–
Szerintem akkor is aranyos volt – kuncogott tovább Jimin, mikor már lefelé
trappoltunk a lépcsőn, úton a konyhába, hogy megkínálhassam valamivel.
Mióta
egy laza mozdulattal behúztam a függönyömet, eltakarva ezzel új szomszédom
széles vigyorát és heves integetését, Jimin csak azt szajkózta, milyen édes ez
a fiú és túl szigorú vagyok vele. Talán igaza volt. Ám amint kezdtem mélyen,
legbelül igazat adni neki, mindig sikerült meggyőznöm magamat az ellenkezőjéről
egy puszta gondolattal – ha én lennék Taehyung helyében, égne a bőr az
arcomról. Ennek a teóriámnak hangot is adtam, de barátomat látszólag cseppet
sem érdekelte – mindenre volt egy frappáns megjegyzése.
–
Minden ember különböző, ettől olyan szép ez a világ – bölcselkedett, majd a
hűtőbe nyúlt, ahonnan elővett mindkettőnknek egy-egy doboz jéghideg sört. Talán
másra rászóltam volna, mégis miért turkál a fridzsideremben, de Jimin az nem más volt. Jimin az Jimin, akit a család
már teljes jogú tagnak tekintett. – Neki ez a viselkedés természetes, ezért nem
érzi kellemetlennek. Ő ilyen, így kell elfogadni.
–
Nem kell, csak lehet. – A hűsítő ital
sziszegve válaszolt mozdulatomra, mikor magam felé nyomtam a nyitófület. – De
talán tényleg túl ellenséges vagyok vele.
–
Elmondom én, mi a bajod neked. – Ahogy felém hadonászott a sört tartó kezével,
egy kis hab pimaszul szökött ki a dobozból és szánkázott végig Jimin bőrén. A
fiú nem zavartatta magát, egy laza mozdulattal lenyalta azt kézfejéről. Ha lány
volnék, már ettől a puszta mozdulatsortól csavarni lehetne a bugyimat. Jimin
impozáns megjelenéssel rendelkezett, amiért elszántan tett is, és ha ez még nem
lenne elég, mellé rettentő közvetlen és barátságos személyisége volt, amit a
lányok pulzusát megemelő mosolyai is sugalltak. Nem véletlenül cserélgette úgy
barátnőit, mint én az alsógatyáimat.
–
Na, mi? – szakítottam félbe saját gondolatmenetemet egy kérdéssel, amiből
hiányzott az őszinte érdeklődés. Viszont tudtam, hogy ha kíváncsi vagyok, ha
nem, Jimin akkor is megosztja velem véleményét.
– Felépítettél
magadnak egy szűk és bensőséges baráti kört, amiben biztonságban érzed magad.
Ezzel a felével nincs is probléma. De néha új emberekkel is meg kell
ismerkedni, erről szól az élet. Nem lehetünk mindennel és mindenkivel
elutasítóak. Te se ilyen vagy!
Elgondolkodtam
azon, amit mondott. Valóban nem volt rám jellemző az ilyesfajta viselkedés,
magam sem értettem, miért éreztem ekkora ellenszenvet. De, ahogy ezen
morfondíroztam, egyre több ötlet cikázott a fejemben. Viszont számra egyiket se
hessegettem. Inkább mindent megtartottam magamnak. Elhallgattam, hogy talán
rossz előérzetem van Taehyungot és a kettőnk kapcsolatát illetően és
eltitkoltam, hogy esetleg csak szimplán cikinek éreztem a viselkedését. Nem
akartam gonosz lenni még csak gondolatban sem, de magamnak nem tudtam hazudni.
Úgyhogy inkább Jiminnek ferdítettem.
–
Jól van, legyen – sóhajtottam, s belekortyoltam az alkoholba. – Mostantól
kedvesebb leszek vele.
– Örülök,
hogy megint hallgatsz rám – tette vállamra szabad kezét. – Egyszerre vagyok
fiatalabb és bölcsebb. Hogy van ez, barátom? – Hangja éle éreztette velem,
mennyire vicces kedvében van, én pedig próbáltam magamra ölteni az ő
hangulatát. Nem esett nehezemre, hiszen szavai meglehetősen ismerősen csengtek.
–
Úgy, bazdmeg, hogy szóról szóra ezt mondtam neked, pár hónappal ezelőtt –
húztam össze szemeimet miközben közelebb hajoltam hozzá. De vigyoromat nem
tudtam elrejteni.
–
Ohh. Hmm… – Teátrálisan a plafonra emelte tekintetét miközben gondolkodást
mímelt, hangos hümmögése megtöltötte a konyhát. – Ebben az esetben elég
képmutató vagy, hyung. Nekem osztogatsz olyan tanácsokat, amiket te magad se
tudsz megfogadni.
–
Jól van, inkább idd a sörödet! – A dobozt tartó kezemmel átkaroltam őt a
nyakánál, míg a másikkal megfogtam innivalójának alját és a szájához nyomtam.
Hangosan nevetve reagált cselekedetemre, de fejét hevesen rázta, jelezvén, ne
folytassam, különben pólóján landol a doboz tartalma. Röhögve követtem buksija
mozgását, amin csak még öblösebben nevettünk mind a ketten – amit Jiminnek
természetesen olyan jiminesen el
kellett rontania:
–
Ne már, hyung, tudod, hogy ettől beindulok! – vihogta hófehér fogait
kivillantva, mire én hatalmas elánnal löktem el magamtól, arcomra öltve egy
undorodó grimaszt.
–
Mitől? – korholtam. – Attól, ha egy férfi ölelget?
–
Nem – rázta a fejét, majd belekortyolt a sörbe. – Attól, ha a nyakamat
fogdossák.
–
Jó, ne rajtam éld ki a biszex hajlamaidat, légy szíves! – Hangom hiába volt
szigorú, készségesen mentem bele barátom hülyeségeibe, ő pedig pontosan tudott
különbséget tenni a valóban vaskalapos és a poénból merev Hoseok között.
–
Nem is vagyok bi – Ingerült mondatát hirtelen harapta el, mikor egy váratlan
ütés érte vörös hajkoronával megáldott fejét. Reflexszerűen kapott a sajgó
pontra, arcára pedig egyszerre ült ki a döbbenet és a düh, mikor egy focilabdát
pillantott meg elgurulni a lába mellett.
Én
a történés pillanatában a hangos röhögésen kívül nem bírtam mással foglalkozni.
Kétrét görnyedtem, a hasamat fogtam saját reakciómtól, azt hittem, megfulladok –
Jimin arckifejezése mindent megért. Ám ahogy kinyitottam szemeimet, hogy
letöröljem tolakodó könnyeimet, olyan látvány tárult elém, amitől elmémet
rögvest elborította az a gonoszságot és hektikusságot hordozó vörös köd. Vérben
forgó szemekkel hajoltam le a labdáért és indultam meg a betört ablak felé,
aminek hangja valamiért nem érte el hallószerveimet halálának pillanatában.
Jimin ugyanolyan hangulatban követett engem, s még mindig fejét simogatva
hajolt ki a másodpercekkel ezelőtt keletkezett lyukon.
A
korábbinál is idegesebb lettem, mikor megpillantottam Taehyung arcát. Minden
izmom megfeszült, várva, hogy felfeszítsék bőrömet. Szemeim rángatózni kezdtek
a haragtól, pulzusom pedig a kétszeresére emelkedett hevesen megdolgoztatva
aortapumpámat.
Taehyung
képén bocsánatkérő vigyor húzódott miközben tanácstalanul vakarta tarkóját.
Tekintete Jimin szikrákat szóró íriszei és az én vehemencia színezte
szivárványhártyáim között cikázott. Száját félve nyitotta szólásra:
–
Hoppá.
–
Hoppá? – elszakadt a cérna. Legszívesebben a törött ablakon kiugorva
közelítettem volna meg a narancshajú fiút, hogy fejét a betonba verjem. – Csak
ennyit tudsz mondani? – ordítottam torkomszakadtából.
–
Ne haragudj, hyung – bazsalygott továbbra is, minek hatására a mellettem álló
Jimin sóhajtott egyet. Azonban vele ellentétben engem nem lehetett meglágyítani
egy angyali mosollyal, hiába nem volt semmi se fogható ahhoz a gyönyörű archoz,
amit az az elbűvölő mimika ékesített.
– De,
haragszom! – hajoltam kijjebb. – Ez az ablak többet ér mint a mellettem
álló egyén élete! – böktem rá Jiminre, mire ő egy döbbent arckifejezéssel és
hitetlenkedő hangjával reagált az elhangzott pejoratív megjegyzésre.
–
Hé! – ütött mellkason. – Vegyél vissza, Hoseok!
–
Ha ilyen vastag a családod, nyilván nem lesz megterhelő kifizetni a károkat. –
Egy ismeretlen hang csatlakozott a diskurzusba, mire meglepetten fordítottam
fejemet az újonnan érkező illető irányába.
Azonnal
elképedtem. Egy nálam érzékelhetően fiatalabb fiú nézett velem farkasszemet, de
talán még Taehyung is korosabb volt nála. A srác feje tetején koromfekete
hajzuhatag pihent, minek egy-egy tincse hanyagul lógott hideg tekintetű
szemeibe. Szemeibe, amik egyébként egy ártatlan és bájos arc részei voltak. A
fiú mégse igyekezett kihasználni ezt a kisugárzását, csak szimpla közöny
tanyázott vonásaiban. Hófehér bőrén csak úgy csillogott a nyári napfény, ami
még ridegebb külsőt kölcsönzött neki. Nem tűnt se sznobnak, se beképzeltnek,
inkább csak zord volt és távolságtartó. Na meg mérhetetlenül szemtelen, ami
mellett nem mehettem el szó nélkül.
–
Mégis mit képzelsz magadról, kölyök? – feddtem meg őt is. Mindig is utáltam, ha
valaki nem adta meg a tiszteletet, ez a kis taknyos pedig remek példa volt
erre. – Semmi közöd a mi pénzügyi helyzetünkhöz. Egyébként is, ki a bánat vagy?
–
Jungkook. – Amint kimondta nevét, arca átrendeződött. A korábbi sivárság helyét
átvették az őszinte gyermekded vonások, hatalmas vigyora fekete haja alatt
megbújó füléig ért. Felvont szemöldökkel szemeztem az engem fixírozó „alakváltóval”.
Jimin is ugyanolyan értetlenséggel követte az eseményeket, azzal a
különbséggel, hogy ő már rég megenyhült – persze, nem az ő konyhájának ablakát
zúzták be pár perccel ezelőtt.
–
Ő a legjobb barátom – kuncogta Taehyung. – Egy hétre leutazott hozzám, nem rég
érkezett. Megígértem neki, hogy már első nap megmutatom neki az új házat. – Na jó, komolyan; Ki a szart érdekel? Nem
értettem, minek ilyen részletes beszámoló. – Éppen fociztunk – tette hozzá
végül.
–
Igen, észrevettük – köpte oda Jimin foghegyről, ami azt sugallta, még mindig
fáj a feje.
–
Nem csatlakoztok? – tette fel az ominózus kérdést Taehyung, mire hitetlenkedve
felszisszentem.
–
Azok után, hogy betörted az ablakunkat? – Válasznak hevest fejrázást kaptam
mindkét fiataltól. Már ez a Jungkook se volt szimpatikus, de jelen pillanatban
Jimin torkát is elvágtam volna. Nem tudta visszafogni kárörvendő kuncogását. –
Mi a faszt röhögsz? – fordultam felé hirtelen. Kezdtem elveszíteni a
türelmemet. Jimin azonban nem felelt, csak vigyorogva legyintett kezével –
nyilván nem akart még jobban feldühíteni azzal, hogy a tudtomra adja, mennyire
jól szórakozik a nyomoromon.
Valójában
nem érdekelt az ablak sorsa annyira, amennyire azt mutattam. Egyszerűen csak
szüleim korholásától féltem. Már láttam lelki szemeim előtt apám megfeszülő
izmait, ahogy artériája kidudorodik nyakán és hallottam fejemben indulatot, ami
hangszálait szólaltatta meg. Máig rengeteget dolgozik azért, hogy eltarthassa a
családot, tőlünk pedig elsődlegesen csak annyit várt el, hogy becsüljük a
munkáját és vigyázzunk a családi vagyonra. Hiába nem az én lelkemen szárad az
ablaküveg sorsa, csak engem fog tudni hibáztatni.
– Ígérem,
kifizetjük a károkat – hajolt meg illedelmesen Taehyung, nem kis meglepetést
okozva ezzel. – Nem szeretnék kellemetlenséget.
–
Azzal kicsit elkéstél, barátom – köptem oda, mire Jimin könyökét véltem érezni
bordáim között. Fájdalmasan nyögtem fel a hegyes csontot érezve, majd
értetlenül fordultam a vörös hajú felé. – Mi van?
–
Legalább a nagyvonalúságát fogadd el, te seggfej! – sziszegte fogai között úgy,
hogy csak én halljam. – És menjünk, játsszunk velük!
–
Mi va’? – csúszott ki a számon, a kelleténél talán hangosabban. Lopva a két
fiatal fiú felé sandítottam, akik egyértelműen hallották heves reakciómat.
Taehyung ártatlanul pislogott, le se tudta volna törölni arcáról a
kíváncsiságot és az értetlenséget. Ellenben Jungkook – azt hiszem –
tekintetében éles megvetés degradálás csillant, miközben bájos mosoly csücsült
szája sarkaiban. Egyszerre nyújtott ijesztő és vonzó látványt. Valamiért Jimin
jutott róla eszembe, ám volt köztük egy hatalmas különbség – amíg Jimin a közvetlenséggel
hódított, addig a kölyök hűvös jellemével és elérhetetlenségével. Aztán
megvillantotta azt a bájos mosolyát, amitől az első reagálásommal ellentétben
most hányni tudtam volna.
–
Emlékezz, mit mondtam – nyílj meg! Lehet, hogyha megismered őket, rájössz, hogy
teljesen normálisak – suttogta Jimin, forró lehelete csiklandozta nyakam
fedetlen bőrét. – Megyek én is, játsszunk négyen!
–
Most sokkal több kedvem van hozzá – forgattam meg látványosan a szemeimet, de
kezdeti akadékoskodásom ellenére alig két perc múlva a szomszéd fiú kertjében
ácsorogtam, farkasszemet nézve hol vele, hol Jungkook nevű barátjával, akit
továbbra se tudtam hova tenni. De nem is akartam.
A
nyári szellő elég hűtőfunkcióval rendelkezett ahhoz, hogy bőröm ne hevüljön fel
a fényes és forró sugarak hatására, habár esküdni mertem volna, hogy karomon az
a kevés szőr is lepörzsölődött, amint kitettem a lábamat a házból. Még mindig
otthoni szerelésben feszítettem a friss gyepen ácsorogva, de még így is
férfiasabbnak éreztem magamat a másik két fiatalnál. Karba tett kezekkel,
rezzenéstelen tekintettel követeltem magamnak tiszteletet, amin Jimin csak
halkan kuncogott, Jungkook csak értetlenül nézett, Taehyungnak azonban semmi se
tűnt fel.
–
Mi kezdünk – jelentettem ki hezitálás nélkül, majd kezemet kinyújtva mozgattam
meg ujjaimat, jelezve, hogy kérem a labdát. Taehyung kedvesen mosolyogva dobta
oda nekem, s mikor elkaptam, tekintetemet körbevizslattam a terepen. Akkor
láttam igazán, milyen hatalmas kertjük van, kényelmesen fért el két focikapu és
egy kosárpalánk még a tömérdek növény és a komfortosnak tűnő hintaágy ellenére
is. Az utóbbiból mi is magunkénak tudhattunk egyet, de az övéké valahogy
szimpatikusabb volt.
–
Hoseok, elrúgod még ma azt a labdát? – ütötte meg füleimet Jimin türelmetlen
hangja.
–
Kuss! – rendeztem le egyszerűen, majd magam elé dobva a labdát rögtön
átpasszoltam azt barátomnak.
Mintha
a két fiatalnál elvágtak volna valamit. Amint elkezdtünk játszani teljesen
kifordultak magukból. Jobban mondva csak a fekete hajú, aki rideg természete
ellenére most kislány módjára sikongatva futott a labda után, Taehyung pedig
személyiségét továbbra sem meghazudtolva ordítozott és ugrabugrált. Egyszerre
tűnt úgy, mintha elbaromkodnák a játékot miközben amúgy vérre menő meccsnek
titulálják. Mindig találtak egy okot, hogy hangoskodjanak – ha náluk volt a
labda, ki kellett fejezni az örömüket, ha elszedtük tőlük, azonnal vissza
akarták szerezni, ha pedig gólt lőttünk, hevesen a tudtunkra adták, hogy
bosszút állnak. Hátam közepére se kívántam a hangoskodást, ellenben Jimin
meglehetősen jól szórakozott. Önfeledten nevetett a másik kettővel együtt, őt
látszólag közel sem zavarta annyira a két taknyos jelenléte, mint engem. Való
igaz, hogy Taehyunggal csak egy év különbség volt köztünk, ugyanúgy, mint
Jiminnel, mentalitásban azonban nagyobb differencia látszódott.
–
Jungkook! – sipákolta Taehyung. – Jungkook, passzolj! Gyorsan, ide! – Teste minden
porcikája remegett az izgalomtól – szerintem még a hivatásos focisták sem
feszengtek ennyire egy meccsen.
Jungkook
meglepően ügyesen bánt a labdával, eltelt egy kis időbe, mire Jimin vagy én ki
tudtuk cselezni. Jobban belegondolva nem volt nagy csoda, hiszen kiváló
fizikumának köszönhetően a fiú könnyen és gyorsan mozgott, ám vele ellentétben
a kis ügyetlen Taehyungon sokszor nevetnem kellett. Sose esett el saját
lábában, de számtalanszor közel állt hozzá. Láthatóan nem vette a szívére, jól
szórakozott saját ügyetlenségén, s így már nem is tűnt olyan cikinek a dolog.
–
Hoseok! – hívta fel a figyelmemet Jimin, mielőtt még hozzám rúgta volna a
labdát. A bőr egyenesen mellkasomon landolt, onnan pedig cipőmön állapodott meg,
ahogy lábfejemen egyensúlyoztam a gömb alakú tárgyat. Egy gyors mozdulattal
lőttem kapura, a labda fénysebességgel száguldott el Taehyung és Jungkook
között, s állt meg végül a hálónak köszönhetően.
–
Bocs, gyerekek! – pördültem meg örömömben tengelyem körül egy önelégült kacajt
hallatva. Forgás közben fél pillanatra egy ismerős arc jelent meg előttem, de
ugyanolyan gyorsan tűnt is el, így kénytelen voltam megtorpanni és az adott
irányba fordulni.
Jiwoo
mustrált minket a törött ablakon keresztül. Fejét tenyerében pihentette, haja
vizes volt még a korábbi fürdésének hála. Semmi érdemleges nem látszódott
rajta, az ember azt hihette, csak öccsét figyeli, ahogy három idiótával csinál
hülyét magából. Azonban szemeinek idegen furcsasága felkeltette az
érdeklődésemet. Valami megmagyarázhatatlan csodálat fénylett bennük, valami
ellágyultság, ami egész arckifejezésére kihatott. Alsó ajkát harapdálva
szuggerált minket, mégse éreztem magamon tekintetét – mintha csak egy személyt
fürkészett volna. Megpróbáltam követni tekintetének vonalát, de a következő
pillanatban már csak egy ordítást hallottam.
–
HOSEOK!
A
következő érzés a feszítő és égető fájdalom volt, amit arcom minden
milliméterén tapasztaltam. Lángolt a bőröm a hirtelenjött bőrlabdának
becsapódásától, még látásom is elhomályosult egy pillanatra, mikor erősen
megszédültem.
–
Mi a… – dörzsöltem szemeimet, de még mielőtt magamhoz térhettem volna, a
korábbinál nagyobb test zuhant az enyémnek. Lábaim kicsúsztak alólam, s úgy
vágódtam el a füvön, mint egy üres vizes palack a szélben. Annyira még magamnál
voltam, hogy megállapítsam; ez a kölykök műve, ezek szétszednek engem, de
legközelebb én fogom Jimint, ha megint rávesz ilyen hülyeségekre. A következő
emlékem már csak a vak sötétség volt.
***
Csendre
ébredtem. Tapintható és késsel vágható csendre.
Szenvedve
nyitottam ki a szemeimet, arcom minden izma fájdalomtól ordított. Próbáltam
rájönni, mi történhetett, amitől kiesett nekem ki tudja, mennyi idő, de mikor
szempillafüggönyeim mögül megpillantottam egy hatalmas, mogyoróbarna szempárt,
egy szépen ívelt orrot és két telt ajkat, azonnal magamhoz tértem.
Taehyung
magasodott fölém, arcát alig pár milliméter választotta el az enyémtől. Olyan
közel volt, hogy minden apró bőrhibáját ki tudtam volna szúrni, ha lett volna.
Viszont nem terveztem elmerülni arcának elemzésében, ehelyett az ijesztő
közelség indukálta sokktól ordítottam el magamat.
