HunHan - Elmúlás- és halál toposz

Mikor fagyos cseppek hűtik bőrömet, mindig elgondolkodom, mi is az eső. Talán látja az ég az emberek bűneit? Talán mindennel tisztában van, amit ez a romlott emberiség elkövet, s annyira nem tudja elviselni, hogy könnyeket ejt? A dörgés valójában a zokogás hangja, a mennyboltozat szomorúságának pedig a felhő-könnycsatornáin keresztül szabad utat kapott esőcseppek a jelképei? Valójában mi generáljuk a vihart? Mi késztetjük az eget sírásra vétkeinkkel?

Ajkaimat félre húzva emeltem arcomhoz tollamat, s kezdtem ütögetni vele felfújt pofazacskóimat, miközben gondolkodtam a következő sorokon, amikkel kaotikus gondolataimat próbáltam fennmaradó emlékké formálni. Ám nem jutott eszembe több szó, ami méltó lett volna arra, hogy papírra vessem, így sóhajtva csaptam össze a füzetemet, pont akkor, mikor a mögöttem magasodó fáról egy apró virágszirom hullott a lapok közé. Nem nyitottam ki újra a füzetet, hogy kiszedjem.

– Már megint antiszociális vagy – kaptam fel a fejemet egy ismerős, és felettébb idegesítő hangra, amiért talán fizettem is volna, hogy ne kelljen többször hallanom. Sóhajtva hunytam le szemeimet, hogy fékezni tudjam indulataimat, majd a delikvens felé fordultam, aki jobb oldalamon ült, ugyanúgy a fa tövében, mint én. S pont ott, ahol szokott.

– Nem vagyok antiszociális – jegyeztem meg ridegen. – De már vagy tízszer elmondtam – világosítottam fel újból, de éreztem, hogy reménytelen eset. A fiatal fiú csak vállat vont, majd az égre emelte tekintetét. Pár szekundum erejéig csöndben maradt, én pedig úgy éreztem, ez maga a megváltás. Hiába tudtam, hogy pillanatokon belül ismét szóra fogja nyitni a száját.

– Nincsenek barátaid? – helyezkedett egész testével az én irányomba, majd egyik felhúzott térdén megtámasztva kezét helyezte fejét tenyerébe. Legszívesebben gondolataim tárházával csapkodtam volna addig, amíg mozog, de inkább a lassú levegővétel mellett döntöttem.

– De, vannak – válaszoltam kurtán, mire felvonta egyik szemöldökét.

– Hol? – kérdezősködött tovább.

– Gondolom otthon – vontam vállat. – Ahol neked is lenned kéne – sandítottam rá szemem sarkából, tekintetem pedig azonnal megakadt kifejezéstelen arcán. Bal szemöldökét még mindig felhúzva tartotta, de íriszei, ajkai és arcvonásai rezzenéstelenek maradtak. Nem ez volt az első alkalom, hogy ez az ismeretlen srác idejött hozzám, de azon kívül, hogy bármikor ránézek olyan, mintha jégcsapok nőnének szívemre, nem tudtam róla semmit.

– Majd én azt eldöntöm – köpte oda hirtelen, majd ismét a fa törzsének vetette hátát, ezzel egy időben elfordulva tőlem. Egy vállrántással adtam tudtára, hogy nekem aztán teljesen mindegy, mikor mit csinál, nem is érdekel különösebben, szimplán csak elküldeni próbáltam. Kevés sikerrel.

Hosszú percekig ültünk egymás mellett, mégis távol a másiktól, s hallgattuk a tavaszi szellő lágy, s elegáns süvítését, s szippantottuk magunkba a virágok édeskés, bódító illatát. Reflexből emeltem fel fejemet, hogy rálátást kapjak az égre, amit a fa kivirágzott ágai takartak el, segítve, hogy a Nap sugarai ne bántsák látószerveimet, de az apró rések mégis sejtették, milyen kellemes idő uralkodik a szabadban.

Mindig is imádtam kijárni ebbe a parkba az egyetemi óráim után. Akárhányszor leültem a fűbe, feladatomnak éreztem, hogy az eddig távolinak gondolt emberiséget kissé szemügyre vegyem, s a róluk alkotott ideáimat papírra vessem. Ha pedig egyedül voltam, csupán véletlenszerű eszméket fogalmaztam meg, s véstem füzetembe. Mindkettő örömmel töltött el, hiszen végig egymagamban voltam, de közben mégsem. Hiszen ez az ismeretlen fiú, akárhányszor meglátott, megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy jobb oldalamra üljön, s csendben merengjen ő is saját kis világában, vagy éppenséggel engem idegesítsen a számomra jelentéktelen gondolataival.

Ám sosem volt szívem kerekperec megmondani neki, hogy hagyjon békén. A magány, ami belőle áradt, arra ösztönzött, hogy inkább tűrjem meg magam mellett. Tűrjem meg magam mellett ezt az önző embert, aki csak azért kereste a társaságomat, hogy ő maga ne legyen egyedül.

– Meddig szándékozol itt ülni? – törtem meg a köztünk kialakult csendet.

– Ameddig szoktam – válaszolt hetykén, hangjából pedig semmi érzelem nem szűrődött.

– Tehát amíg én is itt vagyok – egészítettem ki válaszát inkább csak magamban motyogva, a fiú pedig alig láthatóan, mégis könnyen észrevehetően bólintott egyet. – Akkor legalább a nevedet áruld már el! – fordultam felé.

– Miért akarod tudni a nevemet? – pillantott rám szemem sarkából. – Hiszen én se tudom a tiédet. Kvittek vagyunk.

– Azért, mert elég groteszk, hogy nap mint nap itt ülünk egymás mellett, és félmondatokat váltunk, miközben semmit se tudunk a másikról – magyaráztam neki egyszerűen, szavaimat viszont több szekundumnyi csend követte. A szőke fiú csak némán meredt előre, s tekintetével a futót követte, aki elhaladt előttünk. Felvont szemöldökkel vártam valamiféle reflektálást.

– Sehun vagyok – válaszolt, mikor már azt hittem, soha nem fog reagálni. – Oh Sehun – fordult felém, mikor tudtomra adta a teljes nevét. Egy pillanatig hezitáltam, s nagyokat pislogva meredtem kezére, amit felém nyújtott. – Mi van, őzike-képű? Most akkor nem fogsz bemutatkozni? – Arcát gúnyos vigyor szelte ketté, mikor tekintetünket összekapcsolta. Malíciával és iróniával teli hangon nevettem el magamat a rám aggatott mutató hallatán, s vágtam egy fintort mikor megfogtam a kezét.

– Luhan – mutatkoztam be röviden és tömören.

– Jól gondoltam, hogy kínai vagy – vigyorodott el önelégülten, mire felhorkantottam.

– Nagyon okos vagy – húztam ki kezemet szorításából, majd ismét előre fordultam. – Egyébként meg mi az, hogy őzike-képű?! – jutott eszembe a korábban elhangzott pejoratív jelző, amivel engem illetett.

– Talán nem tetszik?

– Hát nem nagyon.

– Pedig tényleg úgy nézel ki, mint egy őz – kacarászott magában. Csak ekkor tűnt fel, hogy milyen pösze valójában. Talán azért, mert ez volt az első alkalom, hogy teljes mértékben figyeltem rá.

– Hány évesen vagy te ilyen bunkó és szemtelen?

– Húsz. És te hány évesen lettél depressziós? – kötekedett tovább. Nem tudtam eldönteni, valójában melyikünk kezdte, de minden esetre oda-vissza marakodtunk egymással szavaink erejével és súlyával.

– Nem vagyok depressziós – sóhajtottam fel gondterhelten, s már-már idegesen. – Egyébként a huszonnégyet töltöttem. Szóval, mutass több tiszteletet, te kis taknyos! – utasítottam foghegyről, majd felhúzva térdeimet nyitottam ki ismét a füzetemet. Sokáig éreztem magamon értetlen és egyben megvető tekintetét, de nem foglalkoztam vele, még csak a szemem sarkából se sandítottam rá.

– Az ártatlan fejedre asszociálva nem hittem volna, hogy ekkora a szád. – Hallottam hangján, hogy ajkait a gúny kampói görbítik felfelé, s szavaiból valami megmagyarázhatatlan ridegség és távolságtartás áradt.

– Nincs kedved hazamenni? – fordultam felé felvont szemöldökkel, mikor már végleg kezdett elegem lenni belőle. Egy ideig csöndben nézett velem farkasszemet, ami gyanút keltett bennem, hogy esetleg megbántottam. Bár nem különösebben érdekelt volna. Sőt, kifejezetten jól esett füleimnek a pár pillanatnyi némaság.

– De – szólt alig hallhatóan. – Lassan tényleg ideje lenne mennem. – Nem tudtam, erre miként reagálhatnék, s mit felelhetnék. Ártatlanul pislogva kísértem figyelemmel mozdulatait, ahogy feltápászkodott a földről, leporolta fenekét hogy a rátapadt földet és fűszálakat eltávolítsa nadrágjáról, majd rám se pillantva távozott. Követtem tekintetemmel távolodó alakját, ami egyre kisebb lett miközben egyre jobban elveszett a tavaszi időjárást élvező emberek között. Eddig akárhányszor hagyott magamra – hasonló formában – nem éreztem semmit. Főképp nem lelkiismeret-furdalást. Most se nevezném így ezt a különös emóciót, hiszen az ilyesfajta érzelmek már rég kihaltak belőlem. S talán ezt éreztem most is. Halált.

~§~

Amióta tudtuk egymás nevét, mintha többen beszéltünk volna. Ám teljesen jelentéktelen dolgokról, amik talán egyikünket sem foglalkoztattak igazán. De egy biztos – egyre kevesebbet írtam, ha velem volt. Kinyitott füzetem friss lapjait, amik a fa alatt üresek maradtak, csak otthon, a szobám sötétjében töltöttem meg.

Ám voltak pillanatok, amikor ismét a csend kapott főszerepet kettőnk forgatókönyvében. Olyankor éreztem, hogy végre lehetőségem adódott írni, de azokban a pillanatokban sose tudtam, mit vethetnék papírra. Annyi minden kavargott a fejemben, s annyi mindent leírtam volna, hogy képtelen voltam összeszedni a gondolataimat, majd szavakká formálni azokat.

De láthatólag Sehunt ez nem zavarta. Sőt, igazából nem is érdekelte, hogy írok-e, vagy sem. Hogy figyelek-e rá, vagy sem. Hogy beszélek-e, vagy sem. Nem érdekelte semmi más, csak a szokásos helye a fa tövében és az emberek, akiken apátiával telt tekintete cikázott.

~§~

– Szerinted mi történik a halál után? – kérdezte Sehun, mikor már két hete tudtuk egymás nevét. Elmerengve a kérdésén emelkedtem fel füzetemből, s égre emelt tekintettel gondolkodtam el a lehető legegzaktabb válaszon.

– Miért foglalkoztat ez a kérdés? – fordultam felé kíváncsian, de reakciót nem kaptam egy vállrántáson kívül. – Talán öngyilkos szeretnél lenni?

– Ne reménykedj – horkantott fel gúnyosan. – Nem adom meg neked ezt az örömöt.

– Ezt most miért mondod? – hökkentem meg őszintén. – Miért akarnám, hogy meghalj?

– Látom rajtad, hogy nem túlzottan kedvelsz – mosolyodott el keserűen. Kár is lett volna tagadnom, így megadva magamat sóhajtottam egyet, s ismét előre fordultam, közben felvéve egy kényelmesebb pozitúrát.

– Tény, hogy nem vagy a kedvencem – vallottam be őszintén, sose fűlött a fogam a hazugságokhoz. – De a halálodat nem kívánnám.

– Még ma válaszolni fogsz a kérdésemre? – tért vissza az előző témához, türelmetlen hangja pedig azonnali válaszadásra késztetett.

– Hát – vettem egy mély levegőt, mielőtt belekezdtem volna –, először is jobb, ha tudod, hogy én nem hiszek a Pokolban, a Mennyben, de még az újjászületésben sem – kezdtem bele, s csodának csodájára éreztem, hogy Sehun figyel rám. – Tudod mi jön a halál után? Üresség, feketeség, magány és végtelen idő. Ami talán a legrosszabb lehet az összes közül. Tudod mit látok magam előtt, ha a halálra gondolok? – fordultam felé, várva, hogy majd egy aprót biccent, jelezve; mondhatom, amit szeretnék. De nem így történt. Minden esetre folytattam, miután ismét előre fordultam. – Azt, hogy majd ébren lebegek egy üres, fénytelen teremben, ahol a végtelen idővel kézen fogva kell majd elviselnem a magányt. Nem látok, nem hallok, nem érzek majd semmit. Pont ezért fog vég nélkülinek tűnni az idő – fejeztem be a monológomat, majd lopva Sehun felé pillantottam. Nem lepődtem meg, mikor arcáról egy csöppnyi érzelmet se tudtam leolvasni, ugyanolyan enervált vonásokkal ücsörgött mellettem, és ugyanolyan rideg tekintettel meredt előre. Pontosabban rám. Ám egy dologban biztos voltam – mondandóm eljutott a füléig.

– Érdekes meglátás – biggyesztette le ajkait elismerően. – Érdekel az én véleményem?

– Annyira nem, de ha már benne vagyunk a témában, akkor mondd nyugodtan.

– Szerintem a halál utáni lét két dolgot rejt. Vezeklést vagy megnyugvást. Ha a Földi életed alatt jó ember voltál, a halál után szakrális irányba mozdulsz tovább. De ha nem, vezekelned kell a vétkeidért, és sose találsz békére. Röviden ennyi az én véleményem.

– Milyen naiv vagy – nevettem fel félig keserűen, félig szórakozottan. – Úgy gondolod, hogy majd békére lelhetsz majd? Ugyan! Akkor mindenki meg akarna halni.

– Még senki nem tért vissza a halálból, hogy közölje, hogy érezte ott magát – vágott vissza csípősen, egy pillanatra megfagyasztva a vért az ereimben. Be kellett látnom, hogy igaza van, de ezt egy szóval sem nyilvánítottam ki. Hosszú másodpercekig szemeztünk egymással, s talán ez volt az első alkalom, mikor elmondhattam, hogy kezdtem átérezni őt. Úgy véltem, megtudtam róla valamit, s mondandója által több dolgot is leszűrhetek, ha elgondolkodom nehézsúlyú szavain.

– Mindenesetre – törtem meg a már tapintható némaságot –, én nem félek a haláltól. Úgyis jön ha jönnie kell.

– Szóval a sorsban hiszel – könyvelte el magának hangosan gondolkodva. – A véletlenekben pedig nem.

– Így igaz – bólintottam egy aprót, majd ismét füzetem felé fordultam. Ihletet kaptam a beszélgetésünknek köszönhetően, s gyorsan le akartam írni minden gondolatomat. Valamint Sehunét is. Magam sem tudom miért, de tetszett a felfogása. Hiába volt ellentétes az enyémmel, a megfogalmazása és az eszméihez való ragaszkodása az én habitusomra emlékeztetett. Hirtelen kevésbé kezdett zavarni a jelenléte, s azon kellett kapnom magamat, hogy zavar, ha nem hallom beszélni őt. Többet meg akartam tudni róla, s arra vágytam, több ideáját ossza meg velem, amiket aztán tintám segítségével örökéletűvé tehetek.

~§~

Az egész tavaszt együtt töltöttük. S habár még mindig nem éreztem kialakult köteléket Sehun és köztem, valamiért már nem dühített a tudat, hogy egy – szinte – ismeretlen ember ücsörög mellettem nap mint nap. Hiszen hiába beszélgettünk, sose meséltünk magunkról. Csak a gondolatainkat, meglátásainkat, világfelfogásunkat osztottuk meg egymással. De nekem ez megfelelt. Nem vágytam másra. S ahogy észrevettem, ő sem. Ekkor fedeztem fel még egy közös dolgot kettőnkben – egyikünk se akarta, hogy meg- és kiismerje a másik.

~§~

Sehun nem hisz az előre megírt sorsban, ám a véletlenekben mégis. Úgy véli, minden múltbeli lépésünknek köszönhető a jelen, s a jelenben elkövetett cselekedeteink szülik majd a jövőt. Sehun szerint minden velünk történő dolognak kovácsai mi vagyunk, de néha a körülmények – azaz a véletlenek – beleszólnak az életünkbe. Ám tőlünk függ, hogy és miként reagálunk rájuk, s hagyjuk-e magunkat sodródni az árral, vagy kitartunk amellett, ami eddig volt, s amellett, ahogy eddig éltünk. Sehun csak egyvalamiben hisz – önmagában.

S hogy az én hitem miről szól? Nehezen tudtam neki megfogalmazni, s egzaktan átadni azt, amit érzek. Így hát hasonlattal próbálkoztam. Szerintem az élettől mindenki kap egy kártyapaklit, de az már az egyéntől függ, hogyan keveri, s mikor melyik lapot játssza ki. Néha akadhat egy-két joker, ami kiutat jelenthet egy válságos és nehéz helyzetből, de sokszor nehéz fejtörést okozhat a következő lépés.

– Nem rossz meglátás – mosolyodott el féloldalasan, arcára pedig kiült az elmerengés búskomorsága. – De mi történik, ha elfogynak a lapjaid?

– Soha nem fogynak el – fordultam felé, visszatükrözve az ő mimikáját. – Egy lépést elkövethetsz többször is az életedben, de nem tudhatod, mikor keversz olyan rosszul, hogy az visszafordíthatatlan legyen. S akkor jön a halál – vontam vállat ártatlanul mosolyogva, Sehun pedig nagyokat pislogva meredt rám, pár pillanat múlva pedig kitört belőle a nevetés. Ez volt az első alkalom, hogy így hallottam kacagni. Így szívből.

– Olyan könnyedén ejted ki ezt a szót a szádon – vigyorgott még mindig. – De mi van, ha teljesen váratlanul halsz meg? Ha sétálsz az utcán, és valaki fejbe lő?

– Akkor az a személy felégette a kártyáidat – rántottam meg vállaimat ismét.

– Hogy te mindent ki tudsz magyarázni, hyung – csóválta a fejét bazsalyogva. – Kissé úgy érzem, mintha te hordoznád magadban az elmúlást.

– Azt hittem, magát a halált.

– Nem. Te inkább csak az előszele vagy. A halál én vagyok. A te léted ennél sokkal rosszabb és fájóbb. Maga a szenvedés.

~§~

A fa érdes kérgének dőlve élveztem a nyár meleg szellőjét, ami friss virág- és édes gyümölcsillatot hozott magával, terjesztve a harmóniát és a békét, ami nolens-volens rám ruházódott. Szempillafüggönyöm mögül figyeltem az élettel teli embereket, akik mosollyal az arcukon rótták az utcát, taposták a frissen lenyírt gyepet, s vagy egy másik ember, vagy kutyájuk társaságában élvezték a legmelegebb évszakot. A hőmérséklet nem kúszott huszonöt fok fölé, a lomb árnyékában pedig még kellemesebb volt ücsörögni. Sehun is hasonlóképp élvezte a nyár nyújtotta szabadságot mint én, hiszen szokásos helyén ezúttal kényelmesebb pozitúrát vett fel. Szinte elfeküdt a szőnyegszerű füvön, s csak tarkóját, valamint fejét döntötte neki a fának, kezeit pedig mellkasán pihentette összekulcsolva. Tekintetem arcára révedt, ami még csukott szeme ellenére is kissé gondterheltnek tűnt. Fogalmam sem volt, mi zajlódhat le a szívében és a lelkében, de tagadhatatlanul kiült a vonásaira. Összevont szemöldöke és összepréselt ajkai valamiféle belső viszályról árulkodtak, amit nem oszt meg senkivel, és valószínűleg nem is fog soha. Nekem pedig semmi közöm ehhez a fiúhoz, így nem fogok rákérdezni soha.

Ha minden év egy élet, akkor minden évszak egy életszakasz. A tavasz a születés, mikor kivirágzik minden, s az emberek örülnek ennek az új létnek. A nyár maga, mikor valaki létezik, s a legszebb formáját éli. Az ősz szimbolizálja az öregedést és az elmúlást, mikor az élet kezd halványulni. Előkészület a télre, vagyis a halálra, mikor a tavaszban megszületett, nyáron kivirágzott, majd ősszel halványulni kezdett lét teljes mértékben exitál.

~§~

– Éppen ezért vagy te az ősz – adta vissza a füzetemet Sehun, miután másnap elolvasta az évszakokról szóló gondolataimat.

– Ilyen rémesnek gondolsz? – mosolyodtam el, mikor konstatáltam, hogy véleménye nem változott.

– Igen – vágta rá habozás nélkül. Erre már nem reflektáltam semmilyen formában, csak elvettem a papírköteget, amit felém nyújtott, majd összecsukva térdemre fektettem.

Borzasztó meleg volt ezen a napon, amit a szélcsend csak még inkább tetőzött. A levegő megragadt, ráérősen, mozdulat nélkül lebegett és itta be magát az ember bőrébe. Olyan érzést keltett, mintha a csontjaim olvadnának. A Nap sugarai reflektor módjára világítottak, perzselve élőt és holtat. Napszemüvegem védelme se bizonyult kielégítőnek, s mikor lehunytam szemhéjaimat, úgy éreztem, mintha gőzölögnének.

– Utálom a meleget – törte meg – ismét – Sehun a csendet. – Még a fa árnyékában is kibírhatatlan.

– Mások bezzeg hogy élvezik – horkantottam fel, amire Sehun hasonlóképp reagált. Jelentéktelen diskurzusunkat csend követte, amibe csak a körülöttünk járó-kelő emberek zavartak bele nevetésükkel, örömittas és gondtalan eszmecseréjükkel és az egymáshoz intézett kötekedő, mégis humor pikantériájú megszólalásaikkal.

Megmagyarázhatatlan hiányérzet tört rám és kezdett marni belülről. Rettenetesen feszítette a mellkasomat, emócióimmal ambivalens időjárás pedig még inkább rágta a szívemet. Tudtam, miért kerített hatalmába ez a szörnyeteg, de magamnak se mertem bevallani. Inkább elrejtettem és ignoráltam. Nem tudtam, hogy Sehun érzékelt-e valamit megváltozott aurámból, de nem tette szóvá, amiért hálás voltam neki. Hatalmas sóhajjal engedtem ki bent ragadt és feleslegessé vált levegőmet, majd füzetem hátsó lapjához hajtottam. Egy fényképet akartam látni. Szemem sarkából láttam, hogy Sehun tekintete a fotóra révedt, ám nem szóltam rá, s nem is lapoztam el.

– Ő kicsoda? – kérdezte alig hallhatóan. Hosszú szekundumok teltek el a válaszom nélkül, de a szőkeség nem sürgetett. Deprimált tekintettel fixíroztam a két dimenziós arcot, s mikor úgy éreztem, erőt merítettem ahhoz, hogy szóra nyissam a számat, ujjaimat végigfuttattam a képen, s felemeltem a fejemet.

– Jonginnak hívják – motyogtam magam elé. – Utánam talán ő a legparadoxabb személyiség, akit ismerek. Tőle kaptam ezt a füzetet.

– És hol van most? – Sehun tekintete búskomor arcomra siklott, s annyira égetett, hogy nem bírtam tovább szemkontaktus nélkül.

– Fogalmam sincs – húztam keserű vigyorra ajkaimat. – Eltűnt. Egyik napról a másikra.

– Minden szó nélkül?

– Igen.

– Micsoda seggfej.

Nevetnem kellett. Jonginra talán tényleg ez a jelző volt a legakkurátusabb, s furcsa, ám valamilyen oknál fogva mulatságos volt egy olyan ember szájából hallani, aki nem is ismeri őt. A hiányérzet nem azért tört rám, mert annyira elszomorított a távolléte. Egyáltalán nem hiányoltam őt. Sose szoktam senkit. Talán azért gyulladt fel bennem ilyen emóció-szikra, mert átverve éreztem magamat, holott tudtam, hogy az emberek mind ilyenek. Önzőek, individualisták. Az utóbbival nincs is probléma, de ha egocentrizmussal keveredik, rendkívül antipatikussá tehet valakit. Jongin pedig pont ilyen. Akárcsak Sehun. Vagy akárcsak én.

– Hiányzik? – tett fel egy újabb kérdést.

– Nem – vágtam rá rögtön egy arcomra telepedett fintor kíséretében. – Ezek szerint nem volt helye az életemben. Nem szoktam hiányolni senkit.

– Azt egyből gondoltam – hunyta le szemeit Sehun, majd kényelmesen elterült a gyepen.

~§~

Hektikusan sóhajtottam, mikor egy újabb sárga falevél hullott a fejemre. Egy laza mozdulattal lesöpörtem magamról, egyenesen Sehunra, aki erre egy hangos ciccegéssel reagált. Kezébe vette a fa lehullott hajkoronájának egy darabját, majd vehemensen hozzám hajította. Bőrdzsekije csak úgy recsegett a heves mozdulattól, szinte már fülsértő volt. Eme karmozzanat adott késztetést, hogy saját kabátom zsebébe nyúljak, s előhalásszam belőle a dobozt, ami húsz szál mérget rejtett magában.

– Te mióta dohányzol? – akadtak meg Sehun szemei a cigarettán.

– Hat éve – válaszoltam, majd ajkaim közé fogtam a gyilkos fegyvert.

– Még sose láttalak cigizni – emelte homloka közepére egyik szemöldökét, mire csak vállat vontam, s meggyújtottam életem egy darabját, hogy szépen lassan eléghessen.

– Mert nem tudtam, hogy zavarna-e téged a füst, vagy sem – fújtam ki az említett szürke felhőt. – De úgy döntöttem, nem érdekel.

– Adj már egy szálat! – egyenesedett ki ültében, s pár centivel közelebb hajolt hozzám.

– Felejtsd el! – röhögtem fel epésen. – Nem foglak rászoktatni. Ráadásul nem is úgy kérted, ahogy azt illik.

– És ha azt mondom ’légy szíves’? – próbálkozott tovább.

– Akkor sem.

– Irigy vagy.

– Te meg olyan, mint egy ötéves.

– Mi olyan jó a cigarettában? – vette komolyabbra hanglejtését, mégis előző mondatomra hajazott kérdésének stílusa. Ismét kifújtam ajkaim közül a füstöt, s csak akkor láttam, hogy csöpög az eső, mikor a tüdőmet elhagyó szürke felhő megragadt a levegőben.

– Semmi. – Egy percig sem kellett gondolkodnom a válaszon. Ez volt a legegyszerűbb és legigazabb szó, amit erre mondani lehetett. – Mégis van benne valami.

– Nem értelek.

– Tudom. Nem is kell.

~§~

Sehun kifejezéstelen arccal húzott ki egy szál cigarettát a piros-fehér dobozomból. Mikor már másodszorra kért tőlem ötpercnyi haldoklást nem utasítottam vissza. Nem sajnáltam tőle korábban sem és most sem. Kíváncsi voltam, hogy áll a kezében, s milyen arca van, mikor kiengedi rózsaszín ajkai között szublimáló tüdejét.

Olyan volt, amilyenre számítottam. A cigaretta jellegzetes szagát kellőképp elnyomta az elkeseredettség és az üresség, ami Sehunból áradt. Sose mutat semmilyen érzelmet, a füst pedig az apátiát is elrejtette, ami oly’ sokszor kiült az arcára. Olyan távolinak és láthatatlannak tűnt…

– Nincs is semmi íze – emelte ki szájából a cigit, hogy farkasszemet nézhessen narancssárgán világító parazsával.

– A tiednek még illata sincs – gyújtottam rá én is. – Teljesen elnyomja a rothadó aurád.

– Akinek rothad az aurája az te vagy! – bökött rám az égő cigarettával. – Ó, ha tudnád, mennyi keserűség és infernalitás árad belőled.

– Úgy véled? – mosolyodtam el úgy, ahogy azok szoktak, akik játsszák a hülyét, miközben tisztában vannak a valósággal.

– A paradoxon megtestesítője vagy – vigyorodott el. – Jól mondtad nyáron. Az a Jongin csak utánad következhet.

– Ezt elmagyaráznád? – kapcsoltam össze tekintetünket. – Kíváncsivá tettél.

– Csak nézz tükörbe! – döntötte neki hátát a fa törzsének, majd slukkolt egy újabbat. – Angyalian ártatlan arc, szende mosoly, csillogó szemek, hófehér és selymes bőr. De tudod mit látok, amikor a cigarettafüst felemelkedik az arcod elé? – fordult felém.

– Mit? – Érdeklődő voltam, mégis közömbös hanggal tettem fel a kérdést.

– Az ártatlan ábrázatod ördögivé válik, a szende mosolyod alattomos vigyorrá, a csillogó szemeidben felvillannak a Pokol lángjai, a bőröd pedig feketén repedezni kezd.

~§~

– Sose fogsz nekem Jonginról mesélni?

– Miért mesélnék?

– Valamilyen nyomot csak hagyott benned, ha a fényképe még mindig ott van a füzeted utolsó lapján.

– Ő ragasztotta bele.

– Ennek ellenére mégis sokszor kinyitod ott.

– Nincs mit mondanom róla – akadékoskodtam tovább. – Ha én vagyok az ősz, akkor ő a tél. Akárcsak te. – Ezzel a mondattal pedig lezártnak nyilvánítottam a témát.

– Miért? – vonta fel egyik szemöldökét Sehun. – Ő maga a halál toposz?

– Valahogy úgy. Tavasznak mutatja magát, de valójában a téli exitálás megtestesítője.

– Akkor ő küldött neked üzenetet – emelte fel kesztyűs kezét Sehun, tenyérrel felfelé. Érdeklődve pillantottam oda, tekintetem pedig rögvest találkozott az év leghidegebb évszakjának első pihéjével, amit aztán követett a második, majd a harmadik, s így tovább. Arcomat csípte a hideg téli szél, kabátomat pedig kénytelen voltam összecipzárazni magamon. Sapkámat jobban fejemre húztam, hogy hajamat is védjem a deresedéstől, sálamat pedig összekötöttem nyakam körül. Sehunon hanyagul lógtak a ruhák és a kiegészítők. Vagy nem fázott egy cseppet sem, vagy csak nem áll szándékában kimutatni. Mindenesetre gyárilag szaggatott nadrágjának lyukain láttam, ahogy lábain a pihék farkasszemet néznek a szürke éggel.

– Van egy olyan érzésem, hogy még látni fogom őt. – Fogalmam se volt, miért osztottam meg ezt a teóriámat Sehunnal. Talán csak hangosan gondolkodtam.

– Sose tudhatod – engedte le kezét maga mellé, majd lezseren zsebre dugta mind a kettőt. – Nem láthatod előre, hogy az emberek mikor lépnek be az életedbe és mikor lépnek ki.

– Van, ami váratlan.

– Ez a hirtelen felhőszakadás is váratlanul jött – nézett fel az égre Sehun, s abban a pillanatban ellepték a hópelyhek hosszú szempilláit és a hidegtől kipirosodott arcát. – Szerintem elindulok hazafele.

– Nocsak – lepődtem meg teátrálisan. – Ezt is megéltük?

– Nagyon vicces vagy hyung – forgatta meg csokoládébarna szemeit. – Majd még látjuk egymást – biccentett egy aprót, majd öles, mégis ráérős léptekkel megindult az út felé.

– Abban biztos vagyok – jegyeztem meg magamnak halkan, majd nekidőltem a fának, s egyik lábamat felhúzva nyúltam zsebembe, hogy rágyújthassak egy utolsó cigarettára. Átkoztam magamat, amiért nem csúsztattam a dobozta az öngyújtót is, mert ruhám tágas zsebébe könyékig kellett leereszkednem, hogy egyáltalán ujjaim hozzáérhessenek a keresett tárgyhoz. Még utoljára felpillantottam, hogy tekintetemmel megkeressem Sehun távolodó alakját, majd figyelmemet ismét a ciginek szenteltem. Sóhajtva vettem ajkaim közé a szálat, majd a megtalált öngyújtót a végéhez emeltem, hogy életre – azaz halálra – hívhassam ezt az undorító, álarc-szerű mérget.

Tevékenységemből fülsüketítő fékcsikorgás zökkentett ki. Enyhén felvont szemöldökkel emeltem fel a fejemet a zaj hallatán, de mikor megpillantottam mi történt, szemeim a négyszeresükre dülledtek. Az öngyújtó kicsúszott a kezemből, ajkaim pedig engedtek szorításukon, így a cigaretta még mindig holt állapotban esett a frissen hullott hóba. Nem csak az emberek, de mintha az egész élet megdermedt volna abban a pillanatban. A járművek leálltak, a járókelők pedig egyszerre fordultak az incidens irányába. Az egyetlen, aki képes volt valamiféle mozdulatra, az én voltam. Eleinte kényszerítenem kellett testemet a mozgásra, de a bátortalan léptekből pillanatok alatt eszeveszett futás konstruálódott. Fülemben még mindig hangos robajként szólt a fék hangja, teljesen elnyomva a talpam alatt ropogó hó moraját. Szélként süvítettem el az emberek mellett, s mikor már az úton tudhattam magamat lassítottam a tempómon, s a földön fekvő fiúhoz térdeltem.

Jobban mondva estem. Amint megpillantottam lábaim kocsonya módjára remegtek meg és mondták fel a szolgálatot. Ebből a távolságból már az emberek tehetetlenségtől csöpögő hangját is hallani véltem, de amit leginkább képes voltam érzékelni azok a saját kaotikus érzelmeim voltak, amiket a mozdulatlanul fekvő Sehun és skarlátvörös vére nyomának látványa indukált bennem. A piros nedű vastag folyóként terjedt a fehér hóban, s színezte be azt és Sehun nyakát.

– Se–Sehun… – szólítottam meg halkan. Fogalmam se volt, mit tehetnék. Nem tudtam, hogy él-e vagy hal. Csak azzal voltam tisztában, hogy képtelen vagyok megfogalmazni az érzelmeimet. Egyszerre éreztem ijedtséget, tehetetlenséget és haragot. Haragudtam magamra, amiért nem generálódott bennem hiányérzet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kihaltak belőlem az ilyen emóciók.

– Életben van? – Léptek, majd szavak zaja csapta meg fülemet, mikor valaki bátortalanul mögém sétált.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Hívtak már mentőt? – néztem végig az embereken, akik még mindig lefagyva ácsorogtak a baleset körül. Voltak, akik enyhén megrázták a fejüket, ez pedig további haragot szült bennem. – Akkor mire várnak?!

– Úristen… – Kocsiajtó csapódás, majd sietős léptek követték ezt az egyszerű, mégis mindent magába foglaló szót. – Ne… Mit tettem?!

Magatehetetlenül néztem fel baloldalamra, ahol a – feltehetőleg – sofőr ácsorgott ijedten, arcán pedig a feldolgozatlanság jelei mutatkoztak meg. Az arcán, amit egészen biztos felismertem volna ezer közül is. Mikor tekintetünk találkozott, még nagyobb döbbenet ült ki az övére és az enyémre is. Fél pillanat erejéig megfeledkeztem a történtekről, annyira elvesztem a rég nem látott szemekben.

– Jongin… – sóhajtottam ki a nevet, amit utoljára Sehunnak említettem. Szekundumnyi kábulatomból a havon terjedő vér látványa zökkentett ki, s egy apró fejrázás után régi barátomra förmedtem. – Hívj mentőt! Most azonnal!

~ 2 hónappal később

Tél vége van, de még mindig esik a hó. A baleseted óta szüntelenül. Talán igaz volt, amit írtam, és az ég tényleg látja, mi történik lent. Talán a veled történtre reagál így. Vagy valóban te lennél a tél? Ezt hagytad magad után emlékként? Nem, azt erősen kétlem. Ennél sokkal több maradt itt belőled.

Azt hittem, kiürültem érzelmileg, és teljesen kietlen vagyok. Mikor láttalak vérben fekve nem éreztem hiányt. Meglehet, hogy legbelül azt hittem, csak álmodom, másnap pedig ugyanúgy ülsz majd mellettem, szívod a cigimet és az életfelfogásodról fecsegsz, vagy éppen az enyémről kérdezgetsz. De nem így történt, s már két hónapja nem osztottam meg senkivel sötét eszméimet. Ez ráébresztett, mennyire önző ember vagyok.

Nem te hiányzol, hanem a beszélgetéseink. Nem téged akarlak visszakapni, hanem a társaságodat, a gondolataidat és azt a feketén fénylő aurádat, ami oly’ hasonló volt az enyémhez.

Most is itt ülök a fa alatt és érzem. Érzem, ahogy átjár a sötétség amit magad után hagytál. Minden értelemben. Ezért akartam neked fekete rózsát hozni, de mivel az csak Törökországban nő, kénytelen voltam beszínezni a fehér szálakat. Azokat fogja be legjobban az ételszínezék. Minden nap rakok egyet a régi helyedre. De van, hogy következő napra már hűlt helyét se látom.

Egyik alkalommal felgyújtottam egyet, s végignéztem, ahogy elég. Magamra emlékeztetett a fekete. A fehér pedig rád. Adhattam volna fehér rózsát is, de mégis átszíneztem feketére. Ez is az önzőségemről tesz tanúbizonyságot. Mikor lángoltak a szirmok felelevenedett bennem minden. Mi tudod mikor gyulladtunk fel? Amikor megtudtuk egymás nevét, és többet kezdtünk beszélgetni. A különbség az, hogy te hamarabb elégtél. Talán a fehér rózsa gyengébb.

De jöhetnék megint az évszakos hasonlattal. Én az örök elmúlás vagyok, te pedig maga a halál. Az előbbi tényleg sokkal rosszabb, igazad volt. Inkább lennék egy üres, hangtalan szobában, semmint hogy el kelljen viselnem ezt az örök és végtelen halványodást, ami sose lesz teljesen színtelen. Ez a kálvária a legrosszabb, ami létezik.

„Nem láthatod előre, hogy az emberek mikor lépnek be az életedbe és mikor lépnek ki.”

Ezt még te mondtad két hónappal ezelőtt. És milyen igazad volt. Jongin váratlanul lépett ki az életemből, te pedig átmenet nélkül léptél be, majd tűntél el. Pont akkor, mikor ő egy lélegzetre megjelent újból. Ez azt jelenti, hogy két embernek már nincs helye az életemben?

Mióta meghaltál, újfent tartom Jonginnal a kapcsolatot. Nem érzem azt, hogy haragudnom kéne rá, hiszen véletlenül történt az, ami. Elmondta, miért tűnt el olyan hirtelen, s mit keresett mégis a fővárosban azon a napon. De ez nem tartozik rád, így nem is kötném az orrodra. Mindenesetre az is bebizonyosodott, hogy Jongin is halál toposz. Csak nem a sajátjáé.

Sehun… Én tényleg azt hittem, hogy nem tudok hiányolni senkit és semmit. De ha még a személyekre ez továbbra is vonatkozik, a velük járó körülményekre biztosan nem. Amit tőled kaptam hiányzik. Még ha csak önzőségből is. Ezért úgy döntöttem, mindent leírok, amit neked mondanék el. Ha ínhüvelygyulladást kapok, akkor is.

Egy dologra azért még megkérnélek. Állítsd el a havazást! Tavaszt akarok. Újjászületést.

Daehyun - Angelic nightmare

Akárhányszor felnézek az égre, Hold helyett reflektort látok. Ugyanúgy megvilágítja az embert, de a lényeg a sötétség leple alatt marad. A fájdalom, a kálvária, a veszély mind megbújik az árnyakban, elrejtőzve a kíváncsi szemek elől. Ez így van jól. De mi történik, ha a fény egyszer csak felerősödik? A Hold helyét átveszi a Nap, és minden palástolt dolog egyszeriben tisztán láthatóvá válik, s az eddig tökéletesnek hitt dolgok felégnek a Nap tüzében. Lángra kap minden, amit az ember egykoron jónak hitt, s elporlad az összes kellemes érzéssel együtt. Miért? Mert a titokzatosság, az ismeretlen teszi lehetővé az érdeklődést, a csodálatot, a magasztalást. A pompa átélésekor senki sem gondol bele, mi rejtőzhet az árnyak mögött.

Ez alól egy cirkuszi előadás sem kivétel. Egy mutatványkor a közönség tagjait nem az érdekli, hogyan csinálják, milyen trükköket alkalmaznak, egyszerűen csak ámulva élvezik a showt, majd ujjongva tapsolnak, hiszen olyat láttak, aminek a kiléte rejtély. Legalábbis, egy darabig biztosan.

Én is ebben akartam hinni. Bíztam, hogy minden egyes előadást ugyanolyan hódolattal fogok végigülni, miközben elfelejtek gondolni a titok nyitjára. Nem jut eszembe az, hogy egy-egy trükk milyen veszélyeket rejt, s mennyire kockázatos, egyszerűen csak az előadóra bízom magamat.

Kockázat. Ezzel minden artistának számolnia kell, hiszen bármennyire profi valaki, az esély mindig ott lesz, hogy balul süljön el egy fellépése. Ha valaki nem vállalja a rizikót, sehova se juthat el. Ezt nevezik bátorságnak. Ő is bátor volt, már-már vakmerő, de ezért érte el mindazt, amit. Minden előadását első sorból néztem végig, s minden alkalommal képes volt elkápráztatni tökéletességével, eleganciájával és bájával. Azt hittem, semmi baj nem lehet. Azt hittem, semmi se történhet, ami ezt a kompetens nőt letérítheti az útjáról, de tévedtem. Hatalmasat tévedtem.

Akárhányszor felkel a Nap, szívemre sötétség száll. Egyszer mindenre fény derül, így arra is, egyes dolgok milyen veszélyeket rejtenek magukban.

Mindent ki akarok verni a fejemből. Szét akarom szakítani az összes piros leplet, el akarom engedni a galambokat, elcsorbítani az összes kést, majd belefulladni a popcornba és a kólába, megsüketülni a nézőközönség örömittas hangjától, s meg akarok vakulni a szikrázó fényektől. Minden előadást ki akarok törölni emlékeim közül. És Őt is el akarom felejteni. Ám minél jobban próbálom, annál erősebben kapaszkodik a közös múltunkba, nem eresztve elmémet, ezzel további gyötrelembe sújtva engem. Azt akarja, hogy megfulladjak az emlékeim és a kálvária tengerében. Azt akarja, menjek utána. De ha így folytatjuk, tényleg be fog következni.

Sóhajtva emeltem magam elé a poharamat, ami már vagy két napja a konyhapulton hevert. Valójában már nem is emlékeztem, mi van benne, vízre vagy vodkára tippeltem. De, gondoltam, bármelyik is, a nyugtatót ugyanolyan hatásosan leküldi a torkomon. Bevettem a hatalmas pirulát, majd legördítettem a folyadékot, ami azonnal felégette nyelőcsövemet. Ebből már pontosan tudtam, hogy nem víz volt a kísérőm. Számat megtörölve csaptam le a csiszolt felületre a megüresedett poharat, majd tekintetemet ismét az égre emeltem ablakomon keresztül. Egy felhő se gátolta rálátásomat a fénylő Holdra és a csillagokra, amik az utolsó közös esténkre emlékeztettek. Mindig megvártam előadás után, hiszen a turné alkalmával több napig maradtak Seoulban, lehetőséget adva, hogy több esettel találkozhassunk pár óra erejéig. Kapcsolatunk még kibontakozó félben volt, de mégis furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, akárhányszor együtt voltunk. Kötődtem hozzá. Ő volt az egyetlen, akinél úgy éreztem, mintha ezer éve ismerne, éppen ezért fél szavakból is képes volt megérteni. A beszélgetéseink pedig már az első percekben fellendültek, hála a hasonló gondolkodásmódunknak és ízlésünknek. Úgy éreztem, ő az egyetlen, aki szeretni képes engem, s én viszont szerethetem őt. S talán ez a naivitás taszított engem ebbe a kálváriába, s talán ez a penitencia a könnyelműségemért. Mert eltűnt. Mintha nem is lett volna. Angyalként szállt el miután megmelengette a szívemet, s magamra hagyott, hogy „segítsége” után egymagam boldoguljak.

Gondolataimból a telefonom hangja zökkentett ki. Fontolóra vettem figyelmen kívül hagyni a csörgést, de a csengőhang túl hangosnak bizonyult ehhez. Szemöldök ráncolva battyogtam a nappaliba, s hektikusan emeltem fel a mobilt, hogy lássam, ki ér rá ennyire az éjszaka kellős közepén. Ám megérzésem nem hagyott cserben, az a név állt a kijelzőn, amire számítottam.

– Miben segíthetek, hyung? – szóltam bele apatikusan a telefonba.

– Már megint nem alszol – jegyezte meg rögtön, ignorálva a malíciát, amit hangom rejtett.

– Tökéletes észrevétel.

– Daehyun, pihenned kellene! – Mély hangjában a dorgálás és az aggodalom vegyült, mellőzve a szigort és a parancsolgatást.

– Minden nap azt teszem, Yongguk – sóhajtottam, majd lehuppantam a kanapéra, aminek bőrfelülete hangos recsegéssel felelt cselekedetemre.

– Egész nap otthon vagy. A tested pihen, de az elméd nem.

– Nem tehetek róla – védekeztem. – Nem én dolgoztatom az elmémet, hanem az elmém engem. Gyűlölöm.

– Pedig csodálatos dolog. – Ismét felvette azt az optimista stílusát, amivel egykoron én is rendelkeztem. – Meglehetősen konstruktív, ha ügyes vagy, elhitetheted magaddal, hogy minden rendben van.

– Konstruktív? – nevettem fel keserűen. – Inkább destruktívnak mondanám.

– Daehyun… – sóhajtott fel gondterhelten. – Átmenjek? – Kérdését csend követte, amíg elgondolkodtam, mit is akarok valójában, s melyik alternatíva lenne kedvezőbb számomra. Végül a fejrázásnál döntöttem, amit persze Yongguk nem láthatott telefonon keresztül.

– Nem kell – adtam hangot döntésemnek. – Megvagyok.

– Ne hazudj!

– Akkor… megleszek – javítottam ki magamat. – Inkább pihenj, holnap dolgozol.

– Téged ne az én problémám érdekeljen!

– Ezt én is mondhatnám – vágtam vissza rögtön, de azonnal megbántam. A vonal elnémult, s nem tudtam eldönteni, hogy Yongguk lerakta-e a telefont, vagy sem. Csak mereven bámultam a sötétbe, várva, hogy hyung ismét megszólaljon, de csalódnom kellett. Csendben maradt, amit végül nekem kellett megtörnöm. – Sajnálom.

– Nem gond – sóhajtott fel ismét.

– De most leteszem.

– Rendben.

– Jó éjt! – Meg se vártam a válaszát, azonnal letettem a telefont, majd egy laza mozdulattal visszadobtam a kávézóasztalra. Arcomat tenyereimbe temetve ültem tovább, s támaszkodtam térdeimen, miközben próbáltam kiüríteni a fejemet. Éreztem, ahogy a nyugtató lassan, de biztosan kifejti hatását, elernyesztve testemet, és tompítva érzékszerveimet. Mire észbe kaptam, már az óráig is képtelen voltam ellátni, így jobbnak véltem elnyúlni a kanapén, s erre az éjszakára mellőzni az ágyamat. Agyamat azonnal sötét lepel terítette be mikor elhelyezkedtem a díványon, az utolsó emlékem pedig a kávézóasztal üvegfelületén megvillanó fénycsík volt. Azt követően egy másik világba csöppentem.

~~~

Egyedül sétáltam a kihalt utcán, a lámpaoszlopok alatt egyik fénypászmából léptem a másikba, s leszegett fejjel fixíroztam a repedezett aszfaltot. Egymagam voltam a városban, egy lélek se járkált kint rajtam kívül. Céltudatosan mentem előre, a mellettem elsuhanó táj egyre kiigazodhatatlanabb pacává mosódott el, de mire észbe kaptam, már a célállomáson találtam magamat. Némán emeltem fel fejemet, s pillantottam körbe a tájon, remélve, hogy megpillanthatom vágyamat. De a sivár környék nem akart kivirágozni. A régen itt állomásozó cirkusz nem szándékozott felállítani újra a nagysátort. Helyette csak szemét hevert a fakult, kiritkított fűben, s csak azok hangja keltett némi zajt, mikor a szél táncra perdítette őket, s olykor-olykor egy társas menetre hajította őket egymásnak. Hunyorogva pillantottam körbe, hátha megtalálhatom azt, akiért ide jöttem, majd bizonytalan léptekkel megindultam előre, közvetlenül a terület közepére. Érdeklődve és már-már vágyakozva mustráltam a környéket, mikor egy ismerős alakot pillantottam meg a tér szélén. Fehér ruháját kellő eleganciával lengette a szél, barna haját pedig hagyta, hadd hintáztassa a hűvös zefír. Nem mozdult, kósza tincseit sem söpörte el szeméből, csillogó íriszei az enyémeket keresték, Mona Lisa-mosolyra pedig hasonló mimikára késztetett engem is. Remegő lábakkal indultam meg felé, a tér közepétől pedig éreztem, ahogy lépteim egyre szaporábbak lesznek, ahogy szívverésem is egyre hevesebbé válik. Az alak nem mozdult, tekintetét egy másodperc erejéig se vette le rólam, mosolya viszont egyre szélesebb lett. Mikor már elég közel értem hozzá, kinyújtottam a karomat, ő pedig fehér fogait kivillantva borult készségesen ölelésembe. Karjaimat béklyóként fontam törékeny teste köré, s úgy vontam magamhoz, mintha ez lenne az első és utolsó alkalom, hogy hozzáérhetek. Éreztem az illatát. Éreztem a szívverését. És hallottam a hangját.

– Daehyun… – suttogta a fülembe, mikor már azt hittem, soha többé nem hagyja el száját a nevem. Hangja halk volt, mégis tisztán értettem mindent betűt.

– Eunji… – Nem tudtam mást kinyögni, de nem is volt rá szükség. Hosszú másodpercekig álltunk egymás karjába zárva, mikor hirtelen mozgolódni kezdett ölelésemben. Azt gondoltam, el akar húzódni, hogy mondani akar valamit, vagy csak össze akarja kapcsolni tekintetét az enyémmel. Ám mikor éles fájdalmat éreztem a vállamban, rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Ordítani akartam, de egy hang se jött ki a torkomon, minden kiáltásom hangszálaimra égett. Próbáltam magamat ellökni Eunjitől, de szorosan tartott fogaival. Mikor viszont az eddigieknél erősebbet taszítottam rajta a fájdalmam is megsokszorozódott. Hitetlenkedve kaptam vállamhoz, mikor Eunji végre távolabb került tőlem, majd tekintetem tenyeremre siklott. A hold fénye tökéletesen megvilágította skarlátvörös véremet, ami patakokban folyt le kezemről, s koppant cipőm orrán. Nagyokat pislogva néztem fel Eunjire, de már nem őt láttam. Ő volt, de mégsem. Infernális vigyorral rágta a belőlem kiszakított húscafatot, íriszeiben pedig megfogalmazhatatlan és ismeretlen sátáni fény csillogott. Úgy éreztem, mintha agyam nem lenne képes feldolgozni, ami szemeim látnak. Kikerekedett szemekkel kezdtem hátrálni, remélve, hogy feltűnés nélkül távozhatok, de Eunji mindvégig rajtam tartotta tekintetét, a második lépésemnél pedig elindult felém. Csak egytized másodperc volt az egész, de máris előttem termett, megragadta vállaimat, s a földre döntött. Lábaim alól azonnal kicsúszott a talaj, Eunji pedig rám nehezedve tátotta ki száját, hogy újabb falatot téphessen ki belőlem. Túl gyenge voltam, hogy elmeneküljek, ő pedig túl erős. Éhesen nyalta meg ajkait, majd orrhegyével gyöngéden megcirógatta nyakamat, mielőtt kitépte volna a gégémet.

~~~

Szemeim úgy pattantak fel, mintha felfeszítették volna őket. Verejtékezve nyomtam magam ülő pozitúrába a kanapén, s lihegve meredtem a sötétségbe, míg egy hideg izzadtságcsepp végigszánkázott gerincem vonalán. Egyből Eunjit kezdtem keresni tekintetemmel, de a nappaliban senkit nem véltem felfedezni a tükörben megbújó hasonmásomon kívül. Hosszú szekundumok erejéig szemeztem magammal, s a fülemben dobogó szívverésemet hallgattam, s vártam, vajon mikor szakítja szét dobhártyámat. Nyaki ütőerem hevesen lüktetett bőröm alatt, szinte már fájó volt, ahogy a vér áramlik benne. Zsibbadt tagjaim mozgatásával próbáltam elterelni figyelmemet a kínról, s kicsúsztam a dívány szélére, hogy térdeimen megtámaszkodva ücsöröghessek tovább.

– „Daehyun…”

Még mindig hallottam hangját. Nem akart elhagyni. Nem akart kiköltözni fülemből, s tovább lépni, de a lelkem mélyén úgy éreztem, én se. Úgy gondoltam, képtelen lennék rá, így nem is állt szándékomban. Talán épp ezért álltam fel a helyemről, s indultam meg gondolkodás nélkül az előszobába, hogy magamra kaphassam az első cipőt és kabátot, ami a kezembe akad. A nehéz csendben minden mozdulatom hatalmas zajt korbácsolt fel, de ez sem volt elég ahhoz, hogy a racionális gondolkodásomat felélessze. Elködösült fejjel léptem ki a lakásomból, s csak egy cél lebegett a szemem előtt. Hanyagul csaptam be magam mögött az ajtót, s öles léptekkel kanyarodtam a járdára, mit sem törődve azzal, hogy felverem a pocsolyát nadrágom szárára. Fejembe húztam a kapucnimat, s focista módjára szlalomoztam végig a járókelők között, olykor nekiütközve valamelyikük vállának. Bocsánatkérésre se hagytam időt magamnak, hajtott előre a vágy, hogy minél előbb a cirkusz egykori helyén tudhassam magamat. Látni akartam, mi maradt belőle. Érezni akartam a szinesztézia által kreált illatokat, hallani akartam a hangokat és látni akartam Őt.

Az első révén felhúzott fátyolon keresztül érzékeltem, mikor érek ki a város azon részéről, ahol emberek tömege akadályozná indulatos közlekedésemet, s talán egy fiatal lány volt az, akit utoljára ki kellett kerülnöm. Mikor lefordultam jobbra, már egy lélekbe se botlottam bele, ami arra késztetett, hogy megszaporázzam lépteimet. Eunji hangja hajtott előre, ő ösztönzött, hogy ne álljak meg. Elhitette velem, hogy az álmom jelentőséggel bír, s talán a valóságban is találkozhatok vele, valamilyen formában.

Hiába volt hideg, izzadva cipzáraztam le pulóveremet, hogy hűs levegőt engedjek bőrömre áradni, mit sem törődve azzal, hogy akár meg is fázhatok. A ruhadarab palásként lobogott mögöttem, mikor tudtom nélkül futni kezdtem, belelépve minden pocsolya közepébe, ami csak előttem volt. Minél közelebb értem a célomhoz, annál gyorsabb tempóra kapcsoltam, de mikor elfogyott az út, kénytelen voltam megállni.

Zihálva pillantottam körbe az üres és néma környéken, aminek csak az eső hangja adott életet, mikor a cseppek találkoztak a fűvel és az ottmaradt szeméttel. Nem láttam senkit a sötétben fényleni. Hiába kapkodtam a fejemet, Eunji alakja nem köszönt vissza rám, ez pedig mérhetetlen csalódottságot és ürességet konstruált bennem. Mégis reménykedve indultam meg a nedves gyepen. Egy négyzetcentimétert se hagytam figyelmen kívül, tekintetem még az üres kólás poharakon is megakadt, amik hanyagul hevertek a földön, s csak akkor voltak hajlandóak megmozdulni, mikor a szél a magasba repítette őket a zacskókkal és egyéb hulladékokkal együtt. Éreztem, ahogy szívem készül áttörni bordaketrecét, majd az egész mellkasomat, ezzel kissé megbénítva lábaimat, s arra ösztönözve engem, hogy lassítsak. De amint ezt megtettem, agyamat ellepték a rémképek köntösébe bugyolált emlékek. Szememet összeszorítva, s hajamat tépve próbáltam nem odafigyelni a bohócokra, kiknek lidérc-vigyoruk mögül kivillanó ékköveikről skarlátvér csöpögött, a késdobálókra, kik kíméletlenül dobálták felém éles fegyvereiket, mik szüntelen felmetszették bőrömet, s vörös nedvemmel együtt állóképességeim és kitartásom is fogyatkozni kezdett. Próbáltam nem odafigyelni a bűvészekre, kik azon fáradoztak, hogy engem eltűntessenek és feledésbe süllyesszenek, s megkíséreltem ignorálni remegő végtagjaimat és reszkető szívemet.

Szinte már zokogva borultam térdemre, teljesen megfeledkezve a vizes, saras földről, így centimétereket süppedtem a fellazult talajba. A képekhez immáron hangok is társultak, akim még elviselhetetlenebbé tették ezt az infernális kálváriát.

­– Hagyjatok! – kiáltottam kétségbeesetten, hiába tudtam, senki se hallja. – Kérlek! – Könyörgésemet elnyelte az elmém által kreált fantazmagória, s csak ekkor jöttem rá, hogy hatalmas hibát követtem el, mikor ide jöttem.

– Daehyun… – Ez volt az első értelmes szó, amit értettem a hallucináció kaotikus rendszeréből, mégis féltem tőle. Nem volt bátorságom felnézni, továbbra is összeszorított szemekkel térdeltem a földön, s vártam, hogy ez az egész véget érjen. – Daehyun! – szólított még egyszer, ám ezúttal mintha közelebbről jött volna a hang. – Daehyun… – Éreztem. Éreztem lehelete melegségét, ahogy összetalálkozik felhevült bőrömmel, s megperzseli azt. S éreztem az illatát, ami belengte az egész territóriumot. Úgy éreztem, készen állok felemelni a fejemet.

– Eunji… – Leheltem erőtlenül fekete füstöt a számból. A lány elmosolyodott, s úgy éreztem, villámcsapásként elevenednek fel bennem az emlékeink. Az, mikor először megláttam, mikor először megfogtam a kezét, mikor először éreztem ajkaimon puha arcát, s mikor először nézett a szemembe. Akkor úgy éreztem, elnyel valami feneketlen, ám ragyogóan fehér mélység, amiből sose akarnék kimászni.

Eunji ajkait a megnyugvás kampói húzták felfelé, az én szívemet pedig a bensőség és békesség kandallója melegítette. Hideg kezével végigsimított arcomon, s csak akkor jöttem rá, hogy már nem hallok hangokat, s nem kergetek lidércnyomásokat. Legalábbis rajta kívül.

– Angyalom – suttogtam bazsalyogva, majd tenyeremet kézfejére csúsztattam. Hosszú szekundumok erejéig térdeltünk egymással szemben, a világ összes zajáról, képéről és egyéb dolgáról megfeledkezve. Csak ketten voltunk és az újra lángra kapott érzéseim.

– Mi van veled? – kérdezte aggodalommal teli hangon. – Daehyun, kérlek… Ne tedd tönkre magadat!

– Miután elmentél, úgy éreztem, megőrültem – vallottam be őszintén, egy keserű mosoly kíséretében. – Talán még mindig őrült vagyok. De most legalább itt vagy.

– Nem – rázta meg finoman a fejét, egy-két barna tincset az arcába lengetve. – Most sem vagyok itt. Engem már csak egy helyen találsz meg – sóhajtott fel, majd gyengéden kihúzta kezét szorításomból, s tenyerét a mellkasomra helyezte. Érintése hideg volt, mégis forróságot éreztem legbelül. – De itt örökké.

– Olyan szánalmasan festhetek – kacagtam fel fanyarul. – Sajnálom. Nem gondolom, hogy láthatlak téged többé. Mégis vágyom rá. Ez normális? – néztem szemeibe, valami megerősítő válaszra várva. Egy ideig félrehúzott ajkakkal, égre emelt tekintettel töprengett, de végül csak egyszerűen vállat vont.

– Nálad igen – vigyorodott el, én pedig kénytelen voltam lehunyni szemeimet, nehogy megvakuljak a szikrázó fehérségtől. – Daehyun, figyelj – helyezkedett el kényelmesen, s megkereste mindkét kezemet, hogy ujjainkat összekulcsolva pihentesse őket combomon. – Nem csinálhatod ezt tovább! Tönkreteszed magadat, én pedig nem tudnék nyugalomra térni, miközben tudom, hogy szenvedsz.

– Mégis mit tehetnék? – kaptam fel a fejemet, hangszálaim pedig a kétségbeesés csengőit szólaltatták meg. – Te voltál az egyetlen, aki képes lett volna szeretni engem, én pedig naiv módon magamra csatoltam ennek a biztonságérzetnek a lakatját. Most pedig nem találom a kulcsot, s talán nem is fogom soha. – Éreztem, ahogy forró könnyeim marják szemeimet, majd végigfolyva arcomon égető nyomot hagynak bőrömön. Eunji gondterhelten felsóhajtott, s tudtam, hogy még erősebben megszorította kezeimet, mégse éreztem eléggé.

– Én hiszek a sorsban – kapcsolta össze tekintetünket. – Úgy vélem, mindennek oka van, így annak is, hogy itt kellett hagyjalak. Talán nem illettünk össze. Talán nem én vagyok az, akit te érdemelsz. Nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy fáj téged így látni. Szívbe maró az összetört éned látványa, és a megtépázott lelkedből áradó feketeség mélysége.

– Veled együtt önmagamat is elvesztettem.

– Nem – rázta meg ismét a fejét. – Még megvagy, valahol abban a fekete mélységben. Csak félsz leereszkedni, s felrántani magadat onnan.

– Mert képtelen lennék rá.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Daehyun, te vagy a legerősebb férfi, akit valaha ismertem. Olyan lélekjelenléttel rendelkezel, amit egy hozzám hasonló artista is megirigyelne. Ne mondd azt nekem, hogy képtelen vagy megtalálni önmagadat!

Szavai ólomsúlyként nehezedtek rám, nem csak testemet, de elmémet is korlátozva, hogy valami reflektálást konstruálhasson. Kiszáradt ajkaimat nyalogattam valami válaszon gondolkodva, de úgy tűnt, Eunji nem vár semmilyen reakciót kisebb monológjára.

– Állj fel innen! – tápászkodott fel még mindig a kezemet fogva, majd engem is álló pozícióba húzott. Lehajtott fejjel engedtem el testemet, hogy felránthasson, de továbbra is képtelen voltam szemeibe nézni. – És most – fogta meg államat, hogy felemelje fejemet, s megtalálhassa íriszeimet –, hívd fel Yongguk oppat, s menj fel hozzá! Ő segíteni tud neked, ha mégis úgy érzed, egyedül nem fog menni.

– Honnan tudsz Yonggukról? – pislogtam meglepetten. – Nem is meséltem neked róla.

– Mondtam már – csóválta a fejét halványan mosolyogva. – Most sem vagyok itt. Csak a képzeleted, a vágyad szüleménye vagyok. – Újfent mellkasomra tapasztotta tenyerét. – Azt tudom, amit te. Hiszen most belőled születtem újjá. – Hangjának halk és lágy tónusa képes volt velem elhitetni minden szavát, s úgy éreztem, végleg megőrültem. Valóban szükségem volt Yonggukra, de képtelen voltam elengedni Eunjit. Sóvárogva kaptam apró kezei után, s szorítottam meg őket mellkasaink között. Ajkaimat szóra nyitottam, de Eunji fejrázása egy pillanat alatt elfeledtette velem, mit akartam mondani. Torkomra égette szavaimat, majd el is porlasztotta azokat. – Elég! – lépett közelebb. – Daehyun, én itt leszek veled. Hiába nem érhetsz hozzám, s hiába nem láthatsz, itt leszek. De csak addig, amíg te akarod. Mert mikor készen állsz majd elengedni engem, készségesen fogok távozni. Néha visszatérek egy kósza emlék formájában, de akkor már képes leszel elfogadni, hogy én már máshol vagyok.

– Én… én… – Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, pedig mindennél jobban meg akartam szólalni. Eunji újra megrázta a fejét, s mutatóujját számra tapasztotta.

– Szeretlek – hajolt közelebb, s habár tudtam, hogy ajkait puhán az enyémekhez nyomta, mégse éreztem semmit. Hiszen amint hozzám ért, halványodni kezdett. Először fehér ruhájának szegélye alakult füstté és emésztette fel a tiszta levegő, majd barna haja színtelenedett el. Ijedten és vágyakozva kaptam utána, de mire átfontam volna testét kariammal, végleg elillant. Csak a puszta levegőt tarthattam szorításomban, az üresség és elhagyatottság érzete pedig újra könnycseppeket hívott elő.

Nem éreztem, hogy sírok. Talán nem is sírtam, csak folytak a könnyeim megállíthatatlanul. Ám testem nem rázkódott, látásom nem homályosodott el, s egy hang sem kísérte kirohanásomat. Végül a magány elfogadása engedte le karjaimat oldalam mellé, én pedig lassan beletörődve meredtem az üres területre. A lidércképek eltűntek, a fantazmák elillantak, minden destruktív elmém által kreált kép a semmibe veszett. Mintha nem is lettek volna.

Kifejezéstelen arccal nyúltam a zsebembe, hogy megkeressem a telefonomat, majd az egyes gomb megnyomásával gyorstárcsáztam.

– Yongguk – szóltam bele a készülékbe erőtlenül, de halk hangom ebben a csendben már szinte fájó volt. És szánalmas.

– Daehyun. – Biztos voltam benne, hogy egy percet nem aludt. – Minden rendben?

– Yongguk… Azt hiszem, elment az eszem. Siess és ments meg! Kérlek.