlanul fáradtnak éreztem magamat, s ez akkor sem enyhült, mikor nekikezdtem a mosogatásnak. Az egész éjszakás virrasztástól kettőig sem láttam, nem csodálkoztam, mikor sikerült a padlóra ejtenem az egyik tányért. Hatalmas csörömpöléssel landolt a kövön, darabjai pedig szétszóródtak az egész konyhában.

- Áú – szisszentem fel, majd fejemet leszegve a fájó pontra pillantottam. Az egyik szilánk sikeresen a lábamba fúródott. Fogamat összeszorítva emeltem fel sajgó végtagomat, hogy kihalásszam húsomból a hatalmas tányérdarabot, majd fintorogva dobtam azt a kukába. A többi szilánk között szlalomozva botorkáltam el a fürdőszobába, ahol előkerestem egy rongyot, bevizeztem, s letöröltem véremet a vádlimról. Mivel nem volt otthon ragtapasz, kénytelen voltam a kád szélén ülve megvárni, míg vérzésem kissé eláll, majd kimostam a rongyot, s körbetekerve lábamon megkötöttem azt. Sántítva mentem vissza a konyhába, hogy összesöpörjek magam után, s befejezzem a mosogatást.

Sérülésemet leszámítva a nap hátralevő részében semmi érdekfeszítő nem történt velem. Csak halálra untam magamat egyedül a lakásban. Sehunt sem tudtam felhívni, hogy találkozzunk, ugyanis vasárnapjait mindig kettesben tölti Luhannal, hiszen a fiúnak ez az egy szabadnapja akadt a héten, amin mindenképp barátjával szándékozott programot szervezni. Nekem pedig semmi szívem nem lett volna belerondítani ebbe. Így hát egész nap a nappaliban ültem, a tévét kapcsolgattam, laptopomat nyomkodtam, s esetleg párat térültem-fordultam a szőnyegen, már amennyire sérült lábam engedte, hogy szabadon mozogjak.

Akármennyire fáradtnak éreztem magamat, féltem lefeküdni. Nem akartam még egy lidércnyomást elszenvedni, lelkem túl törékeny ahhoz, hogy még többet elviseljen. De este hat körül már nem bírtam tovább. Laptopomat a kávézóasztalra tettem, s elterültem a kanapémon. Mivel a monitorfény egész idáig bőven elég volt nekem, a laptop tetejének lecsukása után sötétségbe borult az egész nappalim. Csak feküdtem és a fekete plafont bámultam, szemeimet pedig próbáltam nyitva tartani. De szemhéjaim erősebbnek bizonyultak nálam, pár próbálkozás után már nem tudtam ellentmondani nekik, s végleg lecsukódtak. Csak hallgattam a csendet, az óra kattogását, s a konyhából átszűrődő hűtőbúgást.

Szokatlanul nyugalmasnak tűnt minden, s nem is értettem, miért. Minden esetre boldogsággal töltött el, hogy ezúttal nem zavar semmi és senki a pihenésben. Mély levegőt vettem, majd lassan eresztettem ki azt, kiélvezve a békességet, az egyetlen, ami picit zavart a fájó lábam volt. De ez se tudott eléggé belerondítani nyugalmamba.

Éreztem, ahogy lassan elnyom az álom, s más világba repít, de egy váratlan pillanatban ismét jelentkezett a paralízis. Testem megmerevedett, szemeim kipattantak, hangszálaim pedig megfagytak. Viszont ezúttal nem fogott el a rettegés. Csak feküdtem és bámultam a kanapéval szembelevő falat, amin egy alak kezdett kirajzolódni. Szaporábban vettem a levegőt, előre tudtam, mi következik. Nem akartam. Nem akartam megint átélni ugyan azt a borzalmat, ami fél éve keseríti meg életemet. De mikor egy ismerős arcot pillantottam meg magam előtt, ezúttal nem az ijedtségtől, hanem a meglepettségtől állt le majdnem a szívem.

Meg akartam szólítani. Vágytam rá, hogy beszéljek vele, hozzáérhessek, s elmondhassam neki, mi bánt. De hiába láttam, tudtam, hogy csak a képzeletem szüleménye, s valószínűleg meg se hallana, ha képes lennék szavakat formálni és kimondani őket.

- Jongin – szólított nevemen. Szemeim azonnal a négyszeresükre dülledtek, s érdeklődve figyeltem, ahogy Kyungsoo szinte lebegve megközelít engem. – Rég láttalak.

Rég éreztem ekkora késztetést a megszólalásra. De képtelen voltam rá, a paralízis meggátolt benne. Csak néztem Őt, ahogy egyre közelebb jön hozzám, végül pedig letelepszik a kanapé végébe, meleg tenyerét pedig sérült lábamra helyezi.

- Végre eljutottam hozzád – mosolyodott el halványan. – Nem kell félned többé, szóltam nekik, hogy ne bántsanak.

Kyungsoo… hogy kerülsz ide? Hogy vagy képes beszélni hozzám? Honnan tudod, mi történik velem? Kik azok az Ők? Kérdések hada sorakozott fejemben, várva, hogy feltehessem őket, de nem tudtam. Továbbra is képtelen voltam megszólalni vagy megmozdulni. De a mostani az alvásparalízis egy eddig idegen formája volt. Nem éreztem félelmet, rettegést, s nem izzadtam. Szívem pedig nem a rémülettől vert egyre hevesebben, hanem Kyungsoo közelségétől, s a boldogságtól, hogy itt lehet velem. Megint.

- Nem jönnek ide többet. Nem fogják megkeseríteni az éjszakáidat.

Ajkaim megremegtek, ahogy szavakkal próbálkoztam, Kyungsoo pedig ismét elmosolyodott. Talán lát mindent? Tisztában van az alvásparalízisemmel, s most is látja, ahogy magatehetetlenül fekszem a kanapén?

- Értem pedig ne fájjon a szíved – nézett mélyen szemeimbe. – Ne keseregj a történtek miatt, kérlek, dolgozd fel! Tovább kell lépned! Költözz Sehunhoz, ne maradj itt egyedül! – Hangja cseppet sem volt utasító, sokkal inkább aggodalommal teli, de ugyanakkor megnyugtató és melegséget árasztó. Légzésem normalizálódott, s úgy hallgattam őt, mintha valóban itt ülne a nappalimban. A nappalinkban. – Te is hiányzol nekem, Jongin – sóhajtott fel keserűen, amivel szívbemaró érzéseket indukált bennem. – De minden nap látlak téged, s veled vagyok, még ha te nem is látsz engem. Máig vigyázok rád, ahogy ezt eddig is tettem. Ezt tartsd észben!

Eltűnt. Megint eltűnt.

Könnyes szemekkel ültem fel a díványon, mikor végre ismét én uraltam testemet. Nem tudtam elhinni, hogy itt volt velem és beszélt hozzám. Miért nem tudtam megszólalni? Miért nem tudtam én is elmondani neki érzéseimet, ahogy azt ő tette?

Patakokban folytak végig forró könnyeim az arcomon, felhevítve az eddig jéghideg bőrömet. Tudom, hogy ez nem csak szimpla látomás volt. Valóban megjelent a szobában, s beszélt hozzám. Tud minden lépésemről, minden pillanatban lát és tisztába van azzal, mi történik velem. És a lábam… Nem fáj. Nagyokat pislogva siklott tekintetem az eddig fájó területre, de meglepve kellett konstatálnom, hogy eltűnt a seb. Nyom nélkül, mintha nem is lett volna. Hát mégse hagyott teljesen magamra?

Arcomat tenyerembe temetve zokogtam tovább, vállaim szüntelen fel-le rángatóztak szabályozatlan levegővételem miatt. Képtelen voltam abbahagyni a sírást, annyi minden kavargott bennem. Legfőképp az értetlenség. Hogy lehetséges ez? Hogyan volt képes megjelenni a szobámban, én pedig miként érthettem kristály tisztán minden egyes, értelmes szavát? Sosem hittem az ilyenekben, de most a saját bőrömön is megtapasztalhattam.

Valamiért megnyugodtam. A tudat, hogy Kyungsoo – annak ellenére, hogy nem látom – itt van velem, szellemként követ és értesült minden velem történő dologról, békességgel töltött el. És vigyáz rám. Még mindig. Hogy tudnám ezt neki megköszönni? Ettől a kérdéstől csak még keservesebb zokogás tört rám, hiszen tudom, hogy sehogy nem leszek képes elmondani neki, mennyire hálás vagyok. Az alvásparalízis egyszerűen nem engedi, hogy megszólaljak, se akkor, ha ő jelenik meg, se akkor, ha más. Csak remélni tudom, hogy tisztában van azzal, mennyire szeretem őt és milyen sokat jelent nekem máig is. 

BaekYeol - Muteness

[Hangulat]

~ Miért születtem meg?

~ Miért ébredek fel reggelente és hajtom álomra fejemet esténként?

~ Miért vagyok még ezen a világon?

~ Ugyan… mi keresnivalóm van nekem itt?

Ezek a kérdések cikáznak elmémben szüntelen, válaszra várva, amiket tudom, hogy úgyse fogok megkapni. Vagyis… valójában már régen rájöttem, de magamnak is gyáva vagyok bevallani, hogy tulajdonképpen nincs helyem ebben a világban, amiről máig nem tudom eldönteni, hogy valóban olyan kegyetlen, mint amilyennek érzem, vagy én vagyok kevés ahhoz, hogy helyt álljak benne és értelmét találjam.

Úgy érzem, semmire sem vagyok jó. Semmire sem vagyok hivatott. A sors nem szánt nekem semmi jót, csak egy rosszat, ami hatással lett a továbbiakra, s hiábavalóvá tette létemet. Vagy talán az én feladatom lenne új célt találnom, s kitűznöm egyet magam elé? De hát már annyiszor próbáltam, s egyszer se jutottam semmire. Számtalanszor éreztem azt, hogy Igen! Végre megtaláltam az értelmét! De amilyen gyorsan jött az emóció, olyan gyorsan is foszlott semmivé, vagy jött valami, ami keresztbe tett. S mintha nem is lett volna, úgy folytatódott a korábbi sötét és kilátástalan életem.

Azóta minden napom ugyanúgy telik. Felkelek, elhúzom a függönyt, kinyitom az ablakot, s amíg a friss, korai szellő a porcicákat hívja könnyed keringőre bevetem az ágyamat, hogy arra pakoljam le az aznapi ruháimat. A vékony falon keresztül mindig hallani vélem lakótársam, Chanyeol szöszmötölését, ahogy arra készül, hogy együtt elhagyjuk a házat, elmenjünk egyetemre, s aztán indulhasson gitár órára, majd próbálni a saját együttesével.

Chanyeolnak mindig is célokkal teli, izgalmas élete volt, sosem unatkozott, mindig akadt valami, ami lekötötte őt és a figyelmét, hogy aztán késő este hazaeshessen, s egy gyors vacsora meg fürdés után a meleg ágyába dőlhessen, aminek általában én cserélem le a huzatát, hiszen annyi szabadidőm akad iskola után.

Most pedig jöhet a jogos kérdések hada. Chanyeol sosem hív magával sehova? Nem szoktunk közös programokat csinálni? Ó, dehogynem. Számtalanszor invitált engem is, mikor barátaival összeröffentek valahol, de minden alkalommal visszautasítottam a meghívást. Az okkal tisztában volt, ezért nem is erőltette soha, egy idő után pedig már nem kérdezett, hiszen tudta, hogy úgyis csak egy fejrázás lesz a válaszom. Tőlem több nem is tellett. Ilyenkor pedig a szívem is összeszorult barátom arcát látva, amire azonnal kiült a keserűség és a megbánás, üveges tekintete pedig rögtön tovább siklott rólam, egyenesen a padlóra, hogy aztán úgy bámulja cipője orrát, mint egy kisfiú, aki összetörte anyukája kedvenc vázáját. Ám itt csak két dolog zúzódott darabokra. Az életem és a koponyám, mikor leestem a létráról.

Az egész akkor történt, amikor beköltöztünk, s elkezdtük berendezni az otthonunkat. Végre hasznosnak érezhettem magamat, így mindent én akartam csinálni, hogy addig is lekössem a figyelmemet. Ide-oda rohangáltam az akkor még üres szobák és falak között, hogy hasznosítsam fölösleges energiámat, s mint a mérgezett egér ugráltam egyik feladatból a másikba. A szobámat sikerült pont úgy berendeznem, ahogy azt már hónapokkal előtte elterveztem, a folyosót olyan barnára festettük, amilyet korábban kinéztünk, a konyhába pedig azokat a bútorokat építettük be, amik első látásra megtetszettek nekünk az üzletben. Tökéletesen haladtunk a saját rezidenciánk otthonná varázsolásával.

– Biztos ne én csináljam? – fogta meg a létra szélét Chanyeol, majd felnézett rám, aki a legfelső fokon toporogtam, hogy elérjem a lámpát, hogy új, gyengébb égőt tehessek bele.

– Biztos, ura vagyok a helyzetnek – vigyorogtam, miközben azon ügyeskedtem, nehogy kibillenjen alólam a létra. Bár megnyugvással töltött el, hogy barátom szorosan tartja azt, ügyelve rám és épségemre.

Ekkor Chanyeol telefonjának csengőhangja zendített fel a földszintről, a hangos dobszóló élő koncert érzését keltette a házban, amitől enyhén össze is rezzentem.

– Basszus – pillantott le a lépcsőn. – Mindjárt jövök – nézett fel rám utoljára, majd elengedte a létrát, s gyorsan szedve a fokokat lecsörtetett, egyenesen a konyha felé, ahol mobilját hagyta. Nem válaszoltam neki, túlságosan lefoglalt, hogy betekerjem az égőt, ami a magasság ellenére is túl nehéznek bizonyult, hisz koránt sem vagyok olyan langaléta, mint Chanyeol. Lábujjhegyen egyensúlyozva próbáltam jobban elérni a plafont, mire végre sikerült a helyére csavarnom a körtét. Megkönnyebbülésemnek hangot adva felsóhajtottam, s visszahuppantam a sarkamra, a kelleténél nagyobb elánnal. A létra nagyot libbent alattam, én pedig hiába próbáltam azt is és magamat is balanszba hozni, nem jártam sikerrel. Talpam alatt már csak a levegőt éreztem, kezeimmel vadul kapálóztam, hogy valamiben megkapaszkodhassak az esés tompításaképpen, de túl lassú voltam. A létra nagy csattanással érkezett a lépcsőre, majd kezdett onnan fokozatosan lejjebb csúszni, én pedig erős ütést éreztem a hátamon, aztán a nyakamon és fejemen, végül pedig elsötétült előttem minden. Pár pillanatig – habár nem láttam semmit – még eszméletemnél voltam, s Chanyeol vad lépteit hallottam, ahogy nevem kiabálva rohan felém. Képtelen voltam megmozdulni, s mire odaért már nem voltam magamnál.

Fehér falak, fehér ágyneműk között, egy kényelmetlen matracon, sajgó fejjel tértem magamhoz. Kábán próbáltam kitalálni, hol vagyok, s hogy kerültem arra a helyre, de még mielőtt bármire jutottam volna Chanyeol aggódó arcával, riadt tekintetével találtam szembe magamat.

– Baekhyun! – borult azonnal a nyakamba, én pedig meg se tudtam szólalni a meglepettségtől és az értetlenségtől. – Végre magadhoz tértél! – Könnyek csillogtak gyönyörű, csokoládébarna íriszeiben, ami arra engedett következtetni, hogy valami történt velem. De mi? Agyamat erőltetve próbáltam felidézni az emlékeket, de fájó fejem rendesen megnehezítette a dolgomat, így jobbnak láttam megkérdezni.

Hiába erőltettem magamat, egy hang sem jött ki a torkomon, hangszálaim pedig rögtön égni kezdtek, mihelyst szavakkal próbálkoztam. Kezdtem kétségbeesni. Segítségért rimánkodva néztem barátom szemeibe, amikbe egyre csak gyűltek forró könnyei, én pedig egyre inkább összezavarodtam. Annyi kérdésem lett volna hozzá, de nem tudtam feltenni egyet sem. Képtelen voltam megszólalni.

Még aznap megtudtam, hogy lezuhantam a lépcsőn, aminek hála súlyos nyaki- és feji sérülést szenvedtem, s ez hangszálbénulást eredményezett. Az orvosok azt mondták, ez általában, habár lassú folyamat, de gyógyulandó. Viszont az én esetem súlyosabb a szokásosnál, ugyanis a nyúltagyi magvaim piszkosul megsérültek, így nem garantált a gyógyulásom.

Akkor és ott úgy éreztem, jobb lett volna, ha fel sem ébredek, ami mellesleg hatalmas csoda volt. Némán születni egészen más, mint idő közben elveszíteni a hangunkat. Hiszen aki ezzel jön világra, nem tapasztalja meg az érzést, milyen is szavakkal kifejezni mindazt, ami bennünk van, elmondani szívünk legmélyebb titkait, gyönyörű, füleket simogató kifejezéseket használni, s másokon libabőrt előidézni egy csodálatos dallal. Nekem pedig az utóbbi volt az életem. A mindenem. Amíg Chanyeol a gitárja húrjaihoz menekült, mikor valami bántotta, vagy szórakozni kívánt én mindig fülembe dugtam kedvenc számaimat, s énekeltem. Általánosban, gimnáziumban és az egyetemen is a hangomról voltam ismert, csak amiatt tudtak rólam emberek. Ezen kívül semmit sem mutathattam fel, és semmi sem okozott nekem élvezetet. S most ezt az örömforrást is elvesztettem. Talán végleg.

Az orvosok és Chanyeol elmondtak mindent, ami velem történt abban a pár napban, amíg nem voltam eszméletemnél. Elvégezték a szükséges műtétet az agyamon, de a hangszálaimmal nem tudtak mihez kezdeni. Vagy rendbe jön, vagy örökre néma maradok.

Azóta vagyok olyan, amilyen. Azóta nem látom célját az életemnek, hisz mihez kezdjek vele, ha azt az egy dolgot is megvonta tőlem, ami értelmet adott?

Azóta utálom magamat, amiért Chanyeolnak is ekkora fájdalmat okoztam. Azóta is önmagát hibáztatja, amiért ott hagyott az emeleten, a lépcső szélén, egy instabil létrán. Hiába „hajtogatom” neki már egy éve, hogy nem tehet róla, tovább marcangolja magát a történtekért. Pedig tényleg nem az ő hiába, csakis az enyém, amiért figyelmetlen voltam és nem vigyáztam eléggé. Ezért is gyűlöltem magamat és gyűlölni is fogom.

– Ma este későn jövök – kanyarította gitárját a vállára, majd utoljára visszafordult az ajtóból, hogy lássa, bólintok-e. Megtettem. – Feküdj le nyugodtan, ne várj meg! – Ismét biccentettem egyet. – Jó éjszakát előre is! – vont magához egy meleg ölelés erejéig, amit készségesen viszonoztam. Hosszú másodpercekig álltunk egymás karjaiba zárva, s akaratom ellenére is mélyet szippantottam frissítő kölniének bódító illatából. Megvárta, míg kieresztem a benntartott levegőt, majd gyöngéden megütögette a hátamat, s kissé eltolt magától. – Szia! – eresztett el egy halvány mosolyt, majd megvárta, míg intek neki egyet, s csak aztán lépett ki a házból, becsukva maga mögött a kemény faajtót. Egy ideig még meredten bambultan a barna felületre, majd nagyot sóhajtva erőt vettem magamon, s felvonultam a szobámba. Azóta is görcsösen szorongatom a korlátot, mikor óvatosan a fokokat szedem, ügyelve, nehogy ismét lezuhanjak. A homályos emlékeim is akkor tértek vissza, mikor a kórházból hazatérve először mentem fel a lépcsőn. Azóta tartok attól, hogy új rémképek jelennek meg lelki szemeim előtt. Nem akartam látni és még kevésbé akartam emlékezni. Habár maradandó némaságomnak köszönhetően lehetetlen elfelejteni. Tudtam, hogy Chanyeolnak sem sikerült, mégis megpróbált velem úgy bánni, mintha még mindig az lennék, aki voltam. De ez koránt sem igaz, a hangommal együtt a személyiségemet is elvesztettem. Üres voltam legbelül, csak egy élettelen test mászkált a házban és rótta az utcákat esténként.

Ezúttal is így tettem. Korán végeztem a tanulással, így a nap hátralevő részére semmi dolgom nem maradt. Viszont nem akartam a szobámban ücsörögni, vágytam az éjszaka hűvös levegőjére, a csillagok kék fényére és kedvenc zenéim megszokott dallamaira, amik mindig utamon kísértek, akárhányszor kiléptem a négy fal közül.

Ha Chanyeol azt mondta, későn jön, én már egyből tudtam, mit jelent ez nála. Ilyenkor a próbája általában éjfélig húzódott, így fél tizenkettőkor cipőben és vastag pulóverben ácsorogtam az előszobában, hogy kimehessek elé. Elindítottam a lejátszási listát, levettem a házkulcsot a tartóról, majd kiléptem a hűvös, szeles éjszakába. A szellő azon nyomban táncra perdítette barna tincseimet, s galád módon a szemembe fújta őket, így csak harmadjára sikerült bedugnom a kulcsot a zárba, majd elfordítanom azt. A csomót végül nadrágom tágas zsebébe csúsztattam, ujjaimat pedig pulóverem kenguruzsebében fontam össze, s úgy indultam útnak.

Az esti sétáim alatt el tudtam feledkezni hiányosságomról, hisz ilyenkor nem kellett beszélnem senkivel, teljesen elmerülhettem saját gondolataim tengerében, aminek vize néha olyan hidegnek bizonyult, hogy egy fejrázással zökkentettem ki magamat, s késztettem agyamat, hogy gondoljak valami szebbre. S ilyenkor jutott eszembe Chanyeol, s mindaz, amit iránta éreztem. Egy percig sem haragudtam rá a történtek miatt, sőt, hálás voltam neki, amiért azok után is úgy kezelt engem, mint korábban. Nem mutatott sajnálatot, ha velem volt, de nem egyszer láttam a konyhaasztal fölé görnyedni, mikor kiléptem az étkezőbe. De amint megpillantott ajkait széles mosolyra húzta, s beszélni kezdett hozzám. Nem érdekelte egyszer sem, hogy tudok-e válaszolni, csak mondta és mondta. Egy vágya volt; hogy hallgassam meg. Én pedig készségesen tettem eleget kérésének, hisz imádtam minden egyes szavát és mély, rekedtes hangját, amiből mindig sugárzott az öröm, ezzel életet fecskendezve belém. Ő volt az egyetlen, aki számított, és az egyetlen, akinek számítottam.

Tíz perccel korábban érkeztem, mint éjfél, de egy cseppet sem bántam. Csak leültem a buszmegálló padjára, s lábaimat keresztbe téve vártam az utcákat pásztázva. Ilyenkor mindig hangosabbra vettem a zenét. Nem akartam hallani az előttem elsuhanó emberek hangját, szavait és önfeledt nevetését. Annyira hiányzott… Egy év elteltével se tudtam megszokni. Az egyetemen is mindig jelentkeztem, ha tudtam a kérdésre a helyes választ, de ugyan az volt a vége. Félúton megakadt a kezem, s visszahuppant a padra, s arcomat a tenyerembe helyezve folytattam a bámészkodást kifelé az ablakon, s hallgattam, ahogy a többiek beszélgetnek. Szörnyű volt, mikor ők is elfeledkeztek róla, és kérdéseket intéztek felém, majd egy „Ja, bocs, kiment a fejemből.” mondat kíséretében elhúzták a szájukat és magamra hagytak. Egyedül Chanyeol volt az, aki mindig észben tartotta, de ennek ellenére is beszélt hozzám, ami arra utalt, hogy továbbra is fontosnak tartja, hogy nekem is beszámoljon életéről, még ha szavakkal nem is vagyok képes reagálni rá.

Pont akkor pillantottam meg barátomat kilépni az épületből, mikor vége szakadt a lejátszási listámnak. Fülemből kitépve a headsetet pattantam fel a kemény fapadról, s indultam meg felé, szokatlanul széles vigyorral az arcomon. Nem látta, hogy közeledek, egyik kezében éppen telefonját nyomkodta, míg a másikkal a gitárját fogta, nehogy az lecsússzon a válláról. Lépteimet egyre sietősebbre vettem, de nem voltam elég gyors, a zebránál lévő jelzőlámpa pirosra váltott, így kénytelen voltam megtorpanni, s megvárni, amíg átvált zöldre. Már csak egy gyalogátkelőhely választott el minket, de Chanyeol továbbra is a mobiljával babrált, fel sem nézett belőle, úgy sétált tovább. Ekkor láttam, hogy fülében zene szól, csak úgy, mint nekem korábban, így ha lett volna hangom se hallott volna meg.

Most viszont elkélt volna egy kiáltás…

A késői órára való tekintettel kevesen mászkáltak az utcákon, de annál több autó száguldozott az utakon, némelyik irdatlan sebességgel suhan el az ember orra előtt. Nekem legalábbis csak az orrom előtt, de amint Chanyeol lelépett a járdáról a fehérrel felfestett zebrára elkapott a pánik. Hangszálaimat erőltetve próbáltam rárivallni, hogy lépjen hátra, de bármennyire próbálkoztam, a szavak ismét nem tudtak utat törni maguknak. Egy fekete Audi pedig vészesen közeledett barátom felé, aki mit sem sejtve, kényelmes tempóban tette egyik lábát a másik elé, hogy átérhessen az én oldalamra.

Amit akkor tettem az semmihez se volt fogható. Ilyet eddig csak a filmekben láttam, és fogalmam se volt róla, egyes emberek hogy tudják gondolkodás nélkül megtenni ezt. De ott, abban a helyzetben az én testem is magától mozdult, még mielőtt agyam felfoghatta volna, mikor készülök éppen. Az adrenalin irányította végtagjaimat, telefonom kicsúszott a zsebemből a nagy lendületkor, s karomat előre nyújtva próbáltam elérni Chanyeol szürke pulóverét. Továbbra is szavakkal próbálkoztam, de hangszálaim ismét nem engedelmeskedtek.

Már mindegy volt. Utolsó csepp elánommal elrugaszkodtam az aszfaltról, s teljes tenyérrel taszítottam hátra Chanyeolt, aki csak ekkor kapta fel ijedten a fejét, s arcáról sugárzott az értetlenség. Képtelen volt felfogni, hogy mi történik, nekem pedig nem maradt rá időm. Már csak egy fülsüketítő hangot hallottam, kerékcsikorgást, s éreztem, hogy valami fájdalmasan az oldalamhoz ütődik. Kegyetlenül repültem fel a motorháztetőre, s mikor az autó lefékezett, egyenesen a kemény betonra gurultam, ahonnan már képtelen voltam feltápászkodni. A fejemet se voltam képes felemelni, vagy a szemeimet kinyitni. Elszállt minden erőm, fájdalmon kívül pedig nem éreztem semmit.

Hirtelen erős karok ragadtak meg és fordítottak hátamra, majd húztak kissé arrébb. Megkíséreltem kinyitni szemeimet, s szempilláim fátyla mögül egy meggyötört arcot véltem felfedezni, amit nem voltam képes beazonosítani.

– Baekhyun! – Ismerős volt a hang, de nem tudtam kihez kötni. – Baekhyun, hallasz engem? – Tisztán hallottam minden szavát, de képtelen voltam válaszolni, vagy akár bármilyen mozdulattal jelezni. – Baekhyun, kérlek! – rázott meg gyengéden, miközben közelebb vont magához. Fájt minden mozdulat, hiába nem én csináltam. Próbáltam jobban kinyitni szemeimet, hogy végre lássam, kinek a karjaiban fekszem, majd megkönnyebbülve konstatáltam, hogy Chanyeol húzott ölébe. Remek… tehát semmi baja. Ez jó.

Éreztem, ahogy apró mosoly terül szét arcomon a megnyugvástól, ujjaimmal pedig megkíséreltem arcához érni. Alig, hogy ujjbegyeimet végighúztam rajta éreztem, hogy bőre forró és nedves. Sírt. De miért? Hiszen megmenekült, életben van.

– Baekhyun! – kezdett keservesebb zokogásba, kezemet pedig meleg tenyerével fogta át, s szorította jobban arcához. – Nem lesz semmi baj! A sofőr már hívta a mentőket. – Aprót bólintottam, habár tudtam, hogy már hiába. – Csak próbálj meg magadnál maradni! – Hiába kérte, nem voltam rá képes. Szemeim kezdtek újra lecsukódni, kezemet pedig képtelen voltam tovább tartani, egyedül Chanyeol szorítása végett pihentettem tenyeremet továbbra is arcán. Éreztem, ahogy fészkelődni kezd, majd óvatosan lehámozta magáról pulóverét és oldalamra terítette. Bágyadtan pillantottam le a fájó területre, ahova a ruha került. Szürke anyaga kezdett vörösre átszíneződni, s csak ekkor tudatosult bennem, hogy vérzek. Eddig nem is érzékeltem.

– Francba! – szitkozódott szipogva Chanyeol, majd félbehajtotta a pulóvert, s úgy terítette vissza rám. – Baekhyunnie, magadnál vagy, ugye? – Nem válaszoltam, s nem is jeleztem sehogy. Tudtam, hogy másodpercek múlva hangát sem fogom hallani, de ő kitartott, s tovább beszélt hozzám. – Nem hagyhatsz itt, hallod?! Nem hagyhatsz magamra! Baekhyun!

– Cha… Chanyeol…

– Baekhyun! – kerekedtek el szemeim, s közelebb hajolt hozzám. Én most… komolyan megszólaltam? Valóban én adtam ki hangot? Tényleg én ejtettem ki szavakat a számon és rezegtettem meg hangszálaimat? Képtelen voltam elhinni… - Úristen, Baekhyun! – Ez a kirohanása az előzőnél is szélesebb mosolyt csalt arcomra, hüvelykujjammal pedig lágyan simogatni kezdtem Chanyeol arcát. Érintésemtől azonnal összerezzent, szemeibe újabb könnycseppek gyűltek, s beledörgölőzött forró tenyerembe, miközben szorított rajta egyet. – Miért tetted? – emelte fel hangját, s nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert dühös, vagy egyszerűen sírását akarja túlharsogni. – Miért?! – ismételte a kérdést, mire újfent felfelé görbültek szám szélei. – Ne mosolyogj, hanem válaszolj! Baekhyun, miért?! – Éreztem, ahogy forró könnycseppjei arcomon landolnak, s meleg csíkot hagyva maguk után folynak végig bőrömön. – Én annyira… utállak téged! – kelt ki magából végleg, s szemeit összeszorítva kezdett heves zokogásba. Ezen csak kuncogni tudtam. Még nem láttam őt ilyennek. Szokásos mosolya most felettébb távolinak tűnt.

– Én… szeretlek… - néztem fel rá utolsó erőmmel, mire szemhéjai felpattantak, őszintén meglepődött, hogy újfent képes voltam megszólalni. Magam sem értettem, hogy lehet ez.

– Ha szeretsz, nem hagysz magamra! – húzott magához még közelebb, arcát pedig vállgödrömbe fúrta, s úgy sírt tovább, hangosan szipogva, mit sem törődve azzal, hogy eláztatja pulóveremet. – Miért ugrottál az autó elé? Mondd, miért?! – Választ már nem várt kérdésére, inkább csak elkeseredettségében tette fel őket.

– Mert szeretlek – hunytam le szemeimet, majd éreztem, ahogy testem végleg elernyed, s kiszáll belőle minden maradék erőm.

A hangok kezdtek végleg megszűnni körülöttem. Agyamra sötét köd telepedett, s ha eddig képtelen voltam felfogni a körülöttem zajló eseményeket, mostanra fogalmam sem volt róla, hogy élek-e vagy már meghaltam. Csak nyugalmat és melegséget éreztem. Már nem fájt semmi, olyan voltam, mint aki súlytalanul lebeg valahol, minden gond és probléma nélkül. Csak a csend és a békesség ölelt körbe, s húzott magával. Az utolsó dolog, amire emlékszem a mosolyom, mikor Chanyeol újfent a fejemhez vágta, mennyire gyűlöl és soha sem fog nekem megbocsátani. Tudtam, hogy nem igaz, így csak nevetni tudtam rajta.

Nem bántam meg semmit, amit utolsó perceimben tettem. Megmentettem a legjobb barátomat, ez pedig többet jelentett nekem mindennél. Ő él, én pedig halott vagyok. Tulajdonképpen semmi sem változott. Akkor is így éreztem, mikor még dobogott a szívem. Nem éreztem veszteséget, így hát mosollyal az arcomon haltam meg.