BaekYeol - Cemetery

Halkan szitkozódva lépdeltem végig a poros úton, miközben a kannából kiloccsanó jéghideg víz olykor-olykor összetalálkozott csupasz vádlimmal, s végigszánkázott bőrömön, hogy belefolyhasson cipőmbe, ezzel eláztatva a zoknimat is. Fáradtan töröltem le homlokomról az izzadságcseppeket, amiket a nyári nap sugarai szültek meg, s szaporítottak egyre. Égette arcomat a forróság, fontolóra vettem, hogy magamra locsolom a kezemben szorongatott kanna tartalmát, de fontosabb célra tartogattam a vizet.

Már csak pár lépés választott el állomásomtól, így megkönnyebbülve torpantam meg, mikor az ismerős felirattal kerültem szembe. Letettem a kancsót a betonra, s pár szekundumot csendben töltöttem el, halványan mosolyogva a két névre és a négy évszámra, amik már csak puszta emlékként szolgáltak. Egyfajta relikviaként, amit szüleim hagytak maguk után.

– Bocs a késésért – motyogtam magam elé, s egy elnézést kérő vigyorral emeltem meg újra kannát, s közelebb léptem, hogy inni adhassak a már hervadásban lévő virágoknak. Lassan újakat kéne ültetni, mert a nyári forróság hamar kiszárítja a növényeknek, egy rendezetlen sírnál pedig nincs is hitványabb látvány.

Gondosan oszlattam el a vizet, hogy mindenhova egyaránt jusson, s mikor a kancsó kiürült nagyot sóhajtva ledobtam magamat a sír szélére.

Szüleim soha sem tolerálták a késést, így haláluk után mindig megpróbáltam betartani az este hét órát, amit a látogatásuknak szenteltem. Most viszont sikerült megváratnom őket munkámnak köszönhetően, így nem kis lelkiismeret-furdalással viaskodtam magamban. Kompenzálni próbáltam a hibámat, így az előző alkalmaknál tovább maradtam mellettük, remélve megbocsátásukat.

Szavakba önthetetlen érzelmek kavarognak bennem, akárhányszor kijövök hozzájuk. Emócióim kaotikusak, még én is képtelen vagyok kiigazodni rajtuk. Egyszerre önt el a megkönnyebbülés és a nyugalom, hála közelségüknek és a temető csöndjének, viszont szám íze keserű, szívemet pedig mintha mardosná valami, mikor ujjaimmal csak a sírfeliratot simíthatom végig, és többé nem érhetek hozzájuk. Többé nem vonhatom magamhoz anyám törékeny testét, s többé nem érezhetem apám ujjainak erős szorítását kézfejem körül.

Könnyekkel küszködtem, bár nem tudtam eldönteni, vajon az öröm, vagy a bánat szülte őket. Talán mindkettő, ezért is volt olyan intenzív, mégis hangtalan a sírásom. Nem töröltem le a sós cseppeket, engedtem, hogy forró csíkot hagyjanak arcomon, majd a kőre pottyanjanak nyomot hagyva rajta. A szél rászárította bőrömre a nedvet, kellemetlen érzést eredményezve, de nem foglalkoztam vele. Engedtem, hogy emlékeim szárnyra kapjanak, s ne csak a hajamat lengesse a szél, de gondolataimat is magával vigye egy körre, majd bumerángként visszaszállítsa hozzám.

                                                                                                                       

Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott némán, talán a lemenő Nap figyelmeztetett, hogy ideje lenne hazaindulnom. Nyár lévén egyáltalán nem fáztam, az idő pont kellemesre hűlt, de mégis éreztem, hogy ideje felállnom, és haza mennem.

– Megyek – tápászkodtam fel térdeimre támaszkodva, majd közelebb hajoltam a sírkőhöz, hogy egy apró csókot leheljek a csiszolt felületre. – Holnap után megint találkozunk. – A kannát a kő mellé állítottam, ahogy azt szoktam, majd egy utolsó pillantást vetettem a feliratokra. Ám a látvány, ami szemem sarkában fogadott, további maradásra késztetett. Érdeklődve fordultam jobbra, hogy tisztábban lássam időm rablóját, a felismerés pedig egyszerre gerjesztett vigyorra és törte össze a szívemet.

Egy sír előtt helyet foglaló fiút láttam, ki maga elé beszélve vihorászott, vagy épp melankolikus tekintettel meredt a kőre. Túl messze volt ahhoz, hogy hallhassam szavait, de tisztán látni véltem szája mozgását. Ám senki nem volt körülötte, akire ráhúzhattam volna a kommunikáció befogadó szerepét. Hosszú percekig álltam földbegyökerezett lábbal, s próbáltam megemészteni a groteszk impressziót. Ugyanis nem úgy viselkedett, mint én. Nem csak pár szó hagyta el a száját, a fiú szüntelen beszélt a sírhoz, úgy téve, mintha az képes lenne válaszolni neki. Hamar eluralkodott rajtam a kíváncsiság, hogy vajon kihez jöhetett ki, de nem éreztem magamban elég kurázsit ahhoz, hogy odamenjek megkérdezni, valamint megzavarni sem állt szándékomban, így inkább hátat fordítottam, és elindultam kifelé a temetőből. Egész hazafele vezető útón a fiú emlékképe lebeget előttem, megfogalmazhatatlan érzelmeket korbácsolt fel bennem, de leginkább kíváncsiságom dominált. Képtelen voltam kiverni fejemből azt a meggyötörtséget, amit aurája sugárzott. Hiába mosolygott, keserv lengte be a levegőt körülötte, ami beitta magát mimikájába, gesztusaiba, s az én bőrömbe is. Talán ezért volt gondolataim tárgya elalvás előtt is. Még a fürdés sem mosta le rólam a különös élményt, éreztem a fájdalmas szagot.

~~~

Két nap múlva ismét látni véltem. Ugyanabban a pozitúrában, ugyanabban a ruhában, s ugyanazzal az arckifejezéssel és gesztusokkal. Engem pedig ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint korábban, és ismét nem tudtam fékezni őket. Szánalmat éreztem. Úgy gondoltam, talán még nálam is magányosabb lehet, ezért beszél egy sírkőhöz, s ezért nincs a barátaival inkább.

Ám újfent nem nyertem elég bátorságot ahhoz, hogy odamenjek hozzá.

~~~

Az első pillantás után négy nappal is kint ücsörgött. Nem érdekelte, hogy a tűző nap perzseli bőrét és fedetlen haját, nem számított neki, hogy nadrágja csupa por lesz hátul, vagy, hogy az apró kavicsok felsértik a tenyerét. Ugyanúgy ült ott, mint eddig.

– Szerintetek odamenjek? – fordultam szüleim felé, akik nem meglepő módon felelet nélkül hagytak. Ám mégis hallani véltem válaszukat, belegondolva, vajon mit mondanának egy ilyen helyzetben.

„Miért ne mehetnél? Nyugodtan beszélgess vele, Baekhyun!” – mondaná anyu.

„Menj csak, de ne lepődj meg, ha a torkodnak ugrik! Lehet, hogy beteg.” – figyelmeztetne apu, viccelődő hanglejtése pedig rögvest megadná nekem a kezdőlöketet. De fejemben korántsem bizonyult elég meggyőzőnek. Újfent csak szememet legeltettem az ismeretlen, távoli alakon, épp úgy, mint a párocska, akik elsétáltak mögötte. Furcsálló, már-már rosszalló pillantásokkal illették a fiút, majd mikor biztos távolságon kívül értek, összesúgtak. Biztos bolondnak nézték őt, a felismerés pedig még több sajnálatot indukált bennem. Soha nem akartam még annyira valamint, mint odamenni hozzá, és beszélgetésbe elegyedni vele. De képtelen voltam rá, így követve a pár példáját kisétáltam a temetőből, ugyanazzal az érzéssel, mint korábban.

~~~

A hatodik nap már nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. A virágok öntözése után testem magától mozdult. Kezem lerakta a kannát, lábaim pedig az ismeretlen fiú irányába vittek, időt sem hagyva, hogy feldolgozzam az eseményeket. Mintha két részre szakadtam volna, s agyam többé nem állt volna összeköttetésben testemmel.

Minél közelebb értem hozzá, annál több feszültség munkálkodott bennem, megnémítva hangszálaimat, remegésre késztetve szívemet, s feszítve mellkasomat. Közvetlenül mögötte álltam meg, s habár biztos voltam benne, hogy hallotta lépteimet, nem szólaltam meg. Képtelen voltam. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, teljesen meggondolatlanul közelítettem meg őt, s egyre inkább meg is bántam ezt a cselekedetemet. De már nem volt visszaút, így kénytelen voltam azon morfondírozni, hogyan nyissam a diskurzust.

– Szia. – Ügyes vagy Baekhyun, rosszabb nem jutott eszedbe!?

– Hello – pillantott hátra válla fölött, az arcán lévő mosoly pedig kellőképp megnyugtatott ahhoz, hogy folytassam a még el nem kezdett csevejt. Ám mikor ismét előre fordult elbizonytalanodtam.

– Zavarok? – érdeklődtem halkan, remélve, hogy hangom eljut hozzá.

– Dehogy – rázta meg a fejét. – Mára úgyis kifogytam a sztorikból – nevetett fel keserűen, kampókat akasztva szám sarkába, s szánakozó vigyorra húzva ajkaimat. Felbátorodva huppantam le mellé a porba, ezzel kissé felkavarva azt, így kénytelen voltam kezemmel elhessegetni a felhőt, hogy az ne menjen bele a számba, ha beszélni kezdenék. – Szeretnél valamit? – előzött meg kérdésével, és ismét felém fordult. Végre tisztes távolságból vehettem szemügyre arcát, ami közelről még meggyötörtebbnek tűnt. Hatalmas szemeiben feketén csillogott a búskomorság, arca vonásait pedig eláztatták a melankólia hatalmas, nehéz cseppjei, végigfolyva testén, megfertőzve egész kilétét. Hosszú, vékony lábait összefonva üldögélt a földön, ölében pihenő baseballsapkáját pedig a kitépett fűszálakkal töltötte meg.

– Bármikor kijövök, mindig itt talállak – kezdtem őszintén. Úgy éreztem, ha végre összeszedtem a bátorságomat, hogy megközelítsem őt, már semmi értelme nem lenne ferdíteni az igazságon. – És… mindig beszélsz. Nem szeretnék sebeket feltépni, de furdal a kíváncsiság.

– Meglepett, hogy hívatlanul berontasz ezen az ajtón – kuncogott, ez pedig mély hangjával párosítva ambivalens érzéseket keltett bennem. – Bár ezt a bejáratot nem lehet óvatosan kinyitni, szóval… – vont vállat tanácstalanul, majd csendbe burkolózott. Úgy véltem, éppen válaszát fogalmazza meg magában, így türelmesen vártam, s megpróbáltam addig mással elfoglalni magamat. Tekintetem automatikusan a sírkőre siklott, majd az abba vésett feliratra:

Oh Se Hun.

Élt: 1994 – 2013.

Nyugodj békében!

A fiút elnézve a föld alatt pihenő személy nem lehetett idősebb nála, sőt, talán fiatalabb. Így feleslegesnek tartottam megkérdezni, hogy valamelyik szülejét látogatja-e nap mint nap.

– A barátod volt? – érdeklődtem más vonalon, mire bólintással felelt. – Sajnálom.

– Őt vagy engem? – tette fel a kérdést, ami eléggé váratlanul ért. Hiába a klisé, a sajnálatot valóban komolyan gondoltam, de a válaszon el kellett gondolkodnom.

– Téged – feleltem pár másodpercnyi csendet követően. – Ő már egy sokkal jobb helyen van.

– Irigylem is ezért – nevetett fel, de hangja inkább a bánat csengőit szólaltatta meg.

– Egyébként Baekhyun vagyok – nyújtottam felé kezemet, kissé belemozdulva törzsemmel is. – Byun Baekhyun – javítottam ki magamat.

– Park Chanyeol – fogatta el a gesztust mosolyogva, ám amint elengedte végtagomat újfent a sírkő felé fordult, hogy továbbra is merengve mustrálhassa azt. – Na, valaki mégis csak idejött hozzám – nevetett fel vidáman, nekem pedig eltelt egy kis időbe, mire felfogtam – nem hozzám beszél. – Pedig már azt hittem, itt fogok megdögleni egyedül.

Nem tudtam, mit szólhatnék, de eszem rögvest meggyőzött, hogy a legjobb opció talán a hallgatás lenne. Érdeklődve figyeltem és hallgattam Chanyeolt, miközben önfeledten beszélt elhunyt barátjához, megosztva vele életének azon fordulatát, hogy megismerkedett velem. Bármilyen groteszk látvány volt elsőre, Chanyeol örömittassága mosolyt csalt az arcomra, s ezt leplezni sem tudtam. Megnyilvánulásomat pedig valószínűleg félre értette, mert hangja bent rekedt, vigyora lefolyt arcáról, s szemöldök ráncolva fordult felém.

– Nem vagyok bolond – jelentette ki rezzenéstelenül.

– Tudom – mosolyodtam el bátorítóan. – Csak jó téged hallgatni.

– Remélem, ez nem pejoratív megjegyzés akart lenni. – Hirtelen hangulatváltozása a vért is megfagyasztotta ereimben, alaptalan lelkiismeret-furdalást okozva bennem.

– Nem – ráztam meg a fejemet. – Komolyan beszélek.

– Akkor jó – pillantott vissza a sírkőre, majd a zsebében kezdett kotorászni. Érdeklődve vártam, hogy előhúzzon belőle valamit, ám mikor a tárgy megvillant a Nap fényében már tudtam, mire készül. Az öngyújtót követte egy arany-fekete doboz, amiből előhúzott egy cigarettát, a dobozt pedig felém nyújtotta. – Kérsz? – A válaszadás előtt anyámék nyughelye felé pillantottam. Szüleim mindig is ellenezték a dohányzást, így nekem se volt szokásom rágyújtani, de egy dologban mindig is biztos voltam: a cigarettának nagyon jó közösségkovácsoló ereje van.

– Kösz – húztam ki egy szálat a dobozból, majd megvártam, míg Chanyeol meggyújtja sajátját, s azt követően elvettem tőle az öngyújtót. Az első slukk felettébb égette nyelőcsövemet, s szinte éreztem, ahogy a több ezer mérgező anyag tüdőmre tapad, s elkezdi zabálni azt. De egyáltalán nem zavart a toxikózis, a második próbálkozás pedig már meg se kottyant. Chanyeol ráérősen fújta ki a füstöt, még el is játszadozott vele. Karikákat fújt a levegőbe, majd hosszú ujjaival szétszaggatta azokat, vagy szimplán csak azzal próbálkozott, hogy a körökön átjutassa a száját elhagyó szürke füstöt.

Fogai közt tartva a blázt halászott elő még egyet a dobozból, s mikor már elkezdtem szörnyülködni, hogy egyszerre kettőt szándékozik elszívni, meglepetésemre azt a szálat nem magának szánta, hanem barátjának. Kissé felegyenesedett, hogy elérje a közvetlenül a sírkő előtti növényzetet, majd félrekotorta azt, s mögé rakta a cigit. Ugyanoda, ahol a többi szál is hevert.

– Ez kedves tőled. – Nem tudtam, mit mondhatnék, ez a bugyutaság is az előtt hagyta el a számat, hogy átgondolhattam volna szavaimat és azoknak súlyát.

– Mindig oda dugom őket – világosított fel. – A cigaretta drága mulatság, biztosan lenyúlná valaki, ha a szeme elé kerülne.

– Az emberek olyan dolgokat is összeszednek, amikre nincs szükségük. Szimplán azért, mert kartávolságon belül van, eredeti gazdájának pedig se híre, se hamva – egészítettem ki a gondolatmenetet saját eszméimmel, amire Chanyeol egy bólintással és egy kurta mosollyal felelt. Szavaimat némaság követte, és egyikünk se érezte szükségét annak, hogy megtörje azt. Csöndbe burkolózva ültünk egymás mellett, s amíg én a sírkővel néztem farkasszemet dohányzás közben, Chanyeol új történetbe kezdett. Ismét nem nekem szánta gondolatait, újfent nem velem szándékozta megosztani életének emlékezetes darabkáit, mégis figyelmesen hallgattam őt, remélve, hogy jobban megismerhetem az elhangzottak révén.

Elmesélte Sehunnak, hogy milyen nehéz a munka, milyen modortalanok és elviselhetetlenek a kollégái, s hogy Luhant milyen rég nem látta. Feltételeztem, hogy ez a személy valami közös barátjuk lehet, így nem kérdeztem rá az ismeretlen említett kilétére, inkább érdeklődve hallgattam tovább és ittam magamba Chanyeol szavait.

Jelmezt öltött magára. Szélesen mosolygott minden egyes gondolatmenetnél, öblösen nevetett, ha a történet humoros fordulatot vett, a cigit tartó ujjaival ujjaival pedig a sír szélénél babrált, pont úgy, ahogy én szoktam, mikor sóvárgok szüleim jól ismert, mégis távoli érintése után. Ennél a gesztusánál bizonyosodtam meg Chanyeol álarcának valódiaságáról. Remegő keze, és sötéten fénylő szeme elárulta őt, bármilyen tökéletesnek tartotta a maga elé emelt maszkot. Nem akartam ledönteni a falakat, amiket felhúzott, és nem akartam átgázolni a szíve felé vezető kitaposatlan úton. Éppen ezért ültem mellette néma csöndben, s viaskodtam feltörésre készülő szavaimmal, amik már szinte égették hangszálaimat a füsttel együtt, hogy végre zöld jelzést kapjanak, s száguldhassanak kifelé belőlem.

– Nem tudom, megkérdezem. – Chanyeol váratlan és meglehetősen furcsa mondata rögvest felszegte fejemet. Vállat vonva fordult felém, majd tekintetünket összekapcsolva kérdésre nyitotta ajkait. – Te a szüleidhez jársz ki? – Hiába érdeklődött határozottan, hangja kissé félő, bátortalan volt. Amíg a válaszra várt, elnyomta a dekket a földön, majd egy műanyag palackba ejtette.

– Igen – biccentettem alig láthatóan, majd én is eloltottam a megrövidült szálat, hogy biztonságosan kidobhassam.

– Részvétem – húzta el a száját szomorúan és lélekfacsaróan őszintén. – Megkérdezhetem, hogy… mi történt velük?

– Autóbaleset – foglaltam össze egy szóval az emlékeket, de nem is szerettem volna hosszasabban kifejteni. Nem akartam feleleveníteni a rémképeket, ez sajnos nem olyan dolog, amiről ha beszél az ember, akkor jobb lesz. Egy halálesetet képtelenség feldolgozni. Meg lehet tanulni együtt élni a tudattal és a fekete lyukkal, amit a szívbe lő, de a felejtés megvalósíthatatlan. – A barátoddal mi történt? – Rajtam volt a sor, hogy érdeklődjek. Kérdésem már hosszú percek óta érlelődött bennem, de hála Chanyeolnak végre szabad utat tudtam adni neki.

– Megölték – lehelte ki a szavakat erőtlenül. Nem mondott többet, én pedig nem álltam elő újabb kérdéssel. Úgy véltem, épp eléggé martam bele a sebbe, nem akartam teljesen feltépni azt. Nem vállaltam volna felelősséget, ha elvérzik.

Az ismét ránk telepedett csendet egy apró moraj törte meg. Ijedten kaptam fejemet a forrás felé, a megkönnyebbültség pedig azonnal szétáradt testemben a faágon ücsörgő holló láttán. Rengeteg van a temetőben esténként, egyfajta jelképe is ez a madár a sírkerteknek. Teljesen hozzászoktam a látványukhoz, s amennyire ijesztőnek találtam őket eleinte, jelenleg olyannyira véltem őket megnyugtatónak. Társaságot jelentettek a csendben.

Ahogy tekintetem tovább siklott a hollóról az égre, megrökönyödve konstatáltam, milyen gyorsan telik az idő. A Nap fáradtságra hivatkozva nyugalomra tért, helyet adva a Holdnak, hogy az végre felkúszhasson az égre, és kékes fényével megvilágíthassa a természetet, ezzel együtt pedig Chanyeol arcát is, kihangsúlyozva a fiú fáradtságot és megviseltséget sugárzó vonásait. Még keservesebbnek tűnt ebben a gyér világításban, a hangulatra viszont még nagyobb impressziót gyakorolt. Búskomorság férkőzött a szívembe és lelkembe, eddigi beszélgetésünk pedig új értelmet nyert. Sokkal melankolikusabbnak éreztem az egészet, ahogy Chanyeol közelségét is. Aurája letargiát árasztott magából, Sehun nyughelye pedig felelevenített bennem minden rejtett emóciót, s új, borzalmas érzületeket generált bennem.

– Mindig úgy beszélek vele, mintha tudna válaszolni – szólalt meg váratlanul Chanyeol. – Eléggé ismerem már ahhoz, hogy tudjam, mire hogyan és mit reagálna. Az emberek sokszor idiótának néznek, ha meghallanak – nevetett fel fanyarul. – Szerinted is beteg volnék? – pillantott felém szomorú tekintettel, íriszeiben pedig a reményvesztettség csillagai fénylettek búskomoran. Megszakadt a szívem.

– Nem – válaszoltam rögtön, hangomat pedig nyugalommal próbáltam megtölteni. – Én is rendszeresen társalgok a szüleimmel, persze, nem ilyen hosszasan, mint te a barátoddal.

– Képtelen vagyok tőle elszakadni – vallotta be leszegett fejjel. – Túl sok időt töltöttünk együtt, és rengeteg dolgot éltünk át karöltve ahhoz, hogy a halála megkövetelje tőlem Sehun felejtését. – Meglepett a nyílt beszéde, de tagadhatatlanul és leplezhetetlenül örültem őszinteségének. Úgy éreztem, eléggé megbízik bennem, és kellőképp sorstársának érez ahhoz, hogy megossza velem emócióit, ezzel beszédre sarkallva engem is.

– Mikor halt meg? – érdeklődtem kissé felbátorodva.

– Fél éve – motyogta maga elé. – Azóta minden nap kijövök hozzá, hogy ott folytassuk barátságunkat, ahol vége kellett volna szakadnia. Próbálom a lehető legkisebb csomót kötni a kapcsolatunk félbevágott zsinórján. Igyekszem úgy tenni, mintha még mindig ugyan az lenne, s a Halál csontos, mégis erős keze nem törte volna derekát a barátságunknak. Olykor sikerül meggyőznöm magamat erről, de akárhányszor otthon találom magamat, mindig arra várok, hogy a mobilom megcsörrenjen, s Sehun beszédhibásan beleszóljon, hogy megint hatalmas hülyeséget csinált, és szüksége van a segítségemre.

Gombóccal a torkomban ültem mellette, s szavaival próbáltam leöblíteni a hangszálaimban lévő akadályt, de lehetetlennek bizonyult. Darabokra törtem legbelül, osztoztam Chanyeol érzésein, de ezúttal nem szánalmat éreztem. Kristálytiszta részvét és sajnálat kerített hatalmába, a tanácstalanság ujjai pedig nyakam köré fonódtak, és kegyetlenül fojtogattak, megakadályozva, hogy egy szót is kipréseljek magamból. Ám szerencsémre Chanyeol beszédesebbnek bizonyult nálam, így folytatta.

– Te hiszel Istenben? – Hirtelenjött kérdése cseppet meglepett, de nem volt szükséges válaszon elmélkednem.

– Nem – ráztam meg fejemet egyből. – Ha létezne Isten, nem azok az emberek halnának meg, akik, és nem azok maradnának életben és úsznának meg mindent, akik – osztottam meg vele teóriámat, amire egyetértő és elismerő hümmögéssel felelt.

– A halál pont annyira robusztus, mint amennyire aprónak tűnik. – Nehézsúlyú szavai ismét ambivalens érzéseket keltettek bennem a fadarabbal játszadozó Chanyeollal párosítva. Kifehéredett ujjakkal tördelte a botot egyre kisebb töredékekre, majd mikor megunta, felkapta őket a földről, s félre hajította. – Sehun remek ember volt, s hiába hiszem, hogy minden okkal történik, kétlem, hogy ez penitencia volna az Úr részéről. Viszont másfelől megközelítve talán mégis volt indoka.

– Igen? – billentettem kissé a fejemet, hogy jobban láthassam arcát.

– Ühüm – biccentett. – Ha Sehun nem lenne halott, valószínűleg sose ismertelek volna meg. Talán ez egy új kezdet – vigyorgott bárgyún, s láthatólag próbálta elhinni saját szavait, amik inkább csak vigaszként szolgáltak. Nem tudtam, mit felelhetnék, így hasonló mosolyt erőltettem fáradt arcomra. Hosszú pillanatokig csak szemeztünk egymással, egyikünk se volt ötlete, hogy egy ilyen helyzetben mit kéne, vagy mit lehetne mondani. Újfent fürkészni kezdtem íriszeit, amikben a Hold fénye ragyogott észveszejtően, s talán ez a kékes árnyalat volt az egyetlen szín, ami fellelhető volt szivárványhártyáiban. Tekintete sötét és komor volt, megfürdetve engem abban a melankóliában, amit árasztott.

– Elég furcsa humora van az Úrnak – horkantottam fel végül, majd megszüntettem a szemkontaktust. – Többször is tapasztaltam már.

– Talán ezt nevezik fekete humornak – egészített ki elmerengve. – Kérhetnék tőled valamit, Baekhyun? – egyenesedett ki hirtelen, ezzel hasonló cselekedetre ösztönözve engem.

– Mit? – vontam fel érdeklődőn egyik szemöldökömet. Válasz helyett ismét a zsebében kezdett keresgélni, meglepetésemre pedig egy fényképet húzott elő. Ő volt rajta egy körülbelül ugyanolyan magas, szőke hajú fiúval. Mielőtt rákérdezhettem volna, kit ábrázol a kép, Chanyeol ismét beszélni kezdett.

– Holnap lesz Sehun születésnapja. A huszonegyedik. Nekem viszont nem lesz időm kijönni a temetőbe elhozni a képet, mivel dolgozom. Megtennéd, hogy egy mécsessel karöltve kiteszed a sírkőhöz? Nagyon megköszönném. – Képtelen voltam nemet mondani. Kérlelő és reményvesztett tekintete azonnal meggyőzött, tudatom nélkül bólintottam rá kívánságára. Meghatódva mosolygott, s fogta meg kezemet, hogy beleejthesse a képet. Ujjaim megremegtek, mikor a kemény fotópapír hozzájuk ért. Késztetést éreztem, hogy mindennél és mindenkinél jobban vigyázzak rá, sokat jelentett számomra, hogy teljesítsem Chanyeol kérését, és ne kelljen csalódnia bennem. Rábízta ezt a fontos feladatot egy olyan személyre, akit tulajdonképpen nem is ismer. Nem állt szándékomban eljátszani vak bizalmát.

~~~

Egész éjszaka és napközben is Sehun születésnapja járt a fejemben, így képtelenségnek bizonyult elfelejteni a feladatomat. Ígéretemet betartva tértem be a temető melletti üzletbe, hogy vegyek egy mécsest és egy gyufát, amivel majd meggyújthatom azt. Tekintetem az összes árun elidőzött, pénzem pedig égette a zsebemet. Rengeteg mécses mellett elhaladtam, mire megtaláltam az igazit, amit méltónak találtam erre a célra. Nem akartam egyszerűt venni, csak azért, mert olcsó. Egy wont se sajnáltam rá, nem érdekelt, hogy sikerült majdnem a legdrágábban megvásárolnom.

Először megbízásomat teljesítettem, szüleim nyughelye előtt kisebb lelkiismeret-furdalással telve haladtam el, de tudtam, hogy felnéznének rám ezért a cselekedetemért, így arcomra széles mosoly szökött, mihelyst meghallottam fejemben anya boldog és büszke hangját, s megéreztem hátamon apa erős, elismeréssel teli érintését. El akartam nekik mesélni, mi történt velem előző nap. Szemtől szemben. Látni akartam tekintetüket szavaim hallatán, meg akartam tapasztalni reakciójukat, és ki akartam kérni a véleményüket Chanyeolról. Ám ez lehetetlen volt, így be kellett érnem a reflektálás nélküli kitálalással, ám előtte Sehun sírjához vettem az irányt.

Nagyot sóhajtva raktam le a mécsest a kő szélére, majd tűrtem félre hajamat, amit a heves szél táncoltatott egész úton, a koreográfiának hála pedig pozitúrája meglehetősen kényelmetlenné vált számomra. Az idő sokkal hűvösebbnek és komorabbnak bizonyult, mint előző nap, talán éppen ezért illett a hangulatomhoz annyira. Előkotortam nadrágom zsebének mélyéről a gyufát, majd kihalásztam a gyertyát a porcelán tartóból. Az szél meglehetősen nehezítette dolgomat, három gyufaszálat pazaroltam el, mire végre sikerült narancssárga fényt varázsolnom. Tenyeremmel óvtam azt, hogy ki ne aludjon, majd meggyújtottam a gyertyát. Ügyelve, hogy ne perzselje le bőrömet csúsztattam vissza a mécsesbe, majd megkerestem a képet is. Tekintetem hosszú percekig elidőzött rajta. Olyan boldognak tűntek. Olyan gondtalannak és örömittasnak, ám a képen szereplők hangulata nem kerített hatalmába, inkább másfajta emóciót lobbantott fel bennem. Szomorúságot, mégpedig Chanyeol iránt. Át akartam ölelni, s a fülébe akartam suttogni, hogy nem lesz semmi baj, Sehun már egy jobb helyen van, s ha nem is tudom legjobb barátját pótolni, mostantól mindig itt leszek neki. Mert valóban így éreztem. Egy napja ismertem, mégis úgy véltem, szükségünk van egymásra. Kötődtem hozzá. Ugyan olyan magány áradt belőle, mint belőlem.

Óvatosan elhelyeztem a képet a mécses mellett, ügyelve, hogy ne kapjon lángra, de a szél ne is repítse magával, és a gyertya és a sírkő közé támasztottam, közvetlenül a cigis növényzet mellé. Kissé takarásban volt, de az én távolságomból tisztán lehetett látni. Büszkén mosolyogva szemeztem a fotón szereplőkkel, s rögtön hiányérzetem támadt. Furcsa volt Sehun nyughelye előtt ácsorogni Chanyeol nélkül, de az vigasztalt, hogy másnap ismét láthatom.

~~~

– Köszönöm – mosolygott meghatottan Chanyeol, majd karját felém nyújtva közelebb lépett hozzám. Reménykedtem, hogy hálálkodva magához von, de ehelyett félúton félbeszakadt a mozdulatsor, s visszaejtette végtagját maga mellé.

– Semmiség – hunytam le szememet megkönnyebbülve, s ahogy a napokban már oly sokszor, testem most is magától mozdult. Tettem egy apró lépést oldalra, hogy közelebb legyünk egymáshoz, majd karomat átfontam derekán. Éreztem, ahogy izmai megfeszülnek váratlan érintésemtől, de olyan jóleső érzés ragadott magával, hogy képtelen lettem volna elszakadni tőle.

– Biztos tetszene neki és értékelné – lehelte ki szavait erőtlenül, mégis boldogan.

– Tetszik is neki, és értékeli is! – javítottam ki egyből, Chanyeol pedig vette a célzásomat, s halkan felnevetett. Teste elernyedt ölelésemben, ezt pedig jó pontnak könyveltem el. Mikor pedig fejemnek döntötte sajátját, minden kétség szertefoszlott bennem. Biztos voltam abban, hogy nyaka majd’ kitörik a fejnyi magasságkülönbségtől, de őt látszólag egyáltalán nem rendítette vissza a kényelmetlen tartás. Nem tudom, meddig állhattunk ebben a laza, mégis bensőséges ölelésben, de nem is érdekelt. Szívmelengető és gyötrő volt egyszerre, eme érzések egyvelege pedig további maradásra késztetett Chanyeol oldalán.

– Bemutatsz a szüleidnek? – törte meg a kellemes csendet, ám hangja cseppet sem volt zavaró, inkább nyugtató. – Szeretném látni őket.

– Már nekem is eszembe jutott – néztem fel rá mosolyogva, ő pedig osztotta megindítottságomat.  Íriszei meghatódottságról árulkodtak, így ha akartam volna, akkor is képtelen lettem volna nemet mondani kérésére.

– Te pedig ki ne gyulladj nekem! – förmedt rá a képre Chanyeol, tekintetét követve pedig én is Sehun szemeibe néztem. – Még visszajövök, de ha azt látom, hogy lángolsz, magam sem tudom, mit csinálok veled! – Mutatóujjával hadonászott beszéd közben, még jobban nyomatékosítva figyelmeztetését. Jót derültem ezen a cselekedetén, s mosollyal az arcomon fontam össze ujjainkat, s vezettem oda szüleim sírjához. Készségesen és csöndben követett engem, csak a talpunkkal érintkező kavicsok keltettek zajt az esti órákban.

Kellemes volt vele lenni. Chanyeol olyan volt számomra, mint egy pohár jeges tea egy forró nyári napon, egy mentőmellény a feneketlen vízben, vagy egy szál cigaretta egy ínséges pillanatban. Már-már életmentő. A témáink sokszor voltak komolyak, mégse deprimáltak le sötét eszméi, sokkal inkább örültem azonos gondolkodásmódunknak. Biztos voltam benne, hogy szüleim kedvelnék őt, éppen ezért sajnáltam, hogy a személyes találkozó egyenlő volt a lehetetlennek. Viszont bíztam benne, hogy fentről látják, mennyi öröm és boldogság gyülemlett fel bennem az elmúlt napokban, az összes melankóliával és keserűséggel együtt, amiket beszélgetéseink korbácsoltak fel bennem.

HunHan - You're my drug

Minden lépésnél úgy éreztem, a lábaim kiszakadnak a helyükről, a tüdőm utat tör magának a nyelőcsövemen keresztül, a szívem pedig átzúzza bordaketrecét. Ám hajtott előre a félelem, az adrenalin és a kétségbeesés. Akkor sem tudtam volna megállni, ha akartam volna.

Ahogy a levelek és ágak roppantak talpam alatt, úgy éreztem, csontjaim is fokozatosan törnek össze, csak úgy, mint lelkem és józan eszem, amit már képtelen voltam funkcionálni. Agytekervényeim csak az előttem levő végérhetetlen útra összpontosítottak, szemeim pedig éreztem, ahogy kifolynak a menetszéltől és a másik út eszeveszett keresésétől. Féltem hátrapillantani, mert az egyenlő lett volna a biztos összezúzódással, amit kívül-belül elszenvednék. De nem tudtam ignorálni a tényt, miszerint vérszomjjal átitatva követ engem, hogy szívemet kezében tudhassa, miután gondosan és könyörtelenül kitépte azt mellkasomból. Fülemben lüktettek ereim, nem hallottam mást azon és a saját eszeveszett, kontrollálatlan lélegzetvételemen kívül. Hol lehet? Talán lemaradt tőlem? Vagy meglapulva várja, hogy felbukkanjak, s egy éhes farkas módjára rám vesse magát?

Ahogy a fákat kerülgettem, az ágak hosszú karcokat véstek belém, amikből nem csak vér buggyant ki, de a kilátástalanság is tisztán éreztem a folyadék szagában. Minél messzebb rohantam, annál közelebb éreztem a végét. Az életem végét.

Egy apró reménysugár szelte át fejemet, ami arra késztetett, hogy megálljak és egy másodperc töredéke alatt kifújjam bent ragadt levegőmet, ami sipítva tört elő belőlem, mikor remegő térdeimre támaszkodtam. Kicsit olyan hangja volt, mintha démonok sírnának. Mintha Ő sírna.

– Kíváncsian vártam, mikor unod meg a szaladgálást. – Hangja éles és könyörtelen pengeként hasított a levegőbe, felmetszve mindkét fülemet. Szemeim ijedten pattantak ki, de fejemet nem mertem felemelni, mert attól féltem, amint megteszem, levágja azt. – Reméltem, hogy előbb-utóbb eljut hozzád a tény; a saját vesztedbe rohantál mindvégig.

– És te lennél a vesztem? – egyenesedtem ki, de még mindig nem fordultam vele szembe. A levegő megfagyott körülöttem, nem tiszta oxigént szippantottam magamba, hanem nyomort, ami kegyetlenül fojtogatott. Úgy éreztem, megfulladok. – Egyenesen a karjaid közé igyekeztem?

– Fogalmazhatunk így is. – Hangja dermesztően ambivalens módon vidáman csengett. Úgy éreztem, talán élvezi szenvedésemet és készségesen lök újabb szakadékba minden egyes alkalommal. – Te kerestél engem, majd találtál rám, pedig tudtad, mit hordozok magammal. Tisztában voltál a már-már gyilkos szándékaimmal, destruktív hatalmammal, s ennek ellenére újabb adagért könyörögtél belőlem, amikor csak tehetted. Viseld a következményeket, Sehun!

– Visszafordíthatatlan? – kérdeztem elhaló hangon, mint aki már tudja a választ, de a biztonság kedvéért még megérdeklődi az egyértelműt.

– Természetesen – válaszolta egyből, még mindig vidámsággal megtöltve hangszínét. Talán vattacukor van a torkában. – Egyszer már megkóstoltál. Aztán még egyszer, és még egyszer, majd napi rutinná tettél engem. Beépültem a mindennapjaidba, olyannyira, hogy nélkülözhetetlenné váltam számodra. Ezért tartasz ott, ahol.

A felismerés baltakén vágott hátamba, majd tépte ki gerincemet a sebből, mikor meghallottam magam mögül a kedvességbe bugyolált gyilkos szavakat. A jéghideg szél csak még jobban csípte és marta az általa okozott heget, éreztem, hogy talán sosem fog begyógyulni. De talán nem is akartam. Talán már tudtam, hogy mindegy.

Erőt vettem magamon, hogy szembe forduljak vele, de abban a pillanatban meg is bántam. Nem bírtam elviselni a diadalittas tekintetét és a nyereség által felfelé görbített ajkait. Babaarca ellentmondásos volt sötét lelkével, ami folyton-folyvást azon munkálkodott, hogy nyomorba döntsön engem, majd belém taposson. Hiszen tudta, hogy úgyis felállok majd, csak hogy újabb ütéseket kelljen elszenvednem tőle.

– Meg fogsz halni – jegyezte meg rezzenéstelen hangon, mintha csak azt mondaná: Hétfő van.

– Mert megölsz – szűkítettem össze szemeimet, hogy csak egy kis résen kikukkantva kelljen látnom őt. Reméltem, hogy sikerül azt a hatást keltenem, hogy képes vagyok vele felvenni a harcot és küzdeni tudok ellene.

– Nem – javított ki, játékosan megrázva a fejét, s mikor újra egyenesbe hozta, arcán az előzőnél is mérhetetlenebb boldogság csücsült. – Te ölöd meg saját magadat, én csak egy eszköz vagyok.

– Egy eszköz, ami átveszi az irányítást használója fölött. Valójában te vagy a gyilkos, én pedig az áldozat. A szerepek már rég felcserélődtek – magyaráztam utolsó mentsvárként, mielőtt még végleg eluralkodna rajtam a félelmem, és magával rántana.

– Ne próbáld belemagyarázni a helyzetbe a valótlan ártatlanságodat. – Mimikái megkeményedtek, tekintete sötétebb volt, mint kilátásaim. – Tudtad, mi vagyok, mire vagyok képes, mégis kezedbe vettél és használtál. Használsz még most is – tette hozzá ridegen, majd farzsebébe nyúlt, miközben tett felém egy kimért lépést. – Azt is tudnod kellett, hogy ennek előbb, vagy utóbb, de vége lesz.

– És ha leteszlek? – Megpróbáltam húzni az időt és alkut kötni vele, de aurája sugározta az ellenvetést és a kompromisszumkésség hiányát.

– Képtelen vagy rá – húzta el papírvékonyra összeszorított ajkait. – Már túl késő. Ne halogasd azt, ami úgyis bekövetkezik! Inkább ess túl rajta. Most azonnal. – Meg se várta, hogy valamilyen formában reflektáljak, előhúzta zsebéből a még nála is halálosabb fegyvert. Pislogni se volt időm, előttem termett és homlokomnak szegezte a pisztolyt. Éreztem, ahogy a cső bőrömbe fúródik, arra várva, hogy áttörhesse koponyámat és agyvelőmet a mocsokba fröccsenthesse. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a mordály vágyik erre jobban, vagy a használója. Mindkettő égett a vágytól, míg bennem a rettegés szikrái sokszorozódtak meg, hatalmas tűzet okozva, ami lassan, de biztosan fel fogja emészteni testemet, mikor már az élettelenül fekszik a porban.

– Én megmondtam – nyögtem ki szavaimat, el nem szakítva tekintetemet az övétől. – Te vagy a gyilkos, én pedig az áldozat.

– Nem veszed észre, hogy most is te irányítasz? – billentette oldalra a fejét, mézbarna tincsei szemébe hullottak.

– Te irányítasz engem.

– Mert ilyenné tettél.

– Akkor húzd meg a ravaszt! – Magam sem tudom miért mondtam. Úgy éreztem, ennél már az is jobb lehet, ha végleg megszűnök létezni, hogy ne tapasztalhassak több gyötrő jelenséget, amit magamnak kreálok, akárhányszor használom Őt. Belefáradtam a folytonos kín elviselésébe, pedig mindet én okoztam magamnak. Én voltam a kiváltója. Igaza van, ő csak egy eszköz, de úgy érzem, elveszettem felette az irányításomat.

– Örömmel. – Kattanás, majd egy fénycsóva, és a golyó irdatlan sebességgel szeli át bőrömet, koponyámat, agyamat, majd a tarkómon át távozik. Úgy érzem, fejem átvitt értelemben és szó szerint is kiürül, véremmel együtt belső világom is kifolyik belőlem, hogy magára hagyják tehetetlen testemet. Szemeim fennakadtak, de egy utolsó pillanatban, egy másodperc töredékéig még látni véltem gyilkosom örömteli arcának minden diadalt tükröző vonását. Büszke volt magára, amiért győzedelmeskedett fölöttem, mellkasa pedig gőgösségétől megemelkedett; hiszen igaza volt. Én végeztem a földön, ő pedig mosolyogva állhatott fölöttem.

~~~

Verejtékezve, sajgó fejjel ébredtem. Szemeim kipattantak a sokktól, testem pedig magától tornázta magát ülő pozícióba, kezem pedig már siklott is izzó homlokomra. Még ép volt. Sehol egy lyuk, sehol egy eltévelygett vércsepp. Megkönnyebbültségemben kifújtam minden eddig benntartott levegőmet, ezzel együtt eltűntetve magamból a feszültséget. Legalábbis próbáltam, de rémálmom megviselt. Vagy talán egy előző utazásom elevenedett fel bennem? Az is elképzelhető.

Mentálisan és fizikailag egyaránt lestrapálva éreztem magamat. Lábaimat átvetve az ágyon kíséreltem meg felállni, majd kivonszolni erőtlen testemet a konyháig, de nem éreztem magamban elegendő energiát hozzá. Hiába nem kaptam lövést, fejem majd’ szétszakadt a fájdalomtól, ami belülről mart. Utoljára azon a reggelen éreztem így magamat, amin először ébredtem Luhan nélkül. Nem volt velem, helyét felváltotta az üresség, a szürke – már-már fekete – hétköznapok sorozata, s vele együtt az én lelkem egy hatalmas darabja is elpárolgott. Mintha nem is lett volna, nyomott sem hagyott maga után, mindenféle viszlát nélkül távozott tőlem, mellőlem, belőlem.

Mivel Luhan nem biztosított számomra kézzel fogható emléket, kénytelen voltam magamnak kreálni. S hogy két legyet üssek egy csapásra, nem csak emléket, de egy módszert is találtam, amivel tarthatom vele a kapcsolatot és továbbra is beszélhetek vele. Tudtam, hogy olyankor nem csak fehér por, de bűn is tapad kezeimre, azok pedig levakarhatatlanok. Csak gyűlnek és gyűlnek, míg teljesen el nem fednek engem, s meg nem szűntetnek létezni. Nekem jó volt ez így, hiszen a mocsok képes volt egy másik világba repíteni. Egy olyanba, ahol boldog lehetek Luhannal.

Éppen ezért nem a kávégéphez léptem, hanem a konyhaasztalon heverő tálcához. Ám azt is félre toltam, hogy kihúzhassam alóla az apró, megnyugvást tartogató bélyegeket.

– Ez is a te hibád – sóhajtottam ki szavaimat, mintha bárki is meghallaná. A drog nem válaszolt, mégis szemeztem láthatatlan tekintetével. Reakciót vártam, amit soha nem kaphattam meg. Vágytam rá, hogy Luhan mondja, hogy tegyem le őt, de képtelen volt beszélni. Legalábbis ilyen formában. Nyelvemre helyeztem a kis papír fecnit, majd vártam, hogy a hatóanyag eljusson véráramomba szájnyálkahártyámon keresztül.

Folyamatosan gyilkolom magam, kerülgetve az elkerülhetetlent. Ugyan azokat a köröket futom le minden alkalommal, s talán tudatosan döntöm magamat végeérhetetlen nyomorba, ami mát túlontúl kellemes ahhoz, hogy kimásszak belőle, vagy akár engedjem másnak, hogy kirángasson martalékából.

~~~

– Miért ölsz meg minden utazásom során?

– Nem én öllek meg, hanem a te szuicid hajlamod tör felszínre.

– Akkor miért mindig te követed el a gyilkosságot?

– Mert eszközként használsz. Kellemesebb számodra az én kezem által meghalni.

– Régen nem ilyen volt. Az elején nem volt egy bad tripem se. Az elején boldogok voltunk.

– Talán beleuntál abba, hogy ez egy vége-szakadó álom, s már nem is vágysz rá igazán. Azt akarod, hogy a túlvilágon lehess velem.

– Lehet – motyogtam halkan, majd lepillantottam a sötét, végtelen szakadékba, aminek a szélén ácsorogtam. Gyáva voltam magamtól elrugaszkodni, azt akartam, hogy Luhan taszítson a mélybe, majd vesse le magát utánam. Nagyon jól tudta, mire vágyom, éppen ezért húzta mindig az agyamat és az időt is ezekkel a beszélgetésekkel. Öröm volt számára a gyávaságom és a személyes kálváriám látványa.

Olyannyira a szakadék szélén álltam, hogy elegendő lett volna egy apró szellő ahhoz, hogy elveszítsem balanszomat, a talaj kicsússzon talpam alól, s némán lezuhanjak az általam konstruált szakadékba. Magamnak ástam ilyen mélyre, és magamnak építettem a sziklát ilyen magasra. De nem hogy szellő, még a legapróbb fuvallat is elpártolt mellőlem. A levegő megfagyott, s biztos voltam abban, hogy ez Luhan műve, vidám ajkai legalábbis erről árulkodtak.

– Ugrasz, vagy lökjelek? – kérdezte, én pedig visszanyeltem a torkomban keletkezett keserűséget.

– Lökj – sóhajtottam egy nagyot, felkészülve a zuhanásra, majd az azt követő megnyugvásra és békére. Luhan bólintott egyet, majd lassú léptekkel megközelített engem, s jéghideg tenyerét nyirkos hátamra tapasztotta.

– Lent találkozunk, Sehunnie. – Ajkakat éreztem a nyakamnak nyomódni, kezét pedig felemelte testemről, s csupán ujjbegyeivel taszított rajtam egyet. Nem is volt többre szükségem, hogy végleg elmerüljek az üres és néma feketeségben. Megszűnt körülöttem minden, csak én voltam és a puszta semmi. A zuhanás végtelen volt, csak a menetszél éreztette, hogy még nincs vége. A másodpercek óráknak hatottak, úgy éreztem, képes lennék zuhanás közben álomba szenderülni. Minél közelebb értem a végéhez, annál sebesebben áradt szét testemben a nyugalom. Tudtam, hogy már csak pillanatok kérdése, és ismét Luhannal lehetek.

Egy nagy csapódás zökkentett ki belső sötétségemből. Mintha a csontjaim darabokra törtek volna, de cseppet sem fájt. Habár képtelen voltam megmozdulni, így sokkalta jobb volt. Léptek zajára lettem figyelmes, kellő eleganciával kopogtak a cipő talpai a padlón. Nem tudtam hol vagyok, de nem is érdekelt. Szememet még utoljára kinyitottam, s Luhannal találtam szembe magamat. Guggolva méregetett engem, tekintete nem tükrözött semmit, arca kifejezéstelen volt.

– Ezt akartad? – kérdezte végül, hangja olyan volt, mint egy dörrenés a vihar előtti feszült csendben.

– Ezt – válaszoltam röviden, többre nem futotta.

Ebből az utazásból már nem tértem magamhoz.

Az LSD hatása a hallucináció, ami még a valóságnál is valóságosabb, így sok ember halálát okozta már, mivel lehetetlen elkülöníteni a fikciót az igazságtól. Talán a való életben is leugrottam valahonnan, nem tudom. Csak azzal vagyok tisztában, hogy elértem, amit akartam, s újra a legbecsesebb, legédesebb, legkábítóbb drogommal lehetek.

SeKai - Meaning of life

Cigarettájának eper és elkeseredettség illata van, a füst pedig olyan, mint a köd, ami próbál minden alakot és érzelmet elrejteni és leplezni egy átlátható álarccal. Kai pedig tökéletesen átlát Sehun maszkján, amit minden csöndben meggyújtott cigarettával maga elé emel, mikor próbálja láthatatlanná varázsolni belső világát. Kai tudja, hogy barátja felől ez fölösleges és értelmetlen próbálkozás, de Sehun mégis megteszi, remélve, hogy a másik majd eljátssza a tudatlan szerepet és nem kérdez, csak megérti, hogy Sehun beszél, de nem mond semmit, hallgat, de nem néma és jelez, de nem mutat semmit.

Ismét kifújja a már fullasztóan édes füstöt, az pedig eggyé válva az oxigénnel száll Kai arcába. A fiú nem fordítja el a fejét, mélyet szippant a megmérgezett levegőből, s felbátorodva gyújt rá ő is saját halálára. Jobban szereti Sehun cigarettáját szívni, melynek nem csak eper, de élet íze van. Kai mindig úgy érzi, kap egy darabot Sehun lelkéből, amit minden szívással eltűntet, s mintha nem is lett volna, elnyomja a csikket, ezzel barátjának minden kölcsönvett emócióját eltűntetve.

A fiatalabbik az ezüst öngyújtót forgatja vékony, hideg ujjai között, tekintetét le nem véve a tárgyba vésett pisztolyról. Ez a kedvenc gyújtója, csak akkor használja, ha Kaival van, mert fél, hogy ha kifogy, értelmét veszti a halálról megfogalmazott teóriája. Megérzi magán barátja tekintetét, ezért felemeli fejét, hogy sajátját Kaiéba vájhassa. Egyikük se mond semmit, de Sehun hallja fejében a hangtalan kérdést, száját pedig szóra nyitja, hogy válaszolhasson, ám a másik megelőzi.

– Mindkettő öl. – Tekintetét nem szakítja el a szőkéétől. – Csak a sebesség más.

– Van, aki leél kilencven évet úgy, hogy közben mérgezi magát – teszi hozzá Sehun, majd lerakja a gyújtót, s kiveszi szájából a megrövidült szálat, hogy elnyomhassa a hamutartón. Az aromát percekkel később is érezni a levegőben, ami azt a hatást kelti, mintha még mindig égne egy élet. – A végén pedig más betegség, vagy egy baleset küldi egy másik világba.

– Honnan tudod, hogy te vagy az a szerencsés kivétel? – Kai hangja nem goromba és nem is vádló, pusztán ironikus.

– Sosem voltam szerencsés – vigyorodik el Sehun, ajkait keserű mosolyra húzza. – De kivétel még lehetek.

Kai nem szól semmit, de nincs is rá szükség. Nem kér magyarázatot, hiszen fölösleges lenne. Ismeri Sehunt, még ha a fiú nem is tud róla, és tisztában van múltjával, még ha Sehun nem is örül neki. De ő osztotta meg vele, Kai pedig őrzi minden titkát és minden darabját, amit kivájt magából, hogy a másiknak adhassa. Csak egymásban bíznak, és csak egymásnak vannak, tulajdonképpen már eggyé váltak. Kai sosem érti, Sehun miért emel maga elé falakat akkor is, ha ketten vannak, hiszen a fal Kai számára már egy üveg, amin bár átlát, de nem nyúlhat át rajta, csak akkor, ha Sehun töri szilánkokra azt önszántából.

– Azt mondtad, megosztod velem az életről alkotott elméletedet – töri meg a rájuk telepedett csendet és ürességet Kai. Barátja bólint, majd hátra dől a széken, ami egy nagyobb nyikorgással felel. Mintha feljajdulna, Kai pedig úgy érzi, talán a tárgyak is megunják egyszer az életet, akárcsak az emberek.

– Ezt mondtam volna? – motyogja maga elé a szőke, de ő is pontosan tudja, mit ígért a másiknak. Valójában készségesen osztja meg társával az efféle gondolatokat, mert úgy érzi, kell egy valaki, aki megérti őt és hasonlóképpen gondolkodik és cselekszik.

Kai bólint egyet, megadva a löketet Sehunnak, hogy felálljon a konyhaasztaltól, és egyik lábát a másik elé téve battyogjon a nappaliba. Kai vár, s csak válla fölött pillant hátra, hogy tekintetével követni tudja a másik alakját, ami kissé olyan, mint egy árny, ami napról napra csak halványodik, mégis megtartja méltóságát és önbecsülését.

– Tessék – rak le a barna hajú elé két papírt és egy tollat Sehun, Kai pedig értetlenül pislog rá még akkor is, mikor a másik visszaül korábbi helyére. – Rajzold le a hamutartót – bök fejével az említett tárgyra.

– Tollal? – veszi erőtlen ujjai közé Kai a tárgyat, majd megforgatja azt.

– Ez a lényege – bólint Sehun, majd ismét rágyújt egy epres cigarettára. Kétszer kell megnyomnia az öngyújtót, hogy az lángra lobbanjon, majd kivételesen nem Kai felé fújja a füstöt, hanem a nyitott ablakon küldi útjára. Tekintetével követi, ahogy a tüdejéből kiszivárgott anyag szétterül a levegőben, s úgy tűnik el, ahogy az emberek szoktak, mikor életük értelmetlenné válik, és csak úgy vannak, sodródnak az árral, és fogalmuk sincs róla, hol lyukadnak ki. Szívük céltalanul ver tovább, lesz ami lesz alapon, egy szebb jövőben reménykedve. De Sehun tudja, hogy semmi sem ajándék. Amit az élet adhat, az csak keserű és rossz és kegyetlen, az embernek meg kell dolgoznia a boldogságért. Ám vannak, akik egy idő után belefáradnak ebbe, ő és Kai pedig ebbe a kategóriába tartoznak.

Sehun tekintete a serényen rajzoló alakra siklik. Kai ujjai precízen mozognak, a toll hegye csak éppen annyira érintkezik a papírral, hogy nyomot hagyhasson rajta. Kai nem vés, csak pingál, minden vonalat több kisebből felépítve. Arcán a koncentráció jelei mutatkoznak meg, homloka pedig ráncba szalad, mikor úgy véli, egy vonal nem a megfelelő helyre került. Ám a tollat nem képes kiradírozni, Sehunnak pedig éppen ez volt a célja, mikor ezt az eszközt rakta le Kai elé. Türelmesen várja, hogy a mű elkészüljön, ujjaival való dobolást is megszűnteti, csak hogy ne zavarja rajzoló társát.

Egyszerre végeznek. Sehun elnyomja a csikket, Kai leteszi a tollat, majd egyik kezével barna hajába túrva barátja elé tolja a rajzot. Tekintetén látszik, hogy nincs megelégedve, de Sehun számára nem a végeredmény a lényeg, hanem a folyamat. És tökéletesen meg tudta figyelni Kait, miközben a fiú dolgozott. Felveszi az asztalról a lapot, amit immáron Kai mozdulatai díszítenek, tekintetét pedig gyorsan átfuttatja rajta.

– Miért kaptam két lapot? – kérdezi az idősebbik, hangja pedig értetlenséget tükröz. Sehun úgy válaszol neki, hogy nem néz szemébe, íriszeit továbbra a vonalakon pihenteti.

– Most rajzolj valamit – adja ki a következő utasítást Sehun, Kai pedig felvont szemöldökkel mered rá, ahogy a diákoknál szokás matematika órákon. – Akármit, ami eszedbe jut. Úgysem az lesz a lényeg, hogy mi születik meg, hanem a folyamat – adja Kai tudtára Sehun, és úgy érzi, leleplezte tervét és saját magát barátja előtt, ám ez egy cseppet sem zavarja. Kai előbb-utóbb megtudta volna.

Miközben gondolkozik, Kai tekintete elmered Sehunon, s a fiú fehér bőrén, ami a lemenő nap fényében citromsárgán hat, pedig olyan fehér, mint a hó és olyan tiszta, amilyen egy ártatlan és bűntelen lélek lenne, már ha létezne olyan egyáltalán. Még a megmaradt hegek sem képesek belerondítani a gyönyörű képbe, ami Kai számára mindig is vonzó volt, s úgy babonázta meg, úgy hívogatta magához, mint az öngyilkost a szakadék. Sehun bőre mindig jéghideg, Kai pedig tűzforró. Ez a kontraszt pedig mindig érezhető, mikor egymáshoz simulnak, érintésükből pedig árad a ragaszkodás, a szenvedély és a féltékenység, amit egymás iránt éreznek, pedig pont annyira hasonlóak, amennyire különböznek.

Ahogy Sehun a rajzolásba feledkezett fiút figyeli, gondolatai szárnyra kelnek, majd leereszkednek, és messzi vizekre eveznek egy nyugodt óceánban, ami még csak nem is hullámzik, így nyugodtan el lehet benne merülni, anélkül, hogy az ember megfulladna benne. Ám cserébe teljes sötétséget és ürességet rejt, az egyén pedig nem tudja, hogy pontosan mire gondol, csak kattognak agytekervényei. Sehun pontosan ezt érzi, s csak Kai mozdulatai rántják ki a jéghideg vízből, ahogy a fiú elé tolja újabb művét.

Habár a papíron csak egy vérző szív kapott helyet, Sehun úgy érzi, hogy Kai lelkének egy darabját tartja ujjai között, s érzelmeibe kap bepillantást. Hiszen az ember mi mást rajzolna le, ha nincs támpont, mint belső világát és legmélyebb érzéseit?

– Szóval? – ismét Kai töri meg a csendet, Sehun pedig úgy érzi, ez sosem fog változni.

– Hallottad már azt a mondást, hogy az élet a rajzolás művészete radír nélkül? – teszi fel a kérdést Sehun, majd tekintete tovább siklik a papírról, egyenesen Kai íriszeibe, amikben eleinte értetlenség csillog, de azt azonnal felváltja az empátia. Hiszen érti, Sehun mire és hova akar kilyukadni. Így hát bólint egyet.

– Igen – feleli halk, de éppen megfelelő hangerővel.

– Úgy kell élni, ahogy te ezeket a rajzokat elkészítetted – magyarázza a fiatalabbik, majd visszaadja Kainak lelkének darabkáit. – Ha meg van adva egy kiinduló pont – bök a rajzolt hamutartóra -, egy cél, amit szeretnél elérni, akkor viszonylag könnyű dolgod van, hiszen az út adott és egyértelmű. Neked csak követned kell azt. – Ujjaival végigszalad az igazi tárgy peremén, mit sem törődve azzal, hogy bőrére tapad a hamu. – Ha el is rontod, a hibádat ki tudod javítani a megadott etalon szerint. Lehet, hogy néha belefáradsz, és lehet, hogy néha nehéznek bizonyul a választott út, de ha tudod, mit kell tenned, merre kell haladnod, akkor képes vagy egyenesbe hozni magadat.

Kainak torkába fagynak szavai és meglepődik, hogy Sehun milyen formát választott az élet elmagyarázásához és ismertetéséhez. Mindig is tudta, hogy barátja jól bánik a kifejezésekkel, és képes olyan dolgokat megfogalmazni, ami másnak nem menne, vagy nehezére esne. Kai mindig csak kiegészíteni tudta a szőke monológjait, mert akkor már bátorságot kapott, hogy saját érzelmeit szavakká formálja, és ki is mondja azokat.

– És a másik? – húzza ki a hamutartó alól saját vérző szívét.

– Ez annak a tipikus esete, mikor valaki éppen célt keres magának és értelmet az életének – magyarázza Sehun, Kai pedig úgy érzi, minden egyes betűt magába szív, hogy barátja szavaival tompítsa csillapíthatatlan szomjúságát a gondolatok iránt. – Ha valami megfogalmazódik a fejedben, elkezdesz felépíteni egy alapot hozzá. Mint az építészek egy háznak. Ha a kiindulópont kész, nekiállsz az álmaid és vágyaid megvalósításának. Akkor pedig kiderül, hogy jó utat választottál-e magadnak, vagy sem. A végeredmény sikeredhet majdnem tökéletesre és olyanra, amilyet elterveztél gondolatban, de bele is törhet a tollad hegye, ha túl nagy kihívást jelent számodra a saját álmod. Tisztában kell lenned az egyéni képességeiddel és határaiddal. – Az utolsó mondatnál Sehun Kai szemeibe néz, az idősebbik pedig úgy érzi, most ismerte meg igazán a másikat. Biztos benne, hogy a szőke ezzel a tanítással és magyarázattal meséli ez a saját életét, saját sérelmeit és saját bukásának az igazi, kiváltó okát. Kai szívét keserűség marja, lelkét pedig a kegyetlen valóság szikéje nyesi darabokra, miközben nem csak Sehunra, de saját magára is ráismer a fiú szavaiban.

– Neked beletört a tollad hegye a saját álmodba? – kérdezi, miközben barátja feláll az asztaltól egy kisebb sóhaj kíséretében, és az ablakhoz sétál, ahol megtámasztja csípőjét a párkányon, s karba tett kezekkel kinéz az ablakon. Kai tisztán látja, ahogy Sehun tekintete elveszik a lemenő nap sugaraiban, ám tudja, hogy a szőke nem lát, csak néz, figyelmét túlságosan lekötik gondolatai.

– Bele – bólint egyet Sehun, még mindig kifelé meredve. Mintha direkt kerülné a másik tekintetét. – Úgy is mondhatnám, hogy túl nagy fába vájtam a fejszémet, az pedig beletört a kemény kéregbe, s egy árva karcolást sem tudott ejteni rajta. Én pedig elhittem, hogy ki tudja vágni a fát.

– Vagy nem bíztál magadban eléggé – von vállat hetykén Kai, mert teljesen biztos saját igazában.

– Kiben bízzon az ember, ha nem saját magában? – teszi fel a kérdést Sehun, s végre hajlandó tekintetét összekapcsolni társáéval. – Szerinted a hittel mindent lehetséges elérni és megkaparintani?

– Nem. De elengedhetetlen feltétel. A hit a legerősebb eszköz.

– Olyan kis naiv vagy. – Sehun féloldalas mosolyra húzza ajkait, majd ellöki magát az ablakpárkánytól, és Kai elé lép. Az idősebbik követi tekintetével a másik puha mozgását, ami hasonlít egy tollpihére, amit felkapott a szél egy lágy keringőre. Közelebb lép Kaihoz, szinte már a levegőjét is elszívja, a tiszta oxigént megfertőzi parfümjének férfias illata. – Szóval azt mondod, nem hittem magamban eléggé és ezért buktam el?

– Igen. – Kai állja a másik tekintetét, és kiegyenesedik ültében, hogy arca közelebb legyen a szőkééhez. – Sőt, abban is biztos vagyok, hogy a kudarcok hada után már önszántadból adtad fel a harcot, még ha te nem is tudsz róla. De a lelked bedobta a törülközőt, ezzel földbe tiporva a kollektív személyiségedet. Te pedig csak annyit láttál ebből, hogy semmi se sikerül, csak lassan felemésztenek a bukások, arra nem gondoltál, hogy ez a te hibád, mert elvesztetted a hitedet. – Kai minden szavának, minden betűjének éle van, de nem vág velük, csak olyannyira karcol, hogy Sehun érezze a bennük rejlő ölésre hajlamos képességet. Ám annyiszor eljátszották már ezt, annyiszor váltogatták már a szerepeket, hogy mindketten megtanultak visszaszúrni a másiknak.

– Igen, feladtam – ismeri el Sehun, de hangjában egyáltalán nem fellelhető a megsebzettség. – Mert beleuntam, hogy hiába bízom, nem érek el vele semmit, hiába erőlködöm, csak erőlködés marad, és hiába formálok meg terveket, csak gondolat marad. Mert kevés vagyok kivitelezni.

– Nem igaz – jelenti ki azonnal Kai, ezzel kissé meglepve a másikat. – Te folyamatosan harcolsz az élettel. Nem várhatod el tőle, hogy hagyja magát legyőzni, mert csak úgy szelídítheted meg, ha kompromisszumokat kötsz vele, majd kitanulod minden húzását. Egy idő után pedig hozzászoksz és megedződsz, s ha arra kerül a sor, már rutinosan és rezzenéstelenül tudsz felállni a porból, amibe szenvtelenül belelökött.

– Nem ér a saját gondolataimmal így a szívembe marnod – jegyzi meg összeszűkült szemekkel Sehun, mert emlékszik, hogy hasonló bátorító és már-már kioktató szavakkal illette a fiút még régebbem. A karfára támaszkodik, s úgy hajol közelebb Kaihoz, forró lehelete barátja sötét bőrének ütközik, amibe a fiú beleborzong.

– Teljesen magad ellen beszélsz – sóhajt fel Kai. – Nem mered beismerni, hogy elhagytad önmagadat, mert az élet túl nagyfalat volt számodra, az álmod pedig túl nehéz és távoli, amibe beletört a tollat hegye. Miért tanítasz nekem olyat, amit te nem tudsz véghezvinni? – kérdezi, hangjában pedig minden keserű érzelme fellelhető. Értetlenségének kénytelen hangot adni ahhoz, hogy megértse Sehunt és választ kapjon kérdéseire tőle.

– Mert te még képes vagy rá – feleli egyszerűen, mire Kai felhorkant.

– Furcsa ezt egy nálam fiatalabb szájából hallani.

– Három hónap van köztünk.

– Akkor is.

– Lerövidítem neked. – Még mindig őrjítően közel van az arca Kaiéhoz, a fiú pedig úgy érzi, mentem megörül, ha nem érhet hozzá. De Sehun szavai épp eléggé érdekelték ahhoz, és hangja éppen elég simogató volt ahhoz, hogy a fiú uralkodni tudjon magán. – Én elbuktam. Mert el akartam bukni, mikor már kilátástalan volt minden. De ismerlek és tudom, hogy te nem akarsz elhasalni a vágyaid fölött. Ezért osztottam meg veled a teóriámat, hogy ne ess abba a hibába, mint én, és ne bukj el olyan csúnyán, mint én! Olyan álmot kell választanod, amihez elegendőek a képességeid. – Sehun végigsimít hideg ujjaival Kai forró arcán, majd ajkait is megajándékozza egy gyöngéd érintéssel. – Te bízol magadban? – teszi fel a kérdést olyan hangerővel, hogy még saját magát is alig hallja.

– Olykor igen, olykor nem – érkezik a kurta válasz Kaitól, egy vállrántás kíséretében, ezzel a reakcióval pedig egy mosolyt csikar ki Sehunból.

– Nem baj – hajol közelebb hozzá, majd ajkait barátjáéhoz érinti. – Majd én hiszek benned helyetted is. – A csókot elmélyíti, mintha azzal akarná minden bizalmát Kaiba fecskendezni. Úgy falja a fiú ajkait, hogy azok megremegnek a keserű érintésektől. Sehun párnáinak eper íze van, amit még meggyötörtsége se képes leplezni és elrejteni. Kai úgy érzi, mintha Sehun életet permetezne belé, ezért átkarolja a fiú nyakát, hogy közelebb vonhassa magához, és még több erőt és hitet meríthessen az egyébként bizalmát vesztett Sehunból. Talán azért nem maradt neki egy csepp sem, mert mindet Kainak adta? Valójában igen, s a fiú csak most értette meg igazán a másik szándékait és az élet felé irányuló meglátását, érzéseit.

Tulajdonképpen mi az élet értelme? Kai rájött. Nem más, mint célt találni neki, hogy az ember léte ne legyen fölösleges és hiábavaló. De amíg Sehun itt van neki, látja értelmét létezésének, s inkább nem is gondol arra, hogy új jelentést kell találnia életének, ha a fiú már nem lesz vele.