Egy alkotás menete

Sokszor elgondolkodom, hogy festhetek kívülről, amikor írok. Rengetegszer elméláztam már azon, hogyan lehetne szavakba önteni a szerző-karakter közti kapcsolatot. Magamnak se és másnak se tudtam szofisztikáltan megfogalmazni. Ez a rövidke novella éppen ezért született.

~~~

A levegő dermedt, mégis melankóliával és cigarettafüsttel átitatott volt mint mindig, az egyszerű, porlepte bútorokon erőtlen fény verődött vissza mint mindig, a szoba csöndje pedig fullasztó volt mint mindig. Tapintható közöny táborozott le a lakás minden szegletében, hogy megmérgezzen mindenkit, ki betette a lábát. Egy valakiben nem váltott ki keserű hatást, mert az a valaki teremtette meg ezt a fullasztó apátiát és fásult beletörődést maga körül. Szépen, lassan rombolt le minden lelkesedést és érzelmi felfűtöttséget, hogy helyet adhasson személyes kálváriájának és perszonális enerváltságának, melynek fanyarul szürke füstje fokozatosan rátelepedett a személy aurájára és környezetére. De talán arca vonásaiba égett lélektelenség volt a legszembetűnőbb, amit a monitor kék fénye csak még inkább kihangsúlyozott, mikor árnyékot vetett rá.

Ha az embernek meg kell halnia, veszítse életét a szenvedélye által. A sebesség-megszállott driftelés közben, a kábítószeres túladagolásban, az adrenalin-függő bungee jumping kötele szakadjon el, egy írót pedig emésszen fel a saját fiktív világa.

– Szép teória. – A csönd önfeláldozóan szűnt meg, mikor a szobában lebegő füst felszólalt, s egy ismerős, mégis idegen alakot kezdett felölteni. – Nagyon jó úton jársz efelé.

Az írónő egy pillantásra se méltatta a mögötte magasodó személyt, hiszen pontosan tudta, kivel van dolga. Ujjai továbbra is eszeveszett sebességgel száguldoztak egyik billentyűről a másikra, a fehér lapot pedig fekete betűk és fátyolos emóciók kezdték megtölteni. Az alak szórakozottan hajolt előrébb, hogy el tudja olvasni a deprimáló szavakat, ajkait pedig az örömteliség kampói húzták felfelé, miközben tekintete ide-oda cikázott a monitoron, hogy követni tudja a folyamatosan szaporodó mondatokat.

– Én nem tennék ilyet – húzta el ajkait szkeptikusan. – Ez nem túlzottan illik a személyiségemhez. – Az írónő ismételten zárva tartotta száját, viszont jobb kezének ujjai a törlés gombra vándoroltak, hogy eltűntethesse amit papírra vetett, s néhány szót visszamehessen az időben, hogy új jelent írhasson. – Ez már sokkal jobb! – egyenesedett ki elégedetten az alak, s a hatás kedvéért csípőjére tapasztotta tenyereit.

– Inkább bízd rám! – szólalt meg akkor először a szerző. – Elvégre itt én alakítom a történéseket.

– Egy nagy fenét! – horkantott fel az árny. – Eleinte talán. De ha engeded, hogy túlságosan beszippantson az általad kreált világ, akkor a karaktereid átveszik fölötted az irányítást.

– Túl erős személyiségeket hoztam létre? – A lány ujjai lefékeztek a klaviatúra fölött, s megfagyva pihentek tovább a levegőben, arra várva, hogy ismét használatba léphessenek. Az írónő elmerengve ráncolta szemöldökét, még mindig nem pillantott alakot öltött karakterére, akinek viszont minden hanglejtése, szava és mozdulata idegesítően csevegő volt.

– Úgy bizony, Snarky – veregette meg a vállát, s mintha szürke kézfeje arra a pillanatra elhalványodott volna. – Ha sokáig írsz, a karakterek jól kidolgozottak, majd valódiak lesznek. Meg fogják követelni a hozzájuk leginkább illő reakciókat, szavak, tetteket.

Snarky kénytelen volt elismerni a mondatok igazát, s a hallgatás beleegyezés teóriához hűen ajkait nem beszédre használta, hanem a hamutálban füstölgő cigit emelte közéjük, hogy a toxin könnyűszerrel mérgezhesse és színezhesse feketére nyelőcsövét és tüdejét. Ráérősen engedte ki a szürke felhőt testéből, ami kényelmesen haladt tovább a – hozzá képest – tiszta levegőbe, majd hosszú momentumok erejéig meg is dermedt benne.

– Na, de én a világért sem akartalak megzavarni, pötyögjél csak tovább – váltott át kellemesebb hangnembe az árny, már ha ez lehetséges volt.

– Már mindegy, Logan – nyomta el a csikket Snarky. – Kissé kizökkentettél.

– Akkor zökkenj vissza! – utasította egy arcát átszelő vigyorral Logan. – Kíváncsi vagyok, mi fog történni velem.

J-Hope - Blood-Guilty

Ujjaim fáradtan, ernyedten tekeredtek rá a hűtő fogantyújára, hogy kivehessem a narancslevet. Szememet azonnal éles fényben fürdette meg az erős világítás, s hunyorogva nyúltam a szokásos helyre, hogy kiszáradt számat folyadékkal láthassam el. Nagyokat kortyoltam a doboz tartalmából, kiélvezve, ahogy az üdítő végigszánkázik nyelőcsövemen, ám a kortyolgatásból hangos ajtócsapódás zökkentett ki. Egy szekundum erejéig kikerekedtek szemeim, de mikor agyam feldolgozta az eseményeket, s rájött, hogy semmi újat nem kell tapasztalnia, ismét nyugalom – vagy inkább monotonitás – árasztotta el testemet.

– A picsába! – Emelkedő hanglejtés követte a hangos puffanást, amit tippem szerint egy földet ért cipő okozott. Szemeimet látványosan megforgatva tettem vissza a félig kiürült dobozt, s vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, hogy visszabattyoghassak a szobámba, megelőzve a bajt. Sajnos elkéstem, tekintetembe pedig azonnal apám szakadt külseje fúródott. Teljes testsúlyával a konyhapultra támaszkodott, megelőzve a potenciális padlófeltörlést, s szemeit összeszorítva próbálta gondolkodásra késztetni agyát. De én már láttam, hogy ez fölösleges kísérlet.

– Szia, apa. – Nem akartam illetlenséget kifejezni azzal, hogy nem köszönök, de hangom még így is érdektelenséget, apátiát sugallt. Közönyös arccal indultam meg a lépcső felé, mikor konstatáltam, hogy ha akarna se tudna válaszolni, ám egy váratlan pillanatban szavai további maradásra késztettek.

– Hoseok – szólt utánam rekedten, s habár lábaim felzárkóztak egymás mellé, én nem fordultam meg. Csak csendben, a lépcsőfokokat bámulva vártam. – Anyád hol van?

– Alszik – válaszoltam kurtán, majd megragadtam a korlátot, hogy felvonszolhassam magamat. Még hallottam, ahogy apám ingerülten rácsap a konyhapultra, ez a hang pedig meggátolt, hogy tovább haladjak szobám felé. Apa még mormogott valamit, ami inkább káromkodásra hajazott, semmint egy jó éjszakát fiamra, majd ellökte magát a pulttól, s bizonytalan léptekkel, dülöngélve megindult a hálószobájuk felé.

– Ne kelts fel anyát! – szóltam neki oda, mikor már a konyhaajtó küszöbénél álltam. Normális esetben megijedtem volna apám tekintetétől, de már annyira hozzászoktam ehhez a becsmérlést, lekicsinylést sugárzó szempárhoz, hogy nem tudott meghátráltatni. Szenvtelenül álltam tovább az ajtóban, várva apám következő lépését. Ami az lett, amire számítottam.

Irányt váltott, hogy közelebb kerülhessen hozzám, majd ugyanolyan ingatagsággal megindult felém. Láttam, ahogy teste mellett ökölbe szorulnak kezei. Akaratom ellenére léptem hátra egyet, de nem elég nagyot. Apa elkapta a pólóm felső peremét, s közelebb rántott magához. Meg se kellett szólalnia, a belőle áradó piaszag már-már fullasztó, fojtogató volt. Fintorognom, hánynom kellett tőle. Alapjáraton is.

– Te nekem nem mondod meg, mit csináljak – sziszegte fogai között. – Megértetted?

– Ja, meg. – Próbáltam állni tekintetét, de jelenleg a szokásosnál is ijesztőbb volt.

– Nem hallottam!

– Igen, megértettem! Csak engedj már el! – ragadtam meg a csuklóját, majd megkíséreltem lefejteni ujjait a ruhámról.

– Normálisan válaszolj, kurva kölyök! – Ordítása dobhártyaszaggató volt, ütése pedig azonnal kizökkentett a kezdeti sokkból. Fájdalmasan ütköztem neki a falnak, s rögvest szám után kaptam, hogy felrepedt alsóajkamról letöröljem a friss vért.

– Te nem vagy magadnál – suttogtam dühtől elködösült tekintettel. – Inkább húzzál vissza a kocsmába, vagy aludj valamelyik haverodnál! Nem vagyunk rád kíváncsiak. Se anya, se én!

– Amíg enyém a lakás azt csinálok itt, amit akarok! – reagált agresszívan offenzív szavaimra, ezzel felgyújtva bennem az iránta érzett utálatom minden szikráját.

– Nem a tiéd, hanem anyáé! Te csak élősködsz rajta. Lófaszt nem érsz!

Nyilvánvalóan elvetettem a sulykot utolsó mondatommal, mert ökle újfent arcom felé lendült. Ám most résen voltam. Gyorsan elhajoltam az ütés elől, de apám elánja majd’ ledöntötte őt a lábáról. Gondolkoztam, hogy félre álljak-e, vagy kapjam el, s magam se tudom miért, de az utóbbi mellett döntöttem. Féltem, hogy megbánom, de mikor karjaimba zuhant már meg se mozdult. Teljesen kiütötte magát az alkohollal. Minden ereje elszállt, s vagy elájult, vagy elaludt. Mivel nem tudtam eldönteni, s nem is érdekelt, melyik opció az igaz, átkarolva böhöm testét cipeltem a nappaliba, hogy elfektethessem a kanapén.

– Hoseok, drágám, minden rendben? – Anya aggodalommal teli hangja nyugalommal árasztott el a korábbi feszültségem ellenére. Hiába lappangott bennem továbbra is.

– Igen, persze – fordultam szembe vele, tüdőmből pedig hatalmas sóhaj szakadt fel.

– Ne haragudj, csak most keltem fel – sütötte le szemeit, a megbánás minden arcvonására kiült. – Nem is értem, hogy tudtam nyugodtan aludni.

– Egész nap dolgozol, vezeted a háztartást, nem csodálom, hogy fáradt vagy – húztam félre ajkaimat gondterhelten, majd két lépéssel közelebb mentem hozzá. – Plusz te két ember helyett pihensz – tapasztottam tenyeremet növekvő pocakjára, ezzel mosolyt kiváltva belőle.

– Még mindig nem mondtam apádnak – harapta be alsóajkát, majd az említett személy felé sandított.

– Ne is mondd! – szóltam rá erélyesen. – Azt se érdemli meg, hogy tudja. És amúgy is… semmi köze hozzá.

– Mi történt a száddal? – simított végig a sértett felületen hüvelykujjával. Tudtam, hogy költői kérdés, így csak annyit válaszoltam, hogy a szokásos, semmi gond. – Istenem, kicsim… - Láttam, ahogy szemei könnybe lábadtak. Elérzékenyülve zártuk egymást karjainkba, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy kimutathatjuk szeretetünket, ragaszkodásunkat. Anya csak rám számíthatott, én pedig csak rá. Csak mi voltunk egymásnak, s csak a másik támogatásával tudtuk kibírni az alkoholista apámat és az általa gerjesztett szorongást.

~~~

– Nem tett még feljelentést?

– Nem. – Egymás után a harmadik felesemet gurítottam le torkomon, majd fintorogva csaptam az asztalra a poharat. – Nem mer – kapcsoltam össze tekintetemet barátoméval, kinek szemeiben ugyanolyan érzelmi kavalkád fénylett, mint az enyémben. Félelem, aggodalom, ugyanakkor harag és szánalomérzet.

– Pedig még most kéne. Később már sokkal nehezebb – csóválta a fejét továbbra is, majd jókorát kortyolt söréből.

– Én is tudom, Tae. – Sóhajtva temettem tenyerembe homlokomat. – De az a baj, hogy ez túl hosszú procedúra. Én most azonnal véget akarok vetni ennek.

– De te mégis mit tudnál tenni? – vett egy mély levegőt ő is, majd elhasználtan kifújta azt, meghintáztatva szemébe lógó tincseit. – Összevereted magadat vele?

– Az nem lenne újdonság – húztam ajkaimat keserű, ironikus vigyorra. – Te is pontosan tudod, miért ferde az orrom és miért hiányzik egy porc a gyűrűsujjamból.

– De J-Hope, ez…

– Nincs de! – szakítottam félbe, s a belé fojtott szó egy pillanatra ledermesztette. – Nem fogom hagyni, hogy anyát bántsa, vagy akár a húgomat a hasában. Nekem nincs veszteni valóm, de anyunak még fel kell nevelnie egy gyereket. Nem hagyhatom a kislányt szülő nélkül.

Taehyung lesütött tekintettel burkolózott csöndbe. Tudtam, hogy részben nem ért egyet velem, hiszen a legjobb barátja vagyok tíz éve, s nálam jobban csak a családját félti. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy igazat ad nekem abban, hogy köteles vagyok megvédeni anyámat és a húgomat.

– És a gyerekről már beszélt apáddal? – kérdezte alig hallhatóan, félelemmel telve.

Némán ráztam meg a fejemet. Egyedül Taehyung tudta, ki található anyám hasában. Könnyűszerrel kijelenthettem a tiszta bizalmamat Tae iránt, tudtam, hogy hallgatni fog, így hadakozás nélkül osztottam meg vele ezt a titkot. Ám már akkor kiderült, hogy ő ezt pontosan tudta, s belegondolván nem meglepő, hiszen valamilyen szinten neki is köze van hozzá.

Keserű ízzel a számban nyeltem le röviditalom utolsó kortyát, majd töröltem meg nedves ajkaimat pulóverem ujjába. Taehyung valószínűleg célzásnak vette, mert nadrágjának zsebében kezdett kotorászni pénztárcája után, majd az asztalra csapta mindkettőnk fogyasztásáért való összeget. Apró biccentéssel és hálás mosollyal mondtam neki köszönetet, ő pedig egy alig látható legyintéssel egyenesedett fel a helyéről, hogy elhagyhassa a kocsmát. Tisztában volt a ma megivott mennyiségemmel, így jobb kezét nyújtva segített fel engem, majd hátba veregetve kitessékelt a helységből.

– Hazakísérjelek? – fordult velem szembe a kijáratnál.

– Nem kell – ráztam meg a fejemet. – Hazatalálok.

– Biztos? – vonta fel kételkedve egyik szemöldökét. – Nem nagy kitérő.

– Mintha nem tudnám, hogy a város másik felében laksz – forgattam meg szemeimet egy féloldalas mosoly kíséretében. – Menj csak, nem vagyok berúgva. Tudok vigyázni magamra.

– Aha, persze. – Éreztem a fanyar malíciát hangjában, de nem győzködött tovább. Utoljára még végigmért, s megilletett aggodalmaskodó és szkeptikus tekintetével, de mikor látta, hogy képes vagyok egyenesen elindulni és még inteni is mellé, viszonozta gesztusomat, s elkanyarodott a másik irányba.

Nem állíthatom, hogy tiszta állapotban voltam, de agyam az alapvető funkcióit még közel sem kapcsolta ki. Tudtam járni – viszonylag egyenesen –, láttam, merre haladok, s még gondolkodni is képes voltam, merre kell következőleg lefordulnom. Hiába rögzült be huszonegy évem alatt a hazafele vezető útvonal, most kicsit tanakodnom kellett magamban, de sikeresen hazataláltam. Fogalmam sincs, mekkora kerülőt tehettem, ha tettem, de mire a kapunk előtt tudhattam magamat, már besötétedett. Egyedül az ablakon átszűrődő fényből tudtam viszonylag korai estére asszociálni.

Csak harmadjára sikerült bedugnom a kapu zárjába a kulcsomat, de végül sikerült kinyitnom, s egy hatalmas jelzés-szándékú csattanással bezárni. Várakozásom ellenére a konyhaablakból nem köszönt vissza anyu megkönnyebbült arca, ami kissé aggodalomra késztetett. Amennyire tudtam, megszaporáztam lépteimet, ám a lépcsőnél egy pillanatra megtorpantam. Hangos csattanás és koppanás szűrődött ki a házból, majd egy erőteljes, nyers ordítás következett.

Több se kellett, hogy kijózanodjak. Hevesen verő szívvel, remegő végtagokkal nyitottam ki a bejárati ajtót, majd csuktam be lábbal, hogy aztán igyekvő mozdulattal a szekrényre vághassam a kulcsomat és a konyhába siethessek.

A látvány, ami ott fogadott, olyannyira volt rémisztő, mint hétköznapi. Anyu a konyhapult előtt kuporgott, könnyei patakokban folytak végig keseredett arcán, apám pedig kábán, a fejét fogva próbált közelebb támolyogni hozzá. Tekintetem rögvest másik kezére tévedt, ami már ökölbe szorulva lendült anyu felé, ez pedig éppen elegendő ok volt, hogy testemet mozdulásra bírjam.

Olyan érzés volt, mintha repülnék. Minden hihetetlenül gyorsan történt. Az egy pillanatban még az ajtóban ácsorogtam kidülledt szemekkel, a másikban pedig már apám csuklójára fontam ujjaimat, s rántottam magam felé, hogy aztán minden erőmet latba vetve arcon üthessem. Éreztem, ahogy orrcsontja eltörik, forró vére pedig kezemre folyik a hatalmas erőkifejtés végett, de nem akartam ezzel foglalkozni. Félre ugrottam, hogy ne rám, hanem a hideg kőre essen, én pedig anyuhoz siettem, hogy felsegíthessem.

– A kurva anyádat! – Elengedtem füleim mellett az offenzív megjegyzést. Teljesen immunis lettem rá az évek alatt, már cseppet sem fájt. – Ezt még megemlegeted!

– Gyere, anya! – Gyengén, mégis határozottan megragadtam karját és vállát, felhúztam a földről, majd hálószobájába vezettem.

Hallottam, ahogy apa vehemensen felpattan a földről, s dülöngélve utánunk siet. Bánták a poharak, a cserepes virág, a nappali kisasztala, lelki szemeim elé pedig azonnal bevillant a kép, hogy vajon miként festhet a lakás. De fontosabbnak tartottam azt a fantazmát elkergetni, ami anyu bántott külsejét elevenítette meg, ez pedig arra ösztönzött, hogy sietősebbre vegyem a tempót, betuszkoljam őt az ajtón, majd becsapjam azt. Pontosan apám orra előtt. Hallottam, ahogy nekicsapódik, eme mozdulattal pedig kissé be is lökte a falapot, de szerencsére képes voltam gyorsan reagálni. Teljes testtel nekifeszültem a bejáratnak, s ráfeküdve próbáltam apámat kint tartani és kattanásra késztetni a zárt, ami talán egy időre megvédhet minket tőle.

– Hoseok, állj el a kibaszott ajtó elől! – Csak egy nyílászáró választott el tőle, így fülsüketítő üvöltése azonnal ostromolni kezdte fülkagylóimat, a belőle áradó vérfagyasztó harag pedig rögvest elhűtötte testemet. – Csak kerülj a kezeim közé!

– Takarodj a bánatos francba! – s rácsaptam az ajtót, majd egy gyors mozdulattal kulcsra zártam. Három hangos dübörgést és haragos morgást hallatott még, de nem tudtam kitalálni, pontosan milyen szavakkal illet engem és anyámat. Anyát, aki előttem kuporgott a szőnyegen, könnyektől nedves arcán pedig továbbra is a félelem jelei éktelenkedtek. Lihegve dőltem neki a bejáratnak, s csúsztam végig, míg fenekem el nem érte a padlót, közben végig anyun tartva aggodalommal teli tekintetemet. Nem hagyhattam magára. Erre az éjszakára semmiképp sem. Nem bíztam az ajtó adta biztonságban, s nem bíztam a sorsban sem, ami talán megkíméli őt.

Sóhajtva tápászkodtam fel a földről, majd karoltam fel anyát, hogy az ágyhoz vezessem. Szipogva fogadta el segítő kezemet, s karolt belém, hogy rám támaszkodva botorkálhasson el fekhelyére, de ereje annyira elhagyta, hogy időm se volt, hogy én helyezzem őt kényelembe. Azon nyomban az oldalára dőlt, s feljebb mászott, engedve, hogy betakarhassam, majd befeküdhessek mellé.

– Szeretlek, Hoseok – kapcsolta össze tekinteteinket, mikor fejem már az övéhez hasonló magasságban volt.

– Én is szeretlek, anya – simítottam végig forró arcán. – Nem lesz semmi baj. Itt vagyok veled.

– Úgy érted, velünk. – Halvány mosolyra erőltette ajkait, majd tenyerét saját hasára tapasztotta. Eme mozdulatsorra az én szám sarkai is fölfelé rándultak.

– Úgy – bólintottam, s megfogtam a kezét.

Nem mertem magára hagyni. Féltettem őt apától, féltettem az álmatlanságtól, az aggodalomtól, és féltettem őt a félelemtől. Nem akartam, hogy egyedül legyen a fájdalmaival, a gondolataival.

Ezzel álmodtam.

Verejtékezve ébredtem a tisztaképű fantazmából, amiből reggelre csak színek és képek maradtak meg. Fekete szobák, fehér mozdulatok, skarlátvörös vér, jelenetek közti éles perspektívaváltások, amik még inkább agyamba vésték anyám élettelen testének és apám vértől mocskos arcának képét.

Apró fejrázással próbáltam elterelni gondolataimat, majd kábán az éjjeliszekrény órájára pillantottam. Reggel fél hatot mutatott, ami még két szabad, alvással tölthető órát jelentett volna nekem. Tapintható csend települt az egész házra. Egy árva hang se szűrődött be a szobába, csak az óra éles kattogása zavarta a látszólagos harmóniát és bántotta füleimet.

Aggasztott az álmom. Olyannyira valóságosnak hatott, hogy közel félni kezdtem a teóriámtól, miszerint anya nem ideiglenes, hanem végső álomba merült mellettem. Csak akkor nyugodtam meg, mikor aprót sóhajtva átfordult a másik oldalára, így arca pont szembe került az enyémmel.

Hüvelykujjamat benyálazva töröltem le bőréről az odaszáradt sós könnycseppeket, amik olyan messzinek és valótlannak tűntek, hogy egy pillanatra képes voltam hinni a békességben és az oltalomban. De aztán minden előző nap történt felelevenedett bennem, s arra lettem figyelmes, hogy a szám kiszáradt, szemeim felforrósodtak, látásom pedig elhomályosult.

Nem engedhettem meg magamnak, hogy könnyeket ejtsek. Halk szipogással adtam érzelmeim tudtára ellenvetésemet, s nem engedtem őket feltörni. Inkább lehúztam magamról a takarót, s az ajtóhoz léptem. Fülemet rátapasztva próbáltam kiszűrni valamiféle zajt, de a ház továbbra is nesztelen maradt. Apám vagy kidőlt, vagy elment dolgozni. Dolgozni, ahova inkább csak maga miatt járt be, mert egója nem bírta volna az elbocsájtást.

Fogalmam sem volt, mikor érhet haza, így nem mozdultam. Inkább kihagytam az egyetemet, s otthon maradtam anya mellett. Számoltam a potenciális szidással, de abban a pillanatban az érdekelt a legkevésbé. Inkább nekiálltam egy bőséges reggeli elkészítésének.

~~~

– Persze, aláírom a jelenlétit – nyugtatott meg Taehyung a nap első telefonbeszélgetése során.

– Köszönöm!

– Rendszer lesz ebből? Mármint – köszörülte meg a torkát –, ne érts félre, megértelek, csak kérdezem.

– Remélem, hogy nem – sóhajtottam fel. – De tudod, hogy nem tőlem függ.

– Tudom.

– Na, mindegy – zártam le a témát. – Most megyek, és még egyszer kösz! A jegyzeteidre pedig igényt tartok, ha nem gond.

– Eléggé hiányosak lesznek, ha nem gond – nevetett fel keserűen. – Alig aludtam éjjel.

– Hogyhogy? – pislogtam értetlenül magam elé.

– Nem telefontéma – váltott komolyabb hangnemre, amivel kissé megrémisztett. – Majd személyesen elmesélem. De most megyek, kezdődik az óra. Szia! – Meg se várta, hogy én is elköszönjek, rögvest vonalat bontott. Még egy ideig tanácstalanul és zavarodottan meredtem a néma telefonomra, de végül csak vállat vontam. Aggasztott, mi lehet Taehyunggal, hiszen tudtam, mikor közöl valamit könnyed hangnemben. Akkor, mikor a legnagyobb gondja van. De bajból nekem is jutott bőven, így képtelen voltam abban a pillanatban máséval foglalkozni.

– Miért nem mentél be egyetemre? – hallottam meg anyám hangját a hátam mögül. Először rá, majd a nappali órájára pillantottam, amiről tizenegy órát olvastam le.

– Inkább itthon maradtam – öntöttem szavakba az egyértelműt.

– Nem kell rám folyton folyvást vigyáznod – csóválta a fejét.

– Én nem így látom – fordultam felé teljes testemmel. – Éhes vagy?

– Kicsit – vont vállat.

– A reggelid már kihűlt – böktem saját tányéromra, ami már üresen hevert a kanapé előtti kávézóasztalon –, de megmelegítem, ha gondolod.

– Megmelegítem én magamnak – mosolyodott el őszintén. Talán napok óta először. – Köszönöm, drágám.

– Bármikor – tükröztem mimikáját. – Amúgy – fordultam meg a dívány háttámlájára támaszkodva –, apának ez munkanap?

– Igen – érkezett a tompa hangú válasz. – Bár csak egykor kezd. Miért?

– Csak kérdezem – helyezkedtem vissza előző pozitúrámba.

~~~

– Miről akartál beszélni? – ültünk le a legközelebbi padra Taehyunggal. Egy ideig válasz nélkül hagyta kérdésemet, csak maga elé meredve, ajkait harapdálva kortyolgatta dobozos kávéját, arcán viszont pontosan látszott, hogy próbálja megfogalmazni gondolatait, ám nem igazán tudja, hogy öntse szavakba.

Hagytam, hadd merengjen, addig előhúztam kabátom belső zsebéből a cigarettámat, s ajkaim segítségével kihúztam egy szálat. A következő, amit előkotortam, a gyújtóm volt, ám még mielőtt a cigim végéhez tartottam volna, a dobozt Taehyung felé fordítottam.

– Serkenti a gondolkodást – vigyorodtam el féloldalasan.

– Kösz – fogadta el nagyvonalúságomat. – A jegyzetek pedig a táskámban vannak.

– Jó, az most lényegtelen – legyintettem, miután meggyújtottam a cigit. – Mi ez a nagy aggodalom? Megijesztesz – billentettem oldalra a fejemet, majd szántszándékkal arcába fújtam a füstöt. Erre csak enyhe fintorral felelt, s egy vehemens mozdulattal kikapta kezemből az öngyújtót.

– Apádról van szó – nyögte ki végül, majd visszaadta, amit tőlem kapott pár másodperccel korábban. Sűrűn pislogva próbáltam megakadályozni, hogy a szürke felhő a szemembe menjen.

– Pontosabban? – értetlenkedtem tovább. Mindig is utáltam, ha valaki rébuszokban beszélt. Taehyungnak pedig szokása.

– Szerintem sejti – nézett szemeimbe, tekintete pedig azonnal kettévágta az enyémet. Hirtelen szürreálisan nehéznek éreztem az egész testemet, a vér szilárdra fagyott ereimben, a szívem pedig kihagyott pár ütemet, majd hevesebb tempóra kapcsolt. Taehyung nyilván észrevette tagadhatatlan döbbenetemet, mert miután slukkolt egy újabbat a cigarettából, folytatta. – Apám hallotta beszélgetni a kocsmában. Valakinek panaszkodott, hogy az asszony biztos megcsalja, de ha megtudja, hogy kivel, elteszi láb alól mindkettőt.

– Ezt nem hiszem el – csaptam magamat homlokon, s összeszorított szemekkel térdeimre támaszkodtam. A hajat tépve próbáltam rájönni, mit tehetnék a titok lepel alatt tartása érdekében, de rá kellett jönnöm – semmit. Bármit csinálnék, csak további gyanút keltene.

– Fogalmam sincs, honnan sejti – sóhajtott fel. – De ha végleg kiderül, anyud és apa hihetetlen nagy bajban lesznek.

– Nem – emeltem fel a fejemet. – Ezt nem hagyom.

– Hoseok, ne csinálj semmi baromságot! – szólt rám erélyesen, s további jelzésképpen felém pöccintette a hamut. – Ne keverd magadat bajba! Még semmi se biztos.

– Hát jó, de… – Nem tudtam befejezni a mondatomat, Taehyung telefonjának csörgése kizökkentett a beszédből. Barátom sietve tette le a padra a kávéját, s nadrágzsebébe nyúlt a mobiljáért. Felvont szemöldökkel olvasta a híváskezdeményező nevét, majd meglepetten pislogva fordította felém, hogy én is lássam. Az apja hívta.

– Szia – szólt bele a telefonba.

Hosszú másodpercekig nem jutott szóhoz, engem viszont fojtogatott az idegesség és a stressz, hiszen egy betűt sem hallottam a telefon másik oldaláról. Taehyung rémült arca viszont minden elárult.

– Jó – bólogatott hevesen. – Jó, rendben. Megmondom neki. Kösz, apa! – s megszakította a hívást. Időt sem hagyott, hogy rákérdezzek, azonnal felpattant a padról, s felém fordult. – Menj haza! Most. – Megijesztett határozott, mégis félelemtől csillogó tekintete, s magabiztos, ugyanakkor az aggodalomtól rázkódó hangja.

– Miért, mi van? – álltam fel én is a helyemről, s elnyomtam a csikket. – Mondd már!

– Faterod váltotta apámat a munkahelyükön – mesélte sietve, miközben megindult kifelé a parkból. Futólépésben követtem őt. – Az öltözőben kivette a nadrágjából a telefonját, s megnézte az üzeneteket. Jelzi a telefonja, melyik menüpontban volt utoljára. – Azonnal világossá vált minden. Pont úgy, ahogy apámnak is, aki nyilván úton van hazafelé, hogy elszámoljon anyámmal. Izzadni kezdtem.

– Miért kutakodott apádnál? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. Hangom hisztérikussá vált, képtelen voltam uralkodni az érzelmeimen.

– Tudja, hogy jóban van anyuddal – harapta be alsó ajkát. – Na, menj, nincs sok időd – nézett szemeimbe, mikor kiértünk a járdára. – Apád kocsival van, te viszont gyalog.

– A te apádnak nem lesz baja? – fordultam vissza utoljára.

– Szerencsére elkerülték egymást. Apád el se kezdte a munkáját.

– Bassza meg…

– Na, indulj már!

Nem kellett többször rám szólnia. Utoljára intettem neki, de aztán futásnak eredtem.

Azokban a percekben minden jelentéktelennek és távolinak tűnt. Nem érdekelt, hány embernek megyek neki, vagy hányat lökök fel igyekezetemben, minél előbb haza akartam jutni. Még apám előtt.

Egész utón ugyanazok a kérdések cikáztak a fejemben. Honnan jött rá? Miért egyből Taehyung apjára gyanakodott? És a legfőbb… Miért hagytam egyedül anyát? Hát megőrültem én? Csak remélni tudtam, nem ez volt életem legnagyobb hibája.

Eme gondolat ösztönzött arra, hogy futás közben előhalásszam a telefonomat, s tárcsázzam anya számát.

Vedd már fel! – Hiába mondogattam magamban, a mobil tovább csörgött, végül pedig kisípolt. Ekkor bizonyosodtam meg róla, hogy képes vagyok a korábbinál sokkal gyorsabban futni, mert olyan tempót vettem fel, ami majd’ leszakította a lábaimat. Tüdőm kezdett utat törni magának nyelőcsövemen keresztül, a szívem pedig minden bordámat egyenként zúzta szét. De nem tudtam megállni. Hajtott előre a félelem.

Akkor se lassítottam, mikor az utcánkba, majd a házunk elé értem, ám mikor megpillantottam apám autóját, elkapott a katatónia egy pillanatra. Testrészeim ledermedtek, füleimben elnémult szívem heves dobogása, szürkeállományom pedig felmondta a szolgálatot. Csak akkor tértem ismét észhez, mikor sikolyt hallottam. Anyám sikolyát.

– Anya! – üvöltöttem el magamat, s már löktem is befelé az ajtót, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy van nálam lakáskulcs. Sajgó vállal rohantam a hang forrása felé, de a szemeim elé tárult látvány hamarabb válaszolt.

Életre kelt az álmom. Minden pillanata, perspektívája testet öltött, ugyanazokban a színekben és atmoszférában. Én váltottam valóra. Azzal, hogy elmentem itthonról.

Nem tudtam, mit tehetnék, tekintetem magatehetetlenül cikázott a földön fekvő, vérben úszó anyám és a vörös nedűtől mocskos kezű apám között. Semmilyen fegyver nem volt a kezében. Se kés, se pisztoly, se más. Anyám vére csak a kezét szennyezte be. És lelkét, ami azt hittem, ennél feketébb már sosem lehet.

– Anya… – Sötét füstöt leheltem minden egyes betűnél. – Anya!

Kétségbeesett kiáltásom hallatán apám felém kapta a fejét. Barna szemeit könnyek áztatták, testét a kétségbeesés hullámai rezegtették.

– Hoseok… – Hangja semmivel se volt erőteljesebb az enyémnél.

– Te rohadék! – Nem tudtam, mit csinálok, lábaim maguktól mozdultak, hogy egészen a konyhapultig vigyenek, ahol ujjaim a legnagyobb kés nyelére csavarodhassanak.

Teljesen elvakított a vörös ködű harag, amit éreztem. Mérhetetlen mennyiségű méreg és adrenalin folyt végig ereimen, elárasztva agyamat, hogy egy ép gondolatot se tudjon formálni. Csak tettekre voltam képes. Szörnyű, túlvilági tettekre, amik biztosan a Pokolra száműznek majd.

Forró vér fröccsent az arcomra, s folyt végig eddig makulátlan bőrömön. Fogaimat összeszorítva húztam végig a kést apám felsőtestén, mit sem törődve a szájából feltörekvő vörös tengerrel, ami vízesésként csapódott kezeimre és ruhámra. Holtan akartam tudni. Látni akartam, ahogy a fény kihuny szemeiben, s ő magatehetetlenül puffan a hideg kőre.

– Dögölj meg. – Ezek voltak az utolsó szavaim hozzá. Egy határozott mozdulattal kirántottam húsából a kést, s engedtem, hogy apró darabjai után ő is a földre zuhanjon. Pontosan a lábaim elé.

Nem rendített meg a látványa, talán fel sem fogtam, mit műveltem. A gyilkos fegyvert élettelen testére dobtam, s anyámhoz botorkáltam, aki továbbra is mozdulatlanul feküdt a véreső alatt, ami a hűtőről csöpögött.

A történtek után képtelen voltam normális tempóban mozogni, úgy éreztem, mintha láncokkal a testemen lebegnék. Amikor anyát a kezeim közt tudhattam, arra vágytam, bárcsak álmodnék. Bárcsak egy újabb fantazma lenne, amiből felébredek. De csalódnom kellett. Most minden valóság volt. Két halott és egy gyilkos. A hátralévő életem megpecsételődött. S már biztosra tudtam – most váltottam igazán valóra az álmomat. Amiben nem apámat láttam késsel a kezében, hanem saját magamat. És semmiben sem különböztem tőle. A vér nem válik vízzé. De az élet vérré annál inkább.

Pár hónappal később…

Az ablakból kifelé meredve ismét felelevenedtek bennem a márciusi történtek. Képtelenség is lenne elfelejteni a három fal és a rácsos ajtó között, mivé lettem. Bár, furcsamód kijelenthettem, hogy egy cseppet sem bántam meg, amit tettem. Akinek bűnhődnie kellett, az bűnhődött. Nekem pedig semmi értelme nem lenne tovább élnem kint, hiszen senkim sem maradt.

Hátamat a hideg falnak döntve szegtem a plafonra a tekintetemet, ahol egy gyér fényű lámpa éktelenkedett. Rám emlékeztetett. Valamikor, még régen, tüzesen, szinte már vakítóan világított, de az idő előrehaladtával kezd kiégni, hogy aztán végleg kihunyjon a fénye.

– Jung Ho Seok! – Automatikusan a rács felé kaptam a fejemet, ahol az egyik őr álldogált, bilinccsel a kezében. – Látogatója érkezett.

Egy bólintással adtam tudtára, hogy felfogtam a dolgot, majd megemberelve magamat felkeltem az ágyból, s már a nyíló ajtó felé sétáltam. Berögzült mozdulatokkal raktam hátra a kezemet, hogy bilincsbe verhessen, majd lassú, már-már érdektelen léptekkel megindultam az őr után. Végigvezetett az egész folyosón, rengeteg másik rab cellája előtt, de már annyira megszoktam a látványukat, hogy kedvem sem volt rájuk nézni. Undorodtam tőlük. Hiába tudtam, hogy semmiben sem különbözöm tőlük, nem éreztem magamat bűnözőnek. Én csak megadtam valamit annak, aki azt megérdemelte.

– Ne próbálkozzon semmivel – ültetett le végül egy székbe, én pedig csak akkor fogtam fel igazán, hogy hol vagyok, mikor kiszabadította a csuklómat.

– J-Hope. – Megmondani sem tudnám, mikor hallottam utoljára ezt a nevet.

– V – becéztem én is a velem szemben ülőt.

Legszívesebben megöleltem volna legjobb barátomat, de ezt a minket elválasztó üveg lehetetlenné tette. Rég nem érzett hiány tört rám, ami akaratom ellenére ült ki arcomra. Tudom, mert Taehyung vonásai ellágyultak, íriszeiben pedig megcsillant valami. Talán könnyek? Nem tudtam megmondani.

– Hogy vagy? – Láttam rajta, hogy nem tudja, miként nyissa a beszélgetést, így egy klisé-kérdéssel indított. Nem hibáztattam érte.

– Sehogy – feleltem őszintén. – Nem érzek semmit. Nem tapasztalok semmit. Üres lettem, Taehyung – sóhajtottam fel. – Teljesen üres.

– Nem vagy vele egyedül – szegte le fejét megbánóan. Nem értettem. – Nélküled minden az. Engem pedig teljesen lefoglalt az egyetem és a munka. Nincs időm élni.

– Munka? – lepődtem meg őszintén. – Dolgozol?

– Igen – bólintott, s mintha arcát egy fél pillanatra átszelte volna egy halvány mosoly. – A fiúkkal pénzt gyűjtünk, hogy letehessük az óvadékodat.

– Taehyung, ez… – Nem tudtam, mit mondhatnék. Egyszerre voltam hihetetlenül boldog és ledöbbent. Nem hittem volna, hogy ilyet megtesznek értem.

– Yoonginak egész jól megy. Sokat kap. Csak az a baj, hogy haza is kell adnia belőle.

– Még Jungkook is melózik?

– Hát, ő még elég fiatal, de részmunkát még így is kap. Szóval igen. – Most már biztosan láttam a mosolyt. Azt a bátorító, reményt sugárzó mosolyt. De nem ért el hozzám.

– Más híred is van?

Nem válaszolt, a kedélyesség áztatta arca hirtelen felszáradt, s ismét kietlenné vált. Üveges tekintettel meredt maga elé, s alsó ajkát harapdálva próbálta kerülni a szemkontaktust. Ám érezte várakozásomat, így nem hagyhatott válasz nélkül. Még mielőtt megszólalt volna, éreztem a légkör hirtelenjött változását.

– A húgod sem élte túl – kezdett bele a mesélésbe, de azt kívántam, bárcsak ne kérdeztem volna rá. – Ő is az ütésekbe halt bele, s nem abba, hogy egy élettelen testben próbál fejlődni.

– Taehyung…

– A házatokat elárverezték anyud temetése után. Apád nem kapott tisztességes sírba tételt, mivel egy élő rokonával sem tudták felvenni a kapcsolatot.

– Taehyung.

– Apám ismét elment a rendőrségre, hogy megpróbálja tisztázni a dolgokat. De nem tudott felmenteni téged. Sajnálom, Hoseok.

– Taehyung, elég! – temettem tenyereimbe arcomat. – Kérlek, ne mondd tovább! Nem akarom hallani.

– Ne haragudj…

Egy percig sem nehezteltem rá, így kissé lelkiismeret-furdalásom támadt. Csakis magamra orroltam, amiért rákérdeztem. Innen tudtam, hogy közel sem voltam olyan üres, mint gondoltam. Mint akartam. Tényleg sivárrá és kopárrá igyekeztem válni legbelül, de nem ment. Nem voltam rá képes. Taehyung minden szava pengeként vágott, s egyre mélyebb sebeket ejtettek rajtam. Magamat hibáztattam a történtekért. Én tehettem mindenről. És ezt soha nem tudtam megbocsátani magamnak.

~~~

Két év után sikerült letenniük az óvadékot nagyanyám segítségével. Mégis kénytelen voltam Taehyungékhoz költözni, mivel ezt mamám már nem élhette meg. Ettől már szemem se rebbent. Annyi minden történt az utóbbi időben, hogy már semmi sem váltott ki belőlem emóciókat. Taehyungéknál is csak szellemként léteztem, s bár hálás voltam, amiért befogadtak, képtelen voltam köszönetemet kellőképp kifejezni nekik. Ám nem rótták fel nekem, pontosan tudták, min mentem keresztül ebben a két évben. Az apja különösen. Második fiaként kezelt, s nem győzött bocsánatot kérni a történtekért. Ebben hasonlítottunk. Ő is magát hibáztatta, holott mindketten tudtuk, csakis én tehetek mindenről. S habár a bíróság elhaladt az előzetes letartóztatás mellett, s engedélyezte az óvadékot, én éreztem a terhet. Örökké éreztem.

VHope - Ami összehozott minket

– Most komolyan elhívtad őt is?! – dülledtek ki Taehyung szemei, mikor elhangzott az egyetlen név, amitől a hideg futkosott a hátán. A méreg és az utálat démonjai hamar átvették fölötte az irányítást, haragos indulattal ellepve elméjét. Dühtől vörösen izzó íriszekkel nézett farkasszemet Jinnel, aki próbálta megőrizni hidegvérét V-vel ellentétben, de úgy érezte, nem kell sok neki, hogy átragadjon rá barátja hevessége és ingerültsége.

– Igen, elhívtam – fújtatott gondterhelten.

– Tudod, hogy utálom – fejelt bele a hűtőszekrénybe Taehyung, ezzel csörömpölést kiváltva az abban található üvegekből.

– Ő is utál téged – vont vállat hetykén Jin.

– Épp ez az! – lökte el magát V a hűtőtől. – Abszolút nem vagyok kíváncsi se rá, se a hülyeségeire. Mindig feladatának érzi, hogy felkúrja az agyamat, és rendszerint sikerül is neki. Már a puszta jelenlétével is!

– Jó, tudod mit? – emelte meg hangját a másik is, mikor már képtelen volt uralkodni indulatain és gondolatain. – Magasról teszek rá! Én mindkettőtökkel jóban vagyok, ez az én bulim, ezért kénytelenek lesztek tolerálni egymást, ha itt akartok lenni! – adta ki ellenvetést nem tűrően az utasítást. – És előre szólok, hogy itt nem lesz balhé, különben repültök mind a ketten! Világos?

– Világos – forgatta meg szemeit a fiatalabbik, s tett egy száznyolcvan fokos fordulatot, hogy hátát mutassa annak a személynek, akiről úgy vélte, cserbenhagyta. Jin csak karba tett kezekkel fixírozta barátja tarkóját, miközben próbálta magával elhitetni, hogy nem lesz semmi baj abból, ha Taehyung és Hoseok együtt lesznek 80 m²-en. Ám a vállain csücsülő angyal és ördög ádáz küzdelmet vívtak egymással, mindketten a saját igazuk mellett harcolva, Seokjin pedig nem tudta, melyikükre hallgasson. Végül a fehér ruhás ajánlata mellett döntött, miszerint ne zárja ki őket a szórakozásból, csupán figyeljen arra, hogy ne legyenek túl közel egymáshoz. A Pokol szolgája hiába szajkózta saját igazát, ami arról szólt, hogy rakja ki mindkettőt az ajtó elé, Jinnek nem volt szíve ehhez a lépéshez.

– Szép jó estét! – vágódott ki a bejárati ajtó. – Durranjon a sör! – A világnak talán a legszebb hangjai közé tartozott ez az egy másodperces folyamat, mikor a küszöböt átlépő Hoseok maga felé hajlította a nyitófület, s a hűsítő ital sisteregve megszólalt.

– Édes Istenem, most segíts meg! – Taehyung azonnal megbánta, hogy hátranézett válla fölött. Amint meglátta, ki csatlakozott az összejövetelhez, megindult a nappali felé, hogy még szekundumok erejéig se kelljen elviselnie a másikat.

– Csáó! – lépett ki J-Hope háta mögül Yoongi. – Ugye nem késtünk?

– Késni? – kacarászott Jin, miközben elfogadta haverja jobb kezét. – Nem volt pontos időpont megbeszélve, csak körülbelüli.

– Amíg nem érkezek meg, amúgy se kezdődik el a buli – pacsizott le a házigazdával Hoseok is, majd belekortyolt kedvenc italába. – Jól láttam, hogy az a majom is itt van? – törölte meg a száját felvont szemöldökkel.

– Ne kezd te is – nyögött fel Seokjin.

– Csak megkérdeztem.

– Elmondom neked is - itt nem lesz balhé! Elég egy rossz szó, és mindketten az ajtó előtt éjszakázhattok.

– Nyugi már – legyintett J-Hope, a belőle áradó lazaság és nemtörődömség pedig ahelyett, hogy megnyugtatta volna Jint csak további feszültséget szült benne. Nagyon jól tudta, hogy ha Hoseok ilyen hangnemben beszél az nem jelent semmit, maximum potenciális konfrontálódást. – Nem lesz itt semmi baj. Majd lepofozom, ha besúlyosbítaná a helyzetet.

– Pontosan erről beszélek – forgatta a szemeit a magasabbik, de végül ráhagyta. – Egy szótárat pedig igazán dobhatnál magadhoz. Mi az, hogy „besúlyosbítani”? – idézte a számára idegen nyelvű szót Jin, mellékelve hozzá egy értetlen tekintetet.

– Megivott négy sört idejövet, ne akard őt megérteni – veregette vállon az idősebbet Suga, majd eloldalogva kettejük mellett a hűtőszekrényhez lépett, hogy kiüríthesse a szatyrát.

Eközben a nappaliban még nyugalmas helyzetek uralkodtak. Taehyung a kanapé szélén talált magának helyet a telefonját nyomkodó Jungkook mellett, akit annyira magába szippantott a virtuális játék, hogy a való világ történéseire fel se kapta a fejét, s még az is elkerülte figyelmét, mikor hyungja levágódott mellé egy hatalmas sóhaj kíséretében.

V még mindig elködösült tekintettel pásztázta végig a szobát, ami lassan már telve volt különböző helyekről hívott vendégekkel, akiket főként Jin ismert, Taehyungnak fogalma sem volt, honnan szalajtottak egyet-kettőt. Szemöldökét ráncolva fixírozta a furábbnál furább alakokat, mikor hirtelen egy enyhe ütésre lett figyelmes. Mérsékelten fájó válla felé fordult, ahol egy felhőtlen vigyort viselő és valahonnan ismerős arccal találkozott szembe. Értetlen tekintete először a fiú alkoholtól csillogó íriszeiben táporozott le, majd tovább vándorolt a hosszú ujjak által közrezárt pohárra. Valami beazonosíthatatlan folyadék gyűrűzött benne, de ahelyett, hogy rákérdezett volna valójára, Taehyung ismét felvette zavarodott ábrázatát, s újfent a fiúra nézett.

– Diesel a neve – nevetgélt a srác. – Az enyém pedig Baekhyun.

– Diesel? – értetlenkedett tovább.

– Ja – bólintott a Baekhyun névre hallgató vendég. – Sör és kóla.

– Fúj, te ilyeneket iszol!?

– Nem olyan rossz, mint amilyennek gondolod. – Baek nem tűrt el több tiltakozást, szó nélkül Taehyung arcába nyomta a poharát. A fiú hiába ódzkodott, feleslegesnek bizonyultak ellenkező mozdulatai. Új barátja hajthatatlannak tűnt, arcát körbevágó vigyorral próbálta Taehyungba dönteni a dieselt, aki ezt megelégelve kapott Baekhyun csuklója után, s rántotta hátra a kezét. Azzal viszont nem számolt, hogy az illuminált állapotban lévő fiúnak egyensúlyérzéke csekély, így a műanyag pohár tartalma Taehyun farmerján landolt.

– Azt’ még pazarolsz? – pattant fel a helyéről Baekhyun, s hisztérikusan kiabálva meredeztette szemeit a nadrágon éktelenkedő foltra.

– A jó életbe! – Taehyun reflexszerűen kapott a bal oldalán helyet foglaló párna után, s combjára tapasztotta, hogy némileg felitathassa a nem oda illő folyadékot.

– Nem kéne összepiszkítani a bútorokat, Tae-Tae. – Ezt a hangot ezer közül is felismerte volna. Csak ettől az egytől verte le a víz, s futkosott hideg a hátán. Vérben forgó szemekkel emelte fel fejét, s kereste meg tekintetével J-Hope-ot. Nem kellett sokáig kutatnia, a fiú pont vele szemben állt, csak éppen a szoba másik felében. Elégedett vigyorral az arcán kortyolgatta immáron a hatodik sörét, másik kezével pedig a hifi hangerejét készült feljebb tekerni.

– Add csak ide! – nyúlt a párna után Baekhyun, mikor Taehyungnak valamelyest sikerült letörölgetnie magát. Szemeivel megkereste a bútordarab előző helyét, majd a foltot a kanapé felé fordítva visszatette. – Senkinek se fog feltűnni – vigyorgott elégedetten.

– Ja, persze – forgatta a szemeit Tae. Ez volt az a momentum, mikor végleg megunta Baekhyun társaságát, így köszönés nélkül állt fel mellőle, s telepedett le a dívány másik szélén ücsörgő Daehyun mellé, akit még egy karaokebárban ismert meg, mikor Jinnel és Jiminnel egy este elmentek szórakozni. A szőke fiú valamivel normálisabb és kulturáltabb társaságnak tűnt, még ha Taehyung alapjáraton nem is erre vágyik egy bulin. Legszívesebben hülyéskedett, önfeledten táncolt és iszogatott volna a többiekkel, de a tudat, hogy J-Hope is jelen van, az utolsó csepp életkedvét is elvette.

„Taehyung, szard már le!” – mondogatta magának. – „Ne hagyd, hogy ez a büdös görény elrontsa a kedvedet!”

– Hello – fordult felé Daehyun, mikor megérezte, hogy a kanapé lejjebb süpped mellette.

– Hyung – biccentett V.

– Épp most készültem inni valamit – vigyorgott az idősebbik. – De annyi minden van, hogy választani sem tudok.

– Hmm… – nézett körbe Taehyung, tekintete pedig azonnal megakadt a mellettük levő asztalon heverő abszinten. – Mit szólsz ehhez? – ragadta meg az üveg nyakát, s felmutatta.

– Rodnik Cannabis? – kerekedtek ki Daehyun szemei. – Ugye tudod, hogy ez 70%-os? – bökött fejével az üveg papírjára. Taehyung vetett oda egy futó pillantást, de végül csak hetykén vállat vont. Vigyorogva, kiskutyaszemekkel próbálta sunbae-ját beleegyezésre bírni, aki félrehúzott ajkakkal latolgatott, hogy vajon mennyi esélye lehet hányás nélkül kibírni az estét. Látszólag nem sokáig foglalkoztatta a potenciális rosszullét, így kuncogva pattant fel a helyéről, s ragadta csuklón a fiatalabbikat, majd rángatta közelebb a poharakkal és üvegekkel teli asztalhoz. Nem haboztak sokáig, mindketten ragadtak egy üres papírpoharat, Taehyung pedig kissé sem sajnálta belőlük az alkoholt.

– Nekem is, nekem is! – ugrált oda nevetgélve egy már enyhén ittas fiú. Magas, kissé gyerekes hangjáról V azonnal beazonosította Jimint, így kérdés nélkül töltötte meg barátja poharát. – Mi ez amúgy? – szagolt bele még mielőtt valaki felelt volna, de a maró illat azonnal választ adott neki. – Aahhrrgg! – Fintorogva fordította el a fejét, hogy tiszta levegőt szippanthasson. – Ez be fog ütni – röhögött fel harsányan.

– Tudjátok mit mondott Oscar Wilde az abszintról? – vette fel Daehyun a saját poharát, miután Taehyung félig megtöltötte azt. ­– Az első pohár után olyannak látod a dolgokat, amilyenek. A második pohár után olyannak látod őket, amilyennek szeretnéd őket. A harmadik pohár után olyannak látod őket, amilyenek valójában.

– S ez a legszörnyűbb a világon – fejezte be az idézetet valaki, aki szeretett volna negyedikként csatlakozni az abszint-partihoz.

– Te mindenhol ott vagy? – kérdezte szemforgatva V, mikor tekintete találkozott Hoseokéval.

– Még szép – húzta ajkait önelégült vigyorra a fekete hajú. – Nyugodtan tölthetsz nekem is – nyújtotta oda a poharát.

– Enyém a megtiszteltetés – öntötte tele a fiú poharát. A zöld ital majdnem kicsordult a peremen, szerencsére J-Hope résen volt, így leszürcsölt belőle egy keveset. – Gurítsd le mindet!

– Mégis kinek nézel te engem? – A beképzeltség kampói továbbra is szájsarkaiba voltak akasztva, szemeiben pedig a magabiztosság csillagai villantak meg. Vagy csak a szoba neonfényei? V képtelen volt eldönteni.

– Akkor egészségetekre! – emelte fel saját poharát Daehyun, a többiek pedig követték példáját. A koccanástól egy-két pohárból kilöttyent egy kis ital, amit kezükről lenyalva tüntettek el, majd hajtották fel az utolsó cseppig az alkoholt.

– Azt a büdös… – szorította össze szemeit Jimin, hogy kissé elviselhetőbb legyen a maró érzés torkában. Mindnyájan érezték, ahogy az abszint szaggatóan végigszánkázik nyelőcsövükön, majd leérkezik gyomrukba, hogy végigmarja azt is. – Ennek még az íze is szar.

– Ja, ez a cannabis-os nem a legjobb – ismerte be Taehyung is. – De máris a fejembe szállt.

– Én már azt se tudom, hol vagyok.

Ez a kijelentés talán V-re is igaz volt. Az erős ital azonnal elöntötte az agyát, s habár még koránt sem nevezhette volna magát részegnek, tagadhatatlanul megérezte még ezt az egy poharat is. Vele ellenben J-Hope-on semmi változás nem mutatkozott meg, a fiú talán már eleve ittas állapotban került köreikbe.

Taehyung biztos volt benne, hogy nem akarja józanon folytatni az estét. Bátran és határozottan nyúlt újfent az üveg után, majd egy az előzőnél nagyobb adaggal ajándékozta meg magát. Daehyunt és Jimint sem hagyta ki a buliból, Hoseokról viszont tudomást sem vett. Őt ez látszólag nem zavarta, mert mikor az abszint visszakerült az asztalra megragadta, s üvegből kortyolt bele egy jó nagyot. A másik fiú fintorogva kísérték figyelemmel a műveletet, amit végül egy ötödik személy zavart meg.

– Hoseok, kezdődik a riszaviadal! – karolta át az említetted egy szőke srác, akiben Taehyung Jin egyetemi évfolyamtársát, U-Kwon-t azonosította be. – Ki ne maradj a buliból! – Hatalmas vigyor szelte ketté a fiú arcát, s már hámozta is le J-Hope ujjait az üveg nyakáról, s adta azt oda Taehyungnak, akire egész végig ügyet sem vetett.

– Várjatok meg! – gördítette le az utolsó kortyokat Jimin, majd csatlakozott a két felspannolt sráchoz.

V apatikus arccal követte a távolodó alakokat, majd szenvtelenül hajtotta le az abszintet. Csak akkor vette észre, hogy Daehyun is eltűnt mellőle, mikor az asztal felé fordult, hogy lerakhassa az üres poharat. Nagyot sóhajtva konstatálta, hogy újfent egyedül maradt, s talán ez az enyhe elkeseredettség lendítette a karját, hogy üvegből belekortyoljon a maró italba. Már abszolút nem érezte a fájdalmat, csak a tompa, mégis jóleső érzést, ami fokozatosan szétáradt a testében, hogy felfűtse azt. Izzadt arcára irányítva a levegőt fújt magára egy keveset, hogy némileg lehűtse magát, majd farmerdzsekijét az egyik fotel háttámlájára dobta, mielőtt abba is beleizzadna. Továbbra is üveggel a kezében indult meg a tömeg felé, kíváncsian ingatva fejét, hogy minél többet láthasson a már megkezdődött riszaviadalból.

Szemeit fehér, piros, zöld neonfények tévesztették meg, füleit már-már fájdalmas basszus ostromolta, ezek a tényezők pedig eléggé megnehezítették egyenes járását. Botorkálva, minden második ember vállának nekiütközve haladt a táncosok felé, s az első, akit megpillantott, az Minhyuk volt, akit még egy diszkóban ismert meg három évvel ezelőtt. A fiú épp egy szaltóval fejezte be a saját részét, majd mutatott rá ellenfelére, jelezve, hogy ő következik. A fiú cseppet sem lehetett már józan, mert úgy kezdte rázni magát, mintha rohama lenne. Még sapkája is lerepült róla a heves vonaglásnak köszönhetően, s habár elég röhejesen nézett ki, a közönségnek felettébb tetszett az előadás. Egymás szavába vágva biztatták őt, s sikoltozva adták tudtára, hogy mennyire jó, amit csinál. Így nem volt csoda, hogy Minhyuk szabályos és kitűnő táncmozdulatai ellenére alulmaradt, ám cseppet sem volt elkeseredve, hiszen csak a boldog pillanatokért táncolt. Vigyorogva köszönte meg a párbajt, majd lépett is hátrébb, hogy a következő táncost a parkett közepére tessékelhesse.

– Mutasd meg, mit tudsz! – veregette hátba az imént lopott sört kezében tartó J-Hope-ot.

– Csak kérned kell – nevetett fel a fiatalabbik, majd hyungja kezébe adta féltve őrzött italát, hogy addig vigyázzon rá. HBA pulcsiját megigazítva lépett a kör közepére, majd kíváncsian nézett körbe, vajon ki lesz az a bátor, aki kiáll ellene.

„Jöhet az önprodukálás…” – forgatta szemeit Taehyung, mikor konstatálta, hogy újfent mindenki Hoseokra fog figyelni, ahogy az lenni szokott, ha nagy társaságról van szó.

Sóhajtva fordult az egyik polc felé, hogy felrakhassa a már fölöslegessé vált abszintet, ugyanis Minhyukék tánca alatt még legördített három adagot, s úgy érezte, ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy végleg elveszítse az eszét. Hányni pedig nem akart.

– Itt van egy jelentkező – szólalt fel egy női hang, a tulajdonosa pedig megragadta V felfelé nyúló karját.

– Mi? – pislogott megilletődötten a fiú. A fények végett nem ismerte fel a csajszit, csupán annyit tudott megállapítani, hogy épp annyira csinos, amennyire részeg. – Nem, én nem…

– Menj már! – erősködött a lány.

– De én csak felraktam a… – Nem engedte neki, hogy végigmondja azt az egy mondatot, amivel talán kihúzhatta volna magát a párbaj alól. Esze ágában sem volt J-Hope ellen megküzdeni, főleg nem riszaviadalban, ugyanis pontosan tudta, milyen mozgása van a másiknak. Nem egy versenyt nyert már meg kitűnő tánctudásának köszönhetően, s habár Taehyung sem panaszkodhatott, hozzáértése vajmi kevés volt Hoseokéhoz képest.

– Nocsak, Tae-Tae! – Féloldalas vigyor költözött J-Hope izzadt, neontól világító arcára, mikor a lány belökte V-t a táncparkettre. A fiú hektikusan futtatta végig tekintetét a sok emberen, akik türelmetlenül figyelték őket, így kénytelen volt beismerni – nincs visszaút.

– Na, jól van – nyögött fel, de hangját elnyomta a többi vendég ordítozása és a zene eszeveszett dübörgése. Hoseok valószínűleg nem is hallotta ezt a három szót, de látszólag teljesen megvolt nélkülük. Lábával dobolva a parkettán várta a számára tetszőleges részt a zenében, ami nagyjából harmincöt másodpercnél lehetett, majd izmait meg-megfeszítve belekezdett egyik kedvenc táncstílusába, a poppin’-ba. Taehyung egyik szemöldökét homlokáig húzva, félredöntött fejjel kísérte figyelemmel a mozdulatsort, s habár arca nem ezt sugározta, felettébb tetszett neki a fiú mozgása. Ám ezt soha, semmilyen körülmények között nem ismerte volna el.

Hoseoknak egyik profi mozdulata követte a másikat, hozzáértően pakolta egyik lábát a másik után, s úgy forgatta a csípőjét, hogy azt a lányok is megirigyelhették volna. Ám, a várttal ellentétben, nem sok időt hagyott magának, pár ütemen belül bal tenyerét tarkójára tapasztotta, másik kezével pedig V felé bökött, felkérve őt keringőre.

Taehyungban talán ekkor kezdett el igazán munkálkodni a korábban legurított horribilis alkoholmennyiség, mert egy másodpercig sem ellenkezett mozdulásra kész testével. Az magától mozdult, s V azon kapta magát, hogy ritmusra mozog. Fogalma sem volt, mit csinál pontosan, milyen táncstílust mutat be éppen, vagy miféle lépésekkel kápráztatja el, vagy éppen téríti ki hitéből a többi vendéget. Azt viszont tisztán látta, hogy J-Hope arcán halvány fintor csücsül, s mintha próbálná elrejteni feltörő vigyorát.

Hoseok-ot tagadhatatlanul meglepetésként érte Taehyung mozgása, mert nem emlékezett, hogy valaha is így tudott volna táncolni. Az alkoholnak köszönhetően agyát azonnal elöntötte a méreg, mikor konstatálnia kellett a lehetséges konkurenciát, így meg se várta, hogy a másik befejezze a tervezetlen koreográfiát, újabb mozdulatsorba kezdett. Robottánccal indított, amit shuffle-lel spékelt meg, egyre közelebb kerülve így ellenfeléhez, aki meghökkenve hátrált egy fél lépést, attól tartva, hogy a másik eltapossa. Ám a kezdeti sokk csak pár pillanatig tartott. Taehyung nem hagyhatta, hogy ezúttal is J-Hope alatt maradjon, így ő is újfent táncba kezdett, s így már egyszerre mozogtak két féle, mégis hasonló stílusban.

Az eleve feltüzelt állapotukat a többi bulizó ösztökélő kiáltozása csak még inkább fokozta. Hangjukkal és különböző kézmozdulataikkal bíztatták a két fiút a hosszabb párbajra, a végére pedig úgy tűnt, már hatással sincsenek rájuk. Nekik bőven elég volt, hogy azzal a személlyel küzdhetnek meg, akit utálnak.

– Na, mi van, Taehyungie? – biccentett ellenfele felé Hoseok. – Nem kezdesz kifáradni?

– Köszönöm a figyelmességedet, Hopie, de nem, nem kezdek – vágott vissza a narancshajú, s egy running man segítségével közelebb került hozzá. Hoseok becsmérlő szempárral nézett végig rajta, ám mikor összekapcsolta tekintetét Taehyungéval, íriszei valami másfajta fényben csillogtak. A harag és a felháborodás hajói horgonyoztak le benne, amik értetlen arckifejezést varázsoltak V arcára.

– Ne szólíts Hopie-nak! – adta ki az utasítást ellenvetést nem tűrően Hoseok.

– Ja, mert te folyton folyvást becézgethetsz Tae-Tae-nak, mi? – vette fel a kesztyűt a másik fiú is. – Ha kicsit visszavennél az arcodból, talán kedvesebb lennék veled.

– Ch, mit tudsz te rólam? – ciccent fel pejoratívan.

– Szerencsére nem sokat. De éppen eleget.

– Jaaajjj, nem mondod? – Az alkohol ekkorra hozta ki J-Hope igazi, részeg jellemét, ami a negédes hanglejtésben és a civakodó viselkedésben nyilvánult meg. Két ujja közé fogta Taehyung arcát, hogy összecsíphesse, majd megrángathassa. – És akkor most kurva okosnak képzeled magadat? – gügyögte idegesítően cseverésző hangon.

– Nem – lökte el az idősebbik kezét Taehyung. – És hagyd békén az arcomat!

– Mert, mi lesz? – J-Hope ismét ujjai közé fogta V sima bőrét, s az előzőnél kissé jobban megcibálta. – Te is megcsipkeded az enyémet?

– Jung Ho Seok! – szólt rá erélyesebben. – Elég lesz! – Az említett mintha meg se hallotta volna, tovább szekálta a fiatalabbikat, teljesen megfeledkezve az eddig annyira élvezett riszaviadalról.

Több se kellett Taehyungnak, benne is munkálkodni kezdett az ital, előhívva az agresszív, nem éppen társaság-kompatibilis énjét. Egy hirtelen mozdulattal megragadta J-Hope csuklóját, elhúzta az arcától, amitől a fiú annyira meglepődött, hogy ideje sem volt kitérni az ütés elől. Taehyung ökle kőként csattant arcán, aminek hatására negyvenöt fokot fordult egy helyben állva.

Még a levegő is megfagyott a szobában, az ott lévő személyekről nem is beszélve. Egy emberként jajdultak fel és hökkentek meg a nem várt gesztustól, de közel sem lepődtek meg annyira, mint Hoseok. Kidülledt szemekkel nézett maga elé és próbálta feldolgozni az eseményeket, majd még mindig szkeptikus tekintettel fordult Taehyung felé.

– Jól van, te akartad – simított végig utoljára a sértett felületen J-Hope, majd időt sem hagyva V-nek, nekirontott. Elkapta őt a vállainál, s ledöntötte a földre, hogy aztán csípőjére ülhessen, s visszaadhassa, amit ő kapott. Nagyot lendített karján, hogy ütése a lehető legnagyobbat csattanjon V arcán, de kissé elszámította magát, s sikerült eltalálnia a fiú orrát. Taehyung hatalmasat ordított a fájdalomtól, amit még a zenerobaj se tudott teljesen elnyomni. Adrenalinnal telve lökte le magáról a fekete hajú fiút, s már pattant is fel a földről, hogy letörölhesse az orrából folyó vérét.

– Valaki állítsa le őket! – üvöltött a lány, aki előzőleg berángatta V-t a táncparkettre. – Ezek megölik egymást!

– Fenébe! – Erre még a DJ szerepét játszó Namjoon is felkapta a fejét. Lejjebb halkította a zenét, s már pattant is fel a helyéről, hogy szétválaszthassa a verekedő párost. Mivel Seokjint nem látta sehol, felelősségének érezte, hogy lépjen valamit, mielőtt elfajulna a helyzet.

Sikerült épp akkor odaérnie, mikor Hoseok egy jól irányzott ütéssel gyomorszájon vágta Taehyungot, a vörös hajú pedig már lendült is, hogy revansot vegyen. Könyökével sikeresen eltalálta Namjoont, aki kétrét görnyedt a fájdalomtól. Hiszen ő józan volt, érzett mindent. Nem úgy, mint a másik kettő. Szerencsére időben sikerült kiegyenesednie, s lefogni V karját, mielőtt állon vágta volna Hoseokot, akit végül Yoonginak kellett lefognia.

– Mi a bánatos franc folyik itt? – A villany hirtelen felkapcsolódott, az emberek pedig egyszerre fordultak a nappali ajtajának irányába. Jin állt a küszöbön, arcán a döbbenet minden jele megmutatkozott. Szigorú tekintettel szelte át a tömeget, mit sem törődve azzal, ha széles vállaival fellök valakit, majd a két delikvens közé lépett.

– Nyughass már! – szólt rá a karjai között vergődő J-Hopera Suga.

– Mit mondtam nektek? – kelt ki magából a házigazda. – Azt, hogy nincs balhé, különben repültök mind a ketten! Azt hittétek, viccelek?

– Ő kezdte az egészet – vicsorgott Hoseok, s fejével Taehyung felé biccentett.

– Meg a nagy szart! – vágott vissza a másik. – Nem is tudom, ki állt neki tépkedni az arcomat!

– Te ütöttél elsőnek!

– Mert a szép szóból nem értett a csökött agyad!

– Fogjátok be a pofátokat! – rivallt rájuk Jin, hangerejétől pedig ismét megfagyott a vér mindenkiben. Még egyikük se látta ilyennek az angyalarcú fiút. – Azt hiszem, most lett végleg elegem belőletek. Menjetek haza!

– Mi van? – lepődött meg őszintén Hoseok, amitől még teste is elernyedt, így Yoonginak minden erejére szüksége volt, hogy megtartsa őt. – Miért?

– Mert nem hiányzik a rendbontás. Namjoon, Yoongi! – nézett az említettekre. – Kivinnétek őket?

– Hát de várjál már! – akadékoskodott tovább J-Hope, de reménytelen és hasztalan volt. Suga rántott rajta egyet, majd kitessékelte a szobából, akárcsak Namjoon Taehyungot, aki viszont elég jól tűrte, hogy éppen kidobják egy házibuliról. Nagyon jól tudta, hogy megérdemelte, s bár nem mutatta, belül mégis frusztrálta egy kicsit. Végre megadhatta J-Hopenak azt, ami már rég kijárt neki, de emiatt ki kell hagynia egy fergeteges összejövetelt, amit talán hetekig bánni fog. Legalábbis amíg ismerősei beszélnek majd róla.

– Bocs, srácok – húzta félre ajkait bocsánatkérően Namjoon. – Nem akarjuk ezt tenni, de ti most tényleg közveszélyesek vagytok.

– Tényleg menjetek haza, és józanodjatok ki – értett egyet Yoongi is. – Fogjak nektek taxit?

– Nem kell – tette karba kezeit J-Hope, s mint egy durcás kisgyerek felfújta az arcát, majd nekidőlt a ház falának.

– El lehet menni – jelent meg Jin újfent, s a két fiú háta mögül rájuk vágta az ajtót. A szellő táncra perdítette a lábtörlőnél ácsorgó Taehyung hajtincseit, miközben a fiú hosszú szekundumok erejéig szemezett a lakkozott falappal, s próbálta feldolgozni az eseményeket.

Jó darabig nem szóltak egymáshoz Hoseokkal, viszont egyikük se mozdult egy tapodtat sem. A csendet végül az idősebbik fiú törte meg, mikor elrugaszkodott a faltól.

– Mekkora egy görény – fintorgott az ajtóval szemezve. – Sose bírtam igazából.

– Kiről beszélsz most? – fordult felé Taehyung értetlen arckifejezéssel. – Jin hyungról?

– Ki másról? – forgatta a szemeit. – Mi az, hogy csak így kidob minket? – rúgott bele az ajtóba, de olyan erővel, hogy belesajdult a lába. – Aaaahhh! – üvöltött fel, s inkább hasonlított egy oroszlánra.

– Tudod mit? – emelte fel hangját Taehyung is, amitől egy oktávval magasabban kezdett beszélni. – Rohadjon meg! – ütött bele az ajtóba ő is. – Soha többet nem jövök el a kibaszott bulijába! Amúgy is szar volt! – hajolt közelebb, hogy ha esetleg Jin még az előszobában van, akkor minden szavát tisztán hallja.

– Ja, inkább partiznék nagyanyám nyugdíjas klubjával! – egészítette ki J-Hope, majd gőgös léptekkel megindult lefelé a lépcsőn. Taehyung még egy utolsót rávágott az ajtóra, s ő se tudja, milyen okból, de követni kezdte a fiút, akivel pár perccel korábban még egymást ütötték.

Mindketten csak akkor érezték meg, milyen hideg van valójában, mikor kiértek a Kim család területéről, s rákanyarodtak a járdára. Taehyung reflexből húzta össze magán pulóverét, s csak akkor jutott el agyáig a felismerés, hogy farmerdzsekijét a házban hagyta. Ám már semmi kedve nem volt visszamenni, s valamilyen szinten nyugtatta a tudat, hogy J-Hope is csak egy pulóvert viselt, bőrdzsekije pedig azóta is a fogason lógott.

Hoseok hiába haladt gyorsan a sértődésnek köszönhetően, V könnyűszerrel felzárkózott mellé, s habár szótlanul, de egymás oldalán folytatták útjukat. A fiatalabbik agyában végig az a gondolat lappangott, hogy vajon most miért nem rontanak egymásnak. Miért nem éreznek késztetést, hogy szétverjék a másikat? Hiszen most már csak ketten vannak, az utcában is vajmi kevés ember sétál, minden problematika nélkül péppé verhetnék egymást. De e helyett békésen bandukolnak egymás mellett.

Mikor elsétáltak egy kuka mellett, akkor viszont megkapta a választ. Az orrfacsaró szagtól azonnal felfordult a gyomra, s hirtelen az összes abszint felszínre akart törni, amit az este folyamán elfogyasztott. Nagyon nyelve pillantott J-Hope irányába, aki szintén megviseltnek tűnt. Olyannyira, hogy ő már képtelen volt visszatartani. Kezét szája elé kapva rohant el az utca sarkáig, majd támaszkodott neki a kerítésnek, hogy ne boruljon előre saját hányásába.

Taehyung érezte, hogy a fiú iránt érzett utálata nem szívódott fel teljesen, mert vissza kellett tartania egy széles vigyort, ami ketté akarta szelni kipirosodott arcát. Mikor viszont meghallotta az öklendezést és a hányás csattanását a járdán, őt is elfogta a hányinger, és már képtelen volt visszanyelni.

A vége az lett, hogy egymás mellett görnyedve adtak ki magukból mindent, ami legalább segítette őket a hányásban, mert a látvány nem tartozott a legkellemesebbek közé. Taehyung valamivel korábban túljutott rajta, így udvariasan megvárta Hoseokot, hogy ő is végezzen a saját dolgával.

– Tudod – törölte meg a szája szélét az idősebbik –, nem egyszer hánytam már, de így szinkronban még soha senkivel – mesélte teljesen komoly arckifejezéssel, de mikor tekintete találkozott a másik fiúéval, nem bírta ki mosolygás nélkül, ez pedig hasonló mimikát váltott ki V-ből is. Majd egy enyhe kuncogást is, ami még tulajdonosát is meglepte.

Hirtelen minden olyan távolinak tűnt. Az utálkozás, a riszaviadalból alakított verseny, a verekedés. Mind mintha meg se történtek volna, ez pedig teljesen érthetetlen volt Taehyung számára. Mégis jó érzéssel töltötte el.

– Mit röhögsz? – vonta fel egyik szemöldökét J-Hope, ajkairól pedig hirtelen eltűnt a vigyor. Pont úgy, ahogy minden harmonikus emóció V-ből. – Inkább segíts! – nyújtotta a kezét, jelezve, hogy egyedül képtelen kiegyenesedni.

– Miért kell ilyen… öhm… fasznak lenned? – Taehyung kereste a megfelelő szót, de szépet nem talált, ami pontosan leírná, mi a véleménye J-Hoperól. Mindenesetre segített neki, de nem meglepő módon a fiú elfelejtette megköszönni. – Azt hiszed, hogy a világ csak körülötted forog? – vonta fel egyik szemöldökét. Türelmesen várt a válaszra, de Hoseok nem úgy nézett ki, mint aki feleleten töpreng. Magába zárkózva, zsebre dugott kezekkel indult meg előre, azt a hatást keltve, mintha teljesen ignorálta volna Taehyungot és a fiú kérdését.

Ám erről szó sem volt. Tudta, mi lenne erre a legpontosabb és legigazabb felelet, de nem tudta, kimondja-e. Soha senkinek nem beszélt erről, s nem értette, miért pont Taehyunggal kéne elsőnek. Pont azzal a személlyel, akivel mindig is gyűlölték egymást. Abban viszont biztos volt, hogy jót tenne a lelkének, ha végre kiöntené azt. S mivel a kiadós hányás ellenére még mindig részeg volt, nem kellett sokáig győzködnie magát, hogy szóra nyissa száját.

– Mit gondolsz, kik azok, akik mindig produkálják magukat? – nézett kérdőn a narancshajú fiúra, akit látszólag meglepetésként ért a kérdés. Értetlenül pislogott párat, míg gondolkozott, végül pedig kinyögte az első alternatívát, ami eszébe jutott.

– Akik elismerésre vágynak? – kérdezte bátortalanul.

– Látod? Okos vagy te.

– Na, meg ne próbáld nekem beadni, hogy önbizalom hiányos vagy, és elismerésre vágysz! – V nem bírta ki nevetés nélkül, egyszerűen nonszensznek és röhejesnek tűnt számára a dolog, miszerint J-Hope önértékelési gondokkal küzd. Hisz mindig lerítt róla, hogy teljesen meg van elégedve magával, úgy hiszi, ő a világ közepe, és mindenki bekaphatja, mert ő itt a helyi „baszdszájba”.

– Neked aztán beszélhet az ember – horkantott fel J-Hope. – Mi a szarért kérdezel rá valamire, ha utána ilyen szkeptikus vagy?

– Mert nem tudlak elképzelni, ahogy azon őrlődsz, hogy vajon kinek mi a véleménye rólad. Pont úgy nézel ki, akit ez nem érdekel – felelt egyenesen a fiú.

– Tökéletesre fejlesztettem a színészi képességemet az évek során – nevetett fel keserűen Hoseok. – Őszintén szólva… azért vagyok olyan, amilyen, hogy ez ne látszódjon. Azért viselkedem úgy, ahogy, hogy figyeljenek rám az emberek. És azért csinálom azokat, amiket, hogy valamiért elismerést kapjak. Ha már a szüleimtől egy kedves szó se jutott nekem soha.

J-Hope szavai szívbe maróak voltak, Taehyungot pedig olyan érzés kerítette magába, amiről egészen eddig bizton állította volna, hogy nem Hoseok lesz az, aki valaha ezt kiváltja belőle. Ez pedig az őszinte sajnálat és a részvét volt. Minden mondata igaznak hangzott. Maga a fiú pedig összetörtnek. És elkeseredettnek. V-nek fogalma sem volt, mit reagálhatna erre a hirtelenjött őszinteségre és bizalomra, de abban a pillanatban esze ágában sem volt belekötni a másikba.

– A családi háttér meghatározó az életben – nyögte ki végül az első dolgot, ami eszébe jutott. – Ha otthon nem kap az ember törődést, máshol hogy várhatná? – tette fel inkább csak magának a költői, mégis mélyen elgondolkodtató kérdést.

– Sehogy – sóhajtott fel J-Hope. – A barátaimtól se azt kapom, amire vágyom. Sőt… nincsenek is igaz barátaim. Csak Yoongi. A többieket inkább havernak szólítanám. Őszintén… – fordult Taehyung felé. – Neked vannak igaz barátaid?

Elgondolkodtató kérdés volt ez V számára, s az, hogy ezen merengenie kellett, csak egy dolgot jelentett.

– Nincsenek – felelte. – Jiminen kívül nincs senki.

– Pedig ha valakinek, akkor neked lehetnének.

– Ezt hogy érted? – lepődött meg őszintén a fiatalabbik.

– Szerinted miért utállak? – mosolyodott el keserűen J-Hope. – Féltékenységből, te gyökér. Akárhányszor voltunk egy közösségben, veled mindenki beszélgetett, a te társaságodat mindenki kereste, s anélkül figyeltek rád, hogy bármi feltűnőt csináltál volna.

– Ez baromság – csóválta a fejét Taehyung. – Ez most se történt meg, szinte végig egyedül voltam. Különc vagyok.

– Különcnek lenni fasza! – vigyorgott a másik fiú. – Az egyenlő azzal, hogy különleges vagy, és nem álltál be a sorba birkának.

– Az emberek nem szeretik a különcöket – sütötte le szemeit V. A következő métereket már a cipőorrának bámulásával tette meg. Fájt J-Hope-ra néznie, bár ő se tudta, miért. Olyan furcsa helyzet és hangulat alakult ki közöttük, amire nem számított. És ez megrémíszette. Végtelen harmónia és megértés uralkodott el rajta, s ahogy látta, ezzel hyungja sem volt másképp.

– Ki a szart érdekel? – rikácsolta Hoseok, majd egy látványosat legyintett a levegőbe. – Nézz már rám! Én beálltam a sorba, hogy elfogadjanak. És mit értem el vele? Lófaszt sem. Se barátom, se szerető családom, a munkámból kirúgtak, egy házibuliból pedig épp most penderítettek ki – sorolta a csapásokat, amik a múltban és a közelmúltban érték őt. Hangja nem azt sugározta, mennyire fáj neki, de szemei viszont elárulták őt. Összetört lelke világított íriszeiben. – Sokkal inkább megéri magadat adnod. Lehet, hogy hosszabb folyamat, de kifizetődőbb. Mert így igaz barátokra lelhetsz, akik azért fognak szeretni, aki vagy. Lásd; Jimin!

Taehyungnak fogalma sem volt, mit és miként reflektálhatna erre. Teljes mértékben egyetértett a fiúval, amit egy apró biccentéssel jelzett is, ám többre nem futotta tőle. Ám látszólag ez egy cseppet sem érdekelte a másikat, mert arcán halvány mosollyal sétált tovább az úton. Úgy tűnt, büszke magára, amiért részegen ilyen bölcs dolgot tudott kisajtolni magából, ám mostanra már ő is kifogyott a szavakból. Így a továbbiakban csendben ballagtak egymás mellett, legalábbis addig, amíg V meg nem törte azt.

– Messze laksz innen?

– A rohadt életbe… – Hoseok megfagyott két lépés közben. – Az nem kifejezés, ember! Busszal kéne tovább mennem, de ilyenkor már nincs járat. Kurva élet! – csapta magát homlokon. Látszólag annyira sokkolta a felismerés, hogy kénytelen volt leguggolni a földre, hogy térdeire hajthassa fejét.

– Én itt lakom öt percre – görnyedt le mellé Taehyung. – Ha nincs kedved várni a következő buszig, akkor gyere fel.

– Komolyan? – vonta fel egyik szemöldökét gyanakodva Hoseok. – Honnan tudjam, hogy nem gyilkolsz meg álmomban? Hisz alig egy órával korábban pofán vágtál.

– Te pedig kis híján eltörted az orromat, ha elfelejtetted volna – tette csípőre kezeit a fiatalabbik. – Mégis meghívtalak – tette hozzá, hogy tudatosítsa a fiúban, milyen jó fej valójában. – Gyere nyugodtan.

– Megyek is – pattant fel a járdáról a másik. – És csinálni fogsz nekem egy kávét reggel, meg veszel egy üdítőt. Amiért nekem ugrottál, ez a legkevesebb!

– Ó, hallgass már el, hyung! – forgatta a szemeit Taehyung, de szájsarkából képtelen volt eltűntetni azt az apró mosolyt, ami odaköltözött. Egészen másnap délutánig.