VHope - Ami összehozott minket

– Most komolyan elhívtad őt is?! – dülledtek ki Taehyung szemei, mikor elhangzott az egyetlen név, amitől a hideg futkosott a hátán. A méreg és az utálat démonjai hamar átvették fölötte az irányítást, haragos indulattal ellepve elméjét. Dühtől vörösen izzó íriszekkel nézett farkasszemet Jinnel, aki próbálta megőrizni hidegvérét V-vel ellentétben, de úgy érezte, nem kell sok neki, hogy átragadjon rá barátja hevessége és ingerültsége.

– Igen, elhívtam – fújtatott gondterhelten.

– Tudod, hogy utálom – fejelt bele a hűtőszekrénybe Taehyung, ezzel csörömpölést kiváltva az abban található üvegekből.

– Ő is utál téged – vont vállat hetykén Jin.

– Épp ez az! – lökte el magát V a hűtőtől. – Abszolút nem vagyok kíváncsi se rá, se a hülyeségeire. Mindig feladatának érzi, hogy felkúrja az agyamat, és rendszerint sikerül is neki. Már a puszta jelenlétével is!

– Jó, tudod mit? – emelte meg hangját a másik is, mikor már képtelen volt uralkodni indulatain és gondolatain. – Magasról teszek rá! Én mindkettőtökkel jóban vagyok, ez az én bulim, ezért kénytelenek lesztek tolerálni egymást, ha itt akartok lenni! – adta ki ellenvetést nem tűrően az utasítást. – És előre szólok, hogy itt nem lesz balhé, különben repültök mind a ketten! Világos?

– Világos – forgatta meg szemeit a fiatalabbik, s tett egy száznyolcvan fokos fordulatot, hogy hátát mutassa annak a személynek, akiről úgy vélte, cserbenhagyta. Jin csak karba tett kezekkel fixírozta barátja tarkóját, miközben próbálta magával elhitetni, hogy nem lesz semmi baj abból, ha Taehyung és Hoseok együtt lesznek 80 m²-en. Ám a vállain csücsülő angyal és ördög ádáz küzdelmet vívtak egymással, mindketten a saját igazuk mellett harcolva, Seokjin pedig nem tudta, melyikükre hallgasson. Végül a fehér ruhás ajánlata mellett döntött, miszerint ne zárja ki őket a szórakozásból, csupán figyeljen arra, hogy ne legyenek túl közel egymáshoz. A Pokol szolgája hiába szajkózta saját igazát, ami arról szólt, hogy rakja ki mindkettőt az ajtó elé, Jinnek nem volt szíve ehhez a lépéshez.

– Szép jó estét! – vágódott ki a bejárati ajtó. – Durranjon a sör! – A világnak talán a legszebb hangjai közé tartozott ez az egy másodperces folyamat, mikor a küszöböt átlépő Hoseok maga felé hajlította a nyitófület, s a hűsítő ital sisteregve megszólalt.

– Édes Istenem, most segíts meg! – Taehyung azonnal megbánta, hogy hátranézett válla fölött. Amint meglátta, ki csatlakozott az összejövetelhez, megindult a nappali felé, hogy még szekundumok erejéig se kelljen elviselnie a másikat.

– Csáó! – lépett ki J-Hope háta mögül Yoongi. – Ugye nem késtünk?

– Késni? – kacarászott Jin, miközben elfogadta haverja jobb kezét. – Nem volt pontos időpont megbeszélve, csak körülbelüli.

– Amíg nem érkezek meg, amúgy se kezdődik el a buli – pacsizott le a házigazdával Hoseok is, majd belekortyolt kedvenc italába. – Jól láttam, hogy az a majom is itt van? – törölte meg a száját felvont szemöldökkel.

– Ne kezd te is – nyögött fel Seokjin.

– Csak megkérdeztem.

– Elmondom neked is - itt nem lesz balhé! Elég egy rossz szó, és mindketten az ajtó előtt éjszakázhattok.

– Nyugi már – legyintett J-Hope, a belőle áradó lazaság és nemtörődömség pedig ahelyett, hogy megnyugtatta volna Jint csak további feszültséget szült benne. Nagyon jól tudta, hogy ha Hoseok ilyen hangnemben beszél az nem jelent semmit, maximum potenciális konfrontálódást. – Nem lesz itt semmi baj. Majd lepofozom, ha besúlyosbítaná a helyzetet.

– Pontosan erről beszélek – forgatta a szemeit a magasabbik, de végül ráhagyta. – Egy szótárat pedig igazán dobhatnál magadhoz. Mi az, hogy „besúlyosbítani”? – idézte a számára idegen nyelvű szót Jin, mellékelve hozzá egy értetlen tekintetet.

– Megivott négy sört idejövet, ne akard őt megérteni – veregette vállon az idősebbet Suga, majd eloldalogva kettejük mellett a hűtőszekrényhez lépett, hogy kiüríthesse a szatyrát.

Eközben a nappaliban még nyugalmas helyzetek uralkodtak. Taehyung a kanapé szélén talált magának helyet a telefonját nyomkodó Jungkook mellett, akit annyira magába szippantott a virtuális játék, hogy a való világ történéseire fel se kapta a fejét, s még az is elkerülte figyelmét, mikor hyungja levágódott mellé egy hatalmas sóhaj kíséretében.

V még mindig elködösült tekintettel pásztázta végig a szobát, ami lassan már telve volt különböző helyekről hívott vendégekkel, akiket főként Jin ismert, Taehyungnak fogalma sem volt, honnan szalajtottak egyet-kettőt. Szemöldökét ráncolva fixírozta a furábbnál furább alakokat, mikor hirtelen egy enyhe ütésre lett figyelmes. Mérsékelten fájó válla felé fordult, ahol egy felhőtlen vigyort viselő és valahonnan ismerős arccal találkozott szembe. Értetlen tekintete először a fiú alkoholtól csillogó íriszeiben táporozott le, majd tovább vándorolt a hosszú ujjak által közrezárt pohárra. Valami beazonosíthatatlan folyadék gyűrűzött benne, de ahelyett, hogy rákérdezett volna valójára, Taehyung ismét felvette zavarodott ábrázatát, s újfent a fiúra nézett.

– Diesel a neve – nevetgélt a srác. – Az enyém pedig Baekhyun.

– Diesel? – értetlenkedett tovább.

– Ja – bólintott a Baekhyun névre hallgató vendég. – Sör és kóla.

– Fúj, te ilyeneket iszol!?

– Nem olyan rossz, mint amilyennek gondolod. – Baek nem tűrt el több tiltakozást, szó nélkül Taehyung arcába nyomta a poharát. A fiú hiába ódzkodott, feleslegesnek bizonyultak ellenkező mozdulatai. Új barátja hajthatatlannak tűnt, arcát körbevágó vigyorral próbálta Taehyungba dönteni a dieselt, aki ezt megelégelve kapott Baekhyun csuklója után, s rántotta hátra a kezét. Azzal viszont nem számolt, hogy az illuminált állapotban lévő fiúnak egyensúlyérzéke csekély, így a műanyag pohár tartalma Taehyun farmerján landolt.

– Azt’ még pazarolsz? – pattant fel a helyéről Baekhyun, s hisztérikusan kiabálva meredeztette szemeit a nadrágon éktelenkedő foltra.

– A jó életbe! – Taehyun reflexszerűen kapott a bal oldalán helyet foglaló párna után, s combjára tapasztotta, hogy némileg felitathassa a nem oda illő folyadékot.

– Nem kéne összepiszkítani a bútorokat, Tae-Tae. – Ezt a hangot ezer közül is felismerte volna. Csak ettől az egytől verte le a víz, s futkosott hideg a hátán. Vérben forgó szemekkel emelte fel fejét, s kereste meg tekintetével J-Hope-ot. Nem kellett sokáig kutatnia, a fiú pont vele szemben állt, csak éppen a szoba másik felében. Elégedett vigyorral az arcán kortyolgatta immáron a hatodik sörét, másik kezével pedig a hifi hangerejét készült feljebb tekerni.

– Add csak ide! – nyúlt a párna után Baekhyun, mikor Taehyungnak valamelyest sikerült letörölgetnie magát. Szemeivel megkereste a bútordarab előző helyét, majd a foltot a kanapé felé fordítva visszatette. – Senkinek se fog feltűnni – vigyorgott elégedetten.

– Ja, persze – forgatta a szemeit Tae. Ez volt az a momentum, mikor végleg megunta Baekhyun társaságát, így köszönés nélkül állt fel mellőle, s telepedett le a dívány másik szélén ücsörgő Daehyun mellé, akit még egy karaokebárban ismert meg, mikor Jinnel és Jiminnel egy este elmentek szórakozni. A szőke fiú valamivel normálisabb és kulturáltabb társaságnak tűnt, még ha Taehyung alapjáraton nem is erre vágyik egy bulin. Legszívesebben hülyéskedett, önfeledten táncolt és iszogatott volna a többiekkel, de a tudat, hogy J-Hope is jelen van, az utolsó csepp életkedvét is elvette.

„Taehyung, szard már le!” – mondogatta magának. – „Ne hagyd, hogy ez a büdös görény elrontsa a kedvedet!”

– Hello – fordult felé Daehyun, mikor megérezte, hogy a kanapé lejjebb süpped mellette.

– Hyung – biccentett V.

– Épp most készültem inni valamit – vigyorgott az idősebbik. – De annyi minden van, hogy választani sem tudok.

– Hmm… – nézett körbe Taehyung, tekintete pedig azonnal megakadt a mellettük levő asztalon heverő abszinten. – Mit szólsz ehhez? – ragadta meg az üveg nyakát, s felmutatta.

– Rodnik Cannabis? – kerekedtek ki Daehyun szemei. – Ugye tudod, hogy ez 70%-os? – bökött fejével az üveg papírjára. Taehyung vetett oda egy futó pillantást, de végül csak hetykén vállat vont. Vigyorogva, kiskutyaszemekkel próbálta sunbae-ját beleegyezésre bírni, aki félrehúzott ajkakkal latolgatott, hogy vajon mennyi esélye lehet hányás nélkül kibírni az estét. Látszólag nem sokáig foglalkoztatta a potenciális rosszullét, így kuncogva pattant fel a helyéről, s ragadta csuklón a fiatalabbikat, majd rángatta közelebb a poharakkal és üvegekkel teli asztalhoz. Nem haboztak sokáig, mindketten ragadtak egy üres papírpoharat, Taehyung pedig kissé sem sajnálta belőlük az alkoholt.

– Nekem is, nekem is! – ugrált oda nevetgélve egy már enyhén ittas fiú. Magas, kissé gyerekes hangjáról V azonnal beazonosította Jimint, így kérdés nélkül töltötte meg barátja poharát. – Mi ez amúgy? – szagolt bele még mielőtt valaki felelt volna, de a maró illat azonnal választ adott neki. – Aahhrrgg! – Fintorogva fordította el a fejét, hogy tiszta levegőt szippanthasson. – Ez be fog ütni – röhögött fel harsányan.

– Tudjátok mit mondott Oscar Wilde az abszintról? – vette fel Daehyun a saját poharát, miután Taehyung félig megtöltötte azt. ­– Az első pohár után olyannak látod a dolgokat, amilyenek. A második pohár után olyannak látod őket, amilyennek szeretnéd őket. A harmadik pohár után olyannak látod őket, amilyenek valójában.

– S ez a legszörnyűbb a világon – fejezte be az idézetet valaki, aki szeretett volna negyedikként csatlakozni az abszint-partihoz.

– Te mindenhol ott vagy? – kérdezte szemforgatva V, mikor tekintete találkozott Hoseokéval.

– Még szép – húzta ajkait önelégült vigyorra a fekete hajú. – Nyugodtan tölthetsz nekem is – nyújtotta oda a poharát.

– Enyém a megtiszteltetés – öntötte tele a fiú poharát. A zöld ital majdnem kicsordult a peremen, szerencsére J-Hope résen volt, így leszürcsölt belőle egy keveset. – Gurítsd le mindet!

– Mégis kinek nézel te engem? – A beképzeltség kampói továbbra is szájsarkaiba voltak akasztva, szemeiben pedig a magabiztosság csillagai villantak meg. Vagy csak a szoba neonfényei? V képtelen volt eldönteni.

– Akkor egészségetekre! – emelte fel saját poharát Daehyun, a többiek pedig követték példáját. A koccanástól egy-két pohárból kilöttyent egy kis ital, amit kezükről lenyalva tüntettek el, majd hajtották fel az utolsó cseppig az alkoholt.

– Azt a büdös… – szorította össze szemeit Jimin, hogy kissé elviselhetőbb legyen a maró érzés torkában. Mindnyájan érezték, ahogy az abszint szaggatóan végigszánkázik nyelőcsövükön, majd leérkezik gyomrukba, hogy végigmarja azt is. – Ennek még az íze is szar.

– Ja, ez a cannabis-os nem a legjobb – ismerte be Taehyung is. – De máris a fejembe szállt.

– Én már azt se tudom, hol vagyok.

Ez a kijelentés talán V-re is igaz volt. Az erős ital azonnal elöntötte az agyát, s habár még koránt sem nevezhette volna magát részegnek, tagadhatatlanul megérezte még ezt az egy poharat is. Vele ellenben J-Hope-on semmi változás nem mutatkozott meg, a fiú talán már eleve ittas állapotban került köreikbe.

Taehyung biztos volt benne, hogy nem akarja józanon folytatni az estét. Bátran és határozottan nyúlt újfent az üveg után, majd egy az előzőnél nagyobb adaggal ajándékozta meg magát. Daehyunt és Jimint sem hagyta ki a buliból, Hoseokról viszont tudomást sem vett. Őt ez látszólag nem zavarta, mert mikor az abszint visszakerült az asztalra megragadta, s üvegből kortyolt bele egy jó nagyot. A másik fiú fintorogva kísérték figyelemmel a műveletet, amit végül egy ötödik személy zavart meg.

– Hoseok, kezdődik a riszaviadal! – karolta át az említetted egy szőke srác, akiben Taehyung Jin egyetemi évfolyamtársát, U-Kwon-t azonosította be. – Ki ne maradj a buliból! – Hatalmas vigyor szelte ketté a fiú arcát, s már hámozta is le J-Hope ujjait az üveg nyakáról, s adta azt oda Taehyungnak, akire egész végig ügyet sem vetett.

– Várjatok meg! – gördítette le az utolsó kortyokat Jimin, majd csatlakozott a két felspannolt sráchoz.

V apatikus arccal követte a távolodó alakokat, majd szenvtelenül hajtotta le az abszintet. Csak akkor vette észre, hogy Daehyun is eltűnt mellőle, mikor az asztal felé fordult, hogy lerakhassa az üres poharat. Nagyot sóhajtva konstatálta, hogy újfent egyedül maradt, s talán ez az enyhe elkeseredettség lendítette a karját, hogy üvegből belekortyoljon a maró italba. Már abszolút nem érezte a fájdalmat, csak a tompa, mégis jóleső érzést, ami fokozatosan szétáradt a testében, hogy felfűtse azt. Izzadt arcára irányítva a levegőt fújt magára egy keveset, hogy némileg lehűtse magát, majd farmerdzsekijét az egyik fotel háttámlájára dobta, mielőtt abba is beleizzadna. Továbbra is üveggel a kezében indult meg a tömeg felé, kíváncsian ingatva fejét, hogy minél többet láthasson a már megkezdődött riszaviadalból.

Szemeit fehér, piros, zöld neonfények tévesztették meg, füleit már-már fájdalmas basszus ostromolta, ezek a tényezők pedig eléggé megnehezítették egyenes járását. Botorkálva, minden második ember vállának nekiütközve haladt a táncosok felé, s az első, akit megpillantott, az Minhyuk volt, akit még egy diszkóban ismert meg három évvel ezelőtt. A fiú épp egy szaltóval fejezte be a saját részét, majd mutatott rá ellenfelére, jelezve, hogy ő következik. A fiú cseppet sem lehetett már józan, mert úgy kezdte rázni magát, mintha rohama lenne. Még sapkája is lerepült róla a heves vonaglásnak köszönhetően, s habár elég röhejesen nézett ki, a közönségnek felettébb tetszett az előadás. Egymás szavába vágva biztatták őt, s sikoltozva adták tudtára, hogy mennyire jó, amit csinál. Így nem volt csoda, hogy Minhyuk szabályos és kitűnő táncmozdulatai ellenére alulmaradt, ám cseppet sem volt elkeseredve, hiszen csak a boldog pillanatokért táncolt. Vigyorogva köszönte meg a párbajt, majd lépett is hátrébb, hogy a következő táncost a parkett közepére tessékelhesse.

– Mutasd meg, mit tudsz! – veregette hátba az imént lopott sört kezében tartó J-Hope-ot.

– Csak kérned kell – nevetett fel a fiatalabbik, majd hyungja kezébe adta féltve őrzött italát, hogy addig vigyázzon rá. HBA pulcsiját megigazítva lépett a kör közepére, majd kíváncsian nézett körbe, vajon ki lesz az a bátor, aki kiáll ellene.

„Jöhet az önprodukálás…” – forgatta szemeit Taehyung, mikor konstatálta, hogy újfent mindenki Hoseokra fog figyelni, ahogy az lenni szokott, ha nagy társaságról van szó.

Sóhajtva fordult az egyik polc felé, hogy felrakhassa a már fölöslegessé vált abszintet, ugyanis Minhyukék tánca alatt még legördített három adagot, s úgy érezte, ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy végleg elveszítse az eszét. Hányni pedig nem akart.

– Itt van egy jelentkező – szólalt fel egy női hang, a tulajdonosa pedig megragadta V felfelé nyúló karját.

– Mi? – pislogott megilletődötten a fiú. A fények végett nem ismerte fel a csajszit, csupán annyit tudott megállapítani, hogy épp annyira csinos, amennyire részeg. – Nem, én nem…

– Menj már! – erősködött a lány.

– De én csak felraktam a… – Nem engedte neki, hogy végigmondja azt az egy mondatot, amivel talán kihúzhatta volna magát a párbaj alól. Esze ágában sem volt J-Hope ellen megküzdeni, főleg nem riszaviadalban, ugyanis pontosan tudta, milyen mozgása van a másiknak. Nem egy versenyt nyert már meg kitűnő tánctudásának köszönhetően, s habár Taehyung sem panaszkodhatott, hozzáértése vajmi kevés volt Hoseokéhoz képest.

– Nocsak, Tae-Tae! – Féloldalas vigyor költözött J-Hope izzadt, neontól világító arcára, mikor a lány belökte V-t a táncparkettre. A fiú hektikusan futtatta végig tekintetét a sok emberen, akik türelmetlenül figyelték őket, így kénytelen volt beismerni – nincs visszaút.

– Na, jól van – nyögött fel, de hangját elnyomta a többi vendég ordítozása és a zene eszeveszett dübörgése. Hoseok valószínűleg nem is hallotta ezt a három szót, de látszólag teljesen megvolt nélkülük. Lábával dobolva a parkettán várta a számára tetszőleges részt a zenében, ami nagyjából harmincöt másodpercnél lehetett, majd izmait meg-megfeszítve belekezdett egyik kedvenc táncstílusába, a poppin’-ba. Taehyung egyik szemöldökét homlokáig húzva, félredöntött fejjel kísérte figyelemmel a mozdulatsort, s habár arca nem ezt sugározta, felettébb tetszett neki a fiú mozgása. Ám ezt soha, semmilyen körülmények között nem ismerte volna el.

Hoseoknak egyik profi mozdulata követte a másikat, hozzáértően pakolta egyik lábát a másik után, s úgy forgatta a csípőjét, hogy azt a lányok is megirigyelhették volna. Ám, a várttal ellentétben, nem sok időt hagyott magának, pár ütemen belül bal tenyerét tarkójára tapasztotta, másik kezével pedig V felé bökött, felkérve őt keringőre.

Taehyungban talán ekkor kezdett el igazán munkálkodni a korábban legurított horribilis alkoholmennyiség, mert egy másodpercig sem ellenkezett mozdulásra kész testével. Az magától mozdult, s V azon kapta magát, hogy ritmusra mozog. Fogalma sem volt, mit csinál pontosan, milyen táncstílust mutat be éppen, vagy miféle lépésekkel kápráztatja el, vagy éppen téríti ki hitéből a többi vendéget. Azt viszont tisztán látta, hogy J-Hope arcán halvány fintor csücsül, s mintha próbálná elrejteni feltörő vigyorát.

Hoseok-ot tagadhatatlanul meglepetésként érte Taehyung mozgása, mert nem emlékezett, hogy valaha is így tudott volna táncolni. Az alkoholnak köszönhetően agyát azonnal elöntötte a méreg, mikor konstatálnia kellett a lehetséges konkurenciát, így meg se várta, hogy a másik befejezze a tervezetlen koreográfiát, újabb mozdulatsorba kezdett. Robottánccal indított, amit shuffle-lel spékelt meg, egyre közelebb kerülve így ellenfeléhez, aki meghökkenve hátrált egy fél lépést, attól tartva, hogy a másik eltapossa. Ám a kezdeti sokk csak pár pillanatig tartott. Taehyung nem hagyhatta, hogy ezúttal is J-Hope alatt maradjon, így ő is újfent táncba kezdett, s így már egyszerre mozogtak két féle, mégis hasonló stílusban.

Az eleve feltüzelt állapotukat a többi bulizó ösztökélő kiáltozása csak még inkább fokozta. Hangjukkal és különböző kézmozdulataikkal bíztatták a két fiút a hosszabb párbajra, a végére pedig úgy tűnt, már hatással sincsenek rájuk. Nekik bőven elég volt, hogy azzal a személlyel küzdhetnek meg, akit utálnak.

– Na, mi van, Taehyungie? – biccentett ellenfele felé Hoseok. – Nem kezdesz kifáradni?

– Köszönöm a figyelmességedet, Hopie, de nem, nem kezdek – vágott vissza a narancshajú, s egy running man segítségével közelebb került hozzá. Hoseok becsmérlő szempárral nézett végig rajta, ám mikor összekapcsolta tekintetét Taehyungéval, íriszei valami másfajta fényben csillogtak. A harag és a felháborodás hajói horgonyoztak le benne, amik értetlen arckifejezést varázsoltak V arcára.

– Ne szólíts Hopie-nak! – adta ki az utasítást ellenvetést nem tűrően Hoseok.

– Ja, mert te folyton folyvást becézgethetsz Tae-Tae-nak, mi? – vette fel a kesztyűt a másik fiú is. – Ha kicsit visszavennél az arcodból, talán kedvesebb lennék veled.

– Ch, mit tudsz te rólam? – ciccent fel pejoratívan.

– Szerencsére nem sokat. De éppen eleget.

– Jaaajjj, nem mondod? – Az alkohol ekkorra hozta ki J-Hope igazi, részeg jellemét, ami a negédes hanglejtésben és a civakodó viselkedésben nyilvánult meg. Két ujja közé fogta Taehyung arcát, hogy összecsíphesse, majd megrángathassa. – És akkor most kurva okosnak képzeled magadat? – gügyögte idegesítően cseverésző hangon.

– Nem – lökte el az idősebbik kezét Taehyung. – És hagyd békén az arcomat!

– Mert, mi lesz? – J-Hope ismét ujjai közé fogta V sima bőrét, s az előzőnél kissé jobban megcibálta. – Te is megcsipkeded az enyémet?

– Jung Ho Seok! – szólt rá erélyesebben. – Elég lesz! – Az említett mintha meg se hallotta volna, tovább szekálta a fiatalabbikat, teljesen megfeledkezve az eddig annyira élvezett riszaviadalról.

Több se kellett Taehyungnak, benne is munkálkodni kezdett az ital, előhívva az agresszív, nem éppen társaság-kompatibilis énjét. Egy hirtelen mozdulattal megragadta J-Hope csuklóját, elhúzta az arcától, amitől a fiú annyira meglepődött, hogy ideje sem volt kitérni az ütés elől. Taehyung ökle kőként csattant arcán, aminek hatására negyvenöt fokot fordult egy helyben állva.

Még a levegő is megfagyott a szobában, az ott lévő személyekről nem is beszélve. Egy emberként jajdultak fel és hökkentek meg a nem várt gesztustól, de közel sem lepődtek meg annyira, mint Hoseok. Kidülledt szemekkel nézett maga elé és próbálta feldolgozni az eseményeket, majd még mindig szkeptikus tekintettel fordult Taehyung felé.

– Jól van, te akartad – simított végig utoljára a sértett felületen J-Hope, majd időt sem hagyva V-nek, nekirontott. Elkapta őt a vállainál, s ledöntötte a földre, hogy aztán csípőjére ülhessen, s visszaadhassa, amit ő kapott. Nagyot lendített karján, hogy ütése a lehető legnagyobbat csattanjon V arcán, de kissé elszámította magát, s sikerült eltalálnia a fiú orrát. Taehyung hatalmasat ordított a fájdalomtól, amit még a zenerobaj se tudott teljesen elnyomni. Adrenalinnal telve lökte le magáról a fekete hajú fiút, s már pattant is fel a földről, hogy letörölhesse az orrából folyó vérét.

– Valaki állítsa le őket! – üvöltött a lány, aki előzőleg berángatta V-t a táncparkettre. – Ezek megölik egymást!

– Fenébe! – Erre még a DJ szerepét játszó Namjoon is felkapta a fejét. Lejjebb halkította a zenét, s már pattant is fel a helyéről, hogy szétválaszthassa a verekedő párost. Mivel Seokjint nem látta sehol, felelősségének érezte, hogy lépjen valamit, mielőtt elfajulna a helyzet.

Sikerült épp akkor odaérnie, mikor Hoseok egy jól irányzott ütéssel gyomorszájon vágta Taehyungot, a vörös hajú pedig már lendült is, hogy revansot vegyen. Könyökével sikeresen eltalálta Namjoont, aki kétrét görnyedt a fájdalomtól. Hiszen ő józan volt, érzett mindent. Nem úgy, mint a másik kettő. Szerencsére időben sikerült kiegyenesednie, s lefogni V karját, mielőtt állon vágta volna Hoseokot, akit végül Yoonginak kellett lefognia.

– Mi a bánatos franc folyik itt? – A villany hirtelen felkapcsolódott, az emberek pedig egyszerre fordultak a nappali ajtajának irányába. Jin állt a küszöbön, arcán a döbbenet minden jele megmutatkozott. Szigorú tekintettel szelte át a tömeget, mit sem törődve azzal, ha széles vállaival fellök valakit, majd a két delikvens közé lépett.

– Nyughass már! – szólt rá a karjai között vergődő J-Hopera Suga.

– Mit mondtam nektek? – kelt ki magából a házigazda. – Azt, hogy nincs balhé, különben repültök mind a ketten! Azt hittétek, viccelek?

– Ő kezdte az egészet – vicsorgott Hoseok, s fejével Taehyung felé biccentett.

– Meg a nagy szart! – vágott vissza a másik. – Nem is tudom, ki állt neki tépkedni az arcomat!

– Te ütöttél elsőnek!

– Mert a szép szóból nem értett a csökött agyad!

– Fogjátok be a pofátokat! – rivallt rájuk Jin, hangerejétől pedig ismét megfagyott a vér mindenkiben. Még egyikük se látta ilyennek az angyalarcú fiút. – Azt hiszem, most lett végleg elegem belőletek. Menjetek haza!

– Mi van? – lepődött meg őszintén Hoseok, amitől még teste is elernyedt, így Yoonginak minden erejére szüksége volt, hogy megtartsa őt. – Miért?

– Mert nem hiányzik a rendbontás. Namjoon, Yoongi! – nézett az említettekre. – Kivinnétek őket?

– Hát de várjál már! – akadékoskodott tovább J-Hope, de reménytelen és hasztalan volt. Suga rántott rajta egyet, majd kitessékelte a szobából, akárcsak Namjoon Taehyungot, aki viszont elég jól tűrte, hogy éppen kidobják egy házibuliról. Nagyon jól tudta, hogy megérdemelte, s bár nem mutatta, belül mégis frusztrálta egy kicsit. Végre megadhatta J-Hopenak azt, ami már rég kijárt neki, de emiatt ki kell hagynia egy fergeteges összejövetelt, amit talán hetekig bánni fog. Legalábbis amíg ismerősei beszélnek majd róla.

– Bocs, srácok – húzta félre ajkait bocsánatkérően Namjoon. – Nem akarjuk ezt tenni, de ti most tényleg közveszélyesek vagytok.

– Tényleg menjetek haza, és józanodjatok ki – értett egyet Yoongi is. – Fogjak nektek taxit?

– Nem kell – tette karba kezeit J-Hope, s mint egy durcás kisgyerek felfújta az arcát, majd nekidőlt a ház falának.

– El lehet menni – jelent meg Jin újfent, s a két fiú háta mögül rájuk vágta az ajtót. A szellő táncra perdítette a lábtörlőnél ácsorgó Taehyung hajtincseit, miközben a fiú hosszú szekundumok erejéig szemezett a lakkozott falappal, s próbálta feldolgozni az eseményeket.

Jó darabig nem szóltak egymáshoz Hoseokkal, viszont egyikük se mozdult egy tapodtat sem. A csendet végül az idősebbik fiú törte meg, mikor elrugaszkodott a faltól.

– Mekkora egy görény – fintorgott az ajtóval szemezve. – Sose bírtam igazából.

– Kiről beszélsz most? – fordult felé Taehyung értetlen arckifejezéssel. – Jin hyungról?

– Ki másról? – forgatta a szemeit. – Mi az, hogy csak így kidob minket? – rúgott bele az ajtóba, de olyan erővel, hogy belesajdult a lába. – Aaaahhh! – üvöltött fel, s inkább hasonlított egy oroszlánra.

– Tudod mit? – emelte fel hangját Taehyung is, amitől egy oktávval magasabban kezdett beszélni. – Rohadjon meg! – ütött bele az ajtóba ő is. – Soha többet nem jövök el a kibaszott bulijába! Amúgy is szar volt! – hajolt közelebb, hogy ha esetleg Jin még az előszobában van, akkor minden szavát tisztán hallja.

– Ja, inkább partiznék nagyanyám nyugdíjas klubjával! – egészítette ki J-Hope, majd gőgös léptekkel megindult lefelé a lépcsőn. Taehyung még egy utolsót rávágott az ajtóra, s ő se tudja, milyen okból, de követni kezdte a fiút, akivel pár perccel korábban még egymást ütötték.

Mindketten csak akkor érezték meg, milyen hideg van valójában, mikor kiértek a Kim család területéről, s rákanyarodtak a járdára. Taehyung reflexből húzta össze magán pulóverét, s csak akkor jutott el agyáig a felismerés, hogy farmerdzsekijét a házban hagyta. Ám már semmi kedve nem volt visszamenni, s valamilyen szinten nyugtatta a tudat, hogy J-Hope is csak egy pulóvert viselt, bőrdzsekije pedig azóta is a fogason lógott.

Hoseok hiába haladt gyorsan a sértődésnek köszönhetően, V könnyűszerrel felzárkózott mellé, s habár szótlanul, de egymás oldalán folytatták útjukat. A fiatalabbik agyában végig az a gondolat lappangott, hogy vajon most miért nem rontanak egymásnak. Miért nem éreznek késztetést, hogy szétverjék a másikat? Hiszen most már csak ketten vannak, az utcában is vajmi kevés ember sétál, minden problematika nélkül péppé verhetnék egymást. De e helyett békésen bandukolnak egymás mellett.

Mikor elsétáltak egy kuka mellett, akkor viszont megkapta a választ. Az orrfacsaró szagtól azonnal felfordult a gyomra, s hirtelen az összes abszint felszínre akart törni, amit az este folyamán elfogyasztott. Nagyon nyelve pillantott J-Hope irányába, aki szintén megviseltnek tűnt. Olyannyira, hogy ő már képtelen volt visszatartani. Kezét szája elé kapva rohant el az utca sarkáig, majd támaszkodott neki a kerítésnek, hogy ne boruljon előre saját hányásába.

Taehyung érezte, hogy a fiú iránt érzett utálata nem szívódott fel teljesen, mert vissza kellett tartania egy széles vigyort, ami ketté akarta szelni kipirosodott arcát. Mikor viszont meghallotta az öklendezést és a hányás csattanását a járdán, őt is elfogta a hányinger, és már képtelen volt visszanyelni.

A vége az lett, hogy egymás mellett görnyedve adtak ki magukból mindent, ami legalább segítette őket a hányásban, mert a látvány nem tartozott a legkellemesebbek közé. Taehyung valamivel korábban túljutott rajta, így udvariasan megvárta Hoseokot, hogy ő is végezzen a saját dolgával.

– Tudod – törölte meg a szája szélét az idősebbik –, nem egyszer hánytam már, de így szinkronban még soha senkivel – mesélte teljesen komoly arckifejezéssel, de mikor tekintete találkozott a másik fiúéval, nem bírta ki mosolygás nélkül, ez pedig hasonló mimikát váltott ki V-ből is. Majd egy enyhe kuncogást is, ami még tulajdonosát is meglepte.

Hirtelen minden olyan távolinak tűnt. Az utálkozás, a riszaviadalból alakított verseny, a verekedés. Mind mintha meg se történtek volna, ez pedig teljesen érthetetlen volt Taehyung számára. Mégis jó érzéssel töltötte el.

– Mit röhögsz? – vonta fel egyik szemöldökét J-Hope, ajkairól pedig hirtelen eltűnt a vigyor. Pont úgy, ahogy minden harmonikus emóció V-ből. – Inkább segíts! – nyújtotta a kezét, jelezve, hogy egyedül képtelen kiegyenesedni.

– Miért kell ilyen… öhm… fasznak lenned? – Taehyung kereste a megfelelő szót, de szépet nem talált, ami pontosan leírná, mi a véleménye J-Hoperól. Mindenesetre segített neki, de nem meglepő módon a fiú elfelejtette megköszönni. – Azt hiszed, hogy a világ csak körülötted forog? – vonta fel egyik szemöldökét. Türelmesen várt a válaszra, de Hoseok nem úgy nézett ki, mint aki feleleten töpreng. Magába zárkózva, zsebre dugott kezekkel indult meg előre, azt a hatást keltve, mintha teljesen ignorálta volna Taehyungot és a fiú kérdését.

Ám erről szó sem volt. Tudta, mi lenne erre a legpontosabb és legigazabb felelet, de nem tudta, kimondja-e. Soha senkinek nem beszélt erről, s nem értette, miért pont Taehyunggal kéne elsőnek. Pont azzal a személlyel, akivel mindig is gyűlölték egymást. Abban viszont biztos volt, hogy jót tenne a lelkének, ha végre kiöntené azt. S mivel a kiadós hányás ellenére még mindig részeg volt, nem kellett sokáig győzködnie magát, hogy szóra nyissa száját.

– Mit gondolsz, kik azok, akik mindig produkálják magukat? – nézett kérdőn a narancshajú fiúra, akit látszólag meglepetésként ért a kérdés. Értetlenül pislogott párat, míg gondolkozott, végül pedig kinyögte az első alternatívát, ami eszébe jutott.

– Akik elismerésre vágynak? – kérdezte bátortalanul.

– Látod? Okos vagy te.

– Na, meg ne próbáld nekem beadni, hogy önbizalom hiányos vagy, és elismerésre vágysz! – V nem bírta ki nevetés nélkül, egyszerűen nonszensznek és röhejesnek tűnt számára a dolog, miszerint J-Hope önértékelési gondokkal küzd. Hisz mindig lerítt róla, hogy teljesen meg van elégedve magával, úgy hiszi, ő a világ közepe, és mindenki bekaphatja, mert ő itt a helyi „baszdszájba”.

– Neked aztán beszélhet az ember – horkantott fel J-Hope. – Mi a szarért kérdezel rá valamire, ha utána ilyen szkeptikus vagy?

– Mert nem tudlak elképzelni, ahogy azon őrlődsz, hogy vajon kinek mi a véleménye rólad. Pont úgy nézel ki, akit ez nem érdekel – felelt egyenesen a fiú.

– Tökéletesre fejlesztettem a színészi képességemet az évek során – nevetett fel keserűen Hoseok. – Őszintén szólva… azért vagyok olyan, amilyen, hogy ez ne látszódjon. Azért viselkedem úgy, ahogy, hogy figyeljenek rám az emberek. És azért csinálom azokat, amiket, hogy valamiért elismerést kapjak. Ha már a szüleimtől egy kedves szó se jutott nekem soha.

J-Hope szavai szívbe maróak voltak, Taehyungot pedig olyan érzés kerítette magába, amiről egészen eddig bizton állította volna, hogy nem Hoseok lesz az, aki valaha ezt kiváltja belőle. Ez pedig az őszinte sajnálat és a részvét volt. Minden mondata igaznak hangzott. Maga a fiú pedig összetörtnek. És elkeseredettnek. V-nek fogalma sem volt, mit reagálhatna erre a hirtelenjött őszinteségre és bizalomra, de abban a pillanatban esze ágában sem volt belekötni a másikba.

– A családi háttér meghatározó az életben – nyögte ki végül az első dolgot, ami eszébe jutott. – Ha otthon nem kap az ember törődést, máshol hogy várhatná? – tette fel inkább csak magának a költői, mégis mélyen elgondolkodtató kérdést.

– Sehogy – sóhajtott fel J-Hope. – A barátaimtól se azt kapom, amire vágyom. Sőt… nincsenek is igaz barátaim. Csak Yoongi. A többieket inkább havernak szólítanám. Őszintén… – fordult Taehyung felé. – Neked vannak igaz barátaid?

Elgondolkodtató kérdés volt ez V számára, s az, hogy ezen merengenie kellett, csak egy dolgot jelentett.

– Nincsenek – felelte. – Jiminen kívül nincs senki.

– Pedig ha valakinek, akkor neked lehetnének.

– Ezt hogy érted? – lepődött meg őszintén a fiatalabbik.

– Szerinted miért utállak? – mosolyodott el keserűen J-Hope. – Féltékenységből, te gyökér. Akárhányszor voltunk egy közösségben, veled mindenki beszélgetett, a te társaságodat mindenki kereste, s anélkül figyeltek rád, hogy bármi feltűnőt csináltál volna.

– Ez baromság – csóválta a fejét Taehyung. – Ez most se történt meg, szinte végig egyedül voltam. Különc vagyok.

– Különcnek lenni fasza! – vigyorgott a másik fiú. – Az egyenlő azzal, hogy különleges vagy, és nem álltál be a sorba birkának.

– Az emberek nem szeretik a különcöket – sütötte le szemeit V. A következő métereket már a cipőorrának bámulásával tette meg. Fájt J-Hope-ra néznie, bár ő se tudta, miért. Olyan furcsa helyzet és hangulat alakult ki közöttük, amire nem számított. És ez megrémíszette. Végtelen harmónia és megértés uralkodott el rajta, s ahogy látta, ezzel hyungja sem volt másképp.

– Ki a szart érdekel? – rikácsolta Hoseok, majd egy látványosat legyintett a levegőbe. – Nézz már rám! Én beálltam a sorba, hogy elfogadjanak. És mit értem el vele? Lófaszt sem. Se barátom, se szerető családom, a munkámból kirúgtak, egy házibuliból pedig épp most penderítettek ki – sorolta a csapásokat, amik a múltban és a közelmúltban érték őt. Hangja nem azt sugározta, mennyire fáj neki, de szemei viszont elárulták őt. Összetört lelke világított íriszeiben. – Sokkal inkább megéri magadat adnod. Lehet, hogy hosszabb folyamat, de kifizetődőbb. Mert így igaz barátokra lelhetsz, akik azért fognak szeretni, aki vagy. Lásd; Jimin!

Taehyungnak fogalma sem volt, mit és miként reflektálhatna erre. Teljes mértékben egyetértett a fiúval, amit egy apró biccentéssel jelzett is, ám többre nem futotta tőle. Ám látszólag ez egy cseppet sem érdekelte a másikat, mert arcán halvány mosollyal sétált tovább az úton. Úgy tűnt, büszke magára, amiért részegen ilyen bölcs dolgot tudott kisajtolni magából, ám mostanra már ő is kifogyott a szavakból. Így a továbbiakban csendben ballagtak egymás mellett, legalábbis addig, amíg V meg nem törte azt.

– Messze laksz innen?

– A rohadt életbe… – Hoseok megfagyott két lépés közben. – Az nem kifejezés, ember! Busszal kéne tovább mennem, de ilyenkor már nincs járat. Kurva élet! – csapta magát homlokon. Látszólag annyira sokkolta a felismerés, hogy kénytelen volt leguggolni a földre, hogy térdeire hajthassa fejét.

– Én itt lakom öt percre – görnyedt le mellé Taehyung. – Ha nincs kedved várni a következő buszig, akkor gyere fel.

– Komolyan? – vonta fel egyik szemöldökét gyanakodva Hoseok. – Honnan tudjam, hogy nem gyilkolsz meg álmomban? Hisz alig egy órával korábban pofán vágtál.

– Te pedig kis híján eltörted az orromat, ha elfelejtetted volna – tette csípőre kezeit a fiatalabbik. – Mégis meghívtalak – tette hozzá, hogy tudatosítsa a fiúban, milyen jó fej valójában. – Gyere nyugodtan.

– Megyek is – pattant fel a járdáról a másik. – És csinálni fogsz nekem egy kávét reggel, meg veszel egy üdítőt. Amiért nekem ugrottál, ez a legkevesebb!

– Ó, hallgass már el, hyung! – forgatta a szemeit Taehyung, de szájsarkából képtelen volt eltűntetni azt az apró mosolyt, ami odaköltözött. Egészen másnap délutánig.

HunHan - Elmúlás- és halál toposz

Mikor fagyos cseppek hűtik bőrömet, mindig elgondolkodom, mi is az eső. Talán látja az ég az emberek bűneit? Talán mindennel tisztában van, amit ez a romlott emberiség elkövet, s annyira nem tudja elviselni, hogy könnyeket ejt? A dörgés valójában a zokogás hangja, a mennyboltozat szomorúságának pedig a felhő-könnycsatornáin keresztül szabad utat kapott esőcseppek a jelképei? Valójában mi generáljuk a vihart? Mi késztetjük az eget sírásra vétkeinkkel?

Ajkaimat félre húzva emeltem arcomhoz tollamat, s kezdtem ütögetni vele felfújt pofazacskóimat, miközben gondolkodtam a következő sorokon, amikkel kaotikus gondolataimat próbáltam fennmaradó emlékké formálni. Ám nem jutott eszembe több szó, ami méltó lett volna arra, hogy papírra vessem, így sóhajtva csaptam össze a füzetemet, pont akkor, mikor a mögöttem magasodó fáról egy apró virágszirom hullott a lapok közé. Nem nyitottam ki újra a füzetet, hogy kiszedjem.

– Már megint antiszociális vagy – kaptam fel a fejemet egy ismerős, és felettébb idegesítő hangra, amiért talán fizettem is volna, hogy ne kelljen többször hallanom. Sóhajtva hunytam le szemeimet, hogy fékezni tudjam indulataimat, majd a delikvens felé fordultam, aki jobb oldalamon ült, ugyanúgy a fa tövében, mint én. S pont ott, ahol szokott.

– Nem vagyok antiszociális – jegyeztem meg ridegen. – De már vagy tízszer elmondtam – világosítottam fel újból, de éreztem, hogy reménytelen eset. A fiatal fiú csak vállat vont, majd az égre emelte tekintetét. Pár szekundum erejéig csöndben maradt, én pedig úgy éreztem, ez maga a megváltás. Hiába tudtam, hogy pillanatokon belül ismét szóra fogja nyitni a száját.

– Nincsenek barátaid? – helyezkedett egész testével az én irányomba, majd egyik felhúzott térdén megtámasztva kezét helyezte fejét tenyerébe. Legszívesebben gondolataim tárházával csapkodtam volna addig, amíg mozog, de inkább a lassú levegővétel mellett döntöttem.

– De, vannak – válaszoltam kurtán, mire felvonta egyik szemöldökét.

– Hol? – kérdezősködött tovább.

– Gondolom otthon – vontam vállat. – Ahol neked is lenned kéne – sandítottam rá szemem sarkából, tekintetem pedig azonnal megakadt kifejezéstelen arcán. Bal szemöldökét még mindig felhúzva tartotta, de íriszei, ajkai és arcvonásai rezzenéstelenek maradtak. Nem ez volt az első alkalom, hogy ez az ismeretlen srác idejött hozzám, de azon kívül, hogy bármikor ránézek olyan, mintha jégcsapok nőnének szívemre, nem tudtam róla semmit.

– Majd én azt eldöntöm – köpte oda hirtelen, majd ismét a fa törzsének vetette hátát, ezzel egy időben elfordulva tőlem. Egy vállrántással adtam tudtára, hogy nekem aztán teljesen mindegy, mikor mit csinál, nem is érdekel különösebben, szimplán csak elküldeni próbáltam. Kevés sikerrel.

Hosszú percekig ültünk egymás mellett, mégis távol a másiktól, s hallgattuk a tavaszi szellő lágy, s elegáns süvítését, s szippantottuk magunkba a virágok édeskés, bódító illatát. Reflexből emeltem fel fejemet, hogy rálátást kapjak az égre, amit a fa kivirágzott ágai takartak el, segítve, hogy a Nap sugarai ne bántsák látószerveimet, de az apró rések mégis sejtették, milyen kellemes idő uralkodik a szabadban.

Mindig is imádtam kijárni ebbe a parkba az egyetemi óráim után. Akárhányszor leültem a fűbe, feladatomnak éreztem, hogy az eddig távolinak gondolt emberiséget kissé szemügyre vegyem, s a róluk alkotott ideáimat papírra vessem. Ha pedig egyedül voltam, csupán véletlenszerű eszméket fogalmaztam meg, s véstem füzetembe. Mindkettő örömmel töltött el, hiszen végig egymagamban voltam, de közben mégsem. Hiszen ez az ismeretlen fiú, akárhányszor meglátott, megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy jobb oldalamra üljön, s csendben merengjen ő is saját kis világában, vagy éppenséggel engem idegesítsen a számomra jelentéktelen gondolataival.

Ám sosem volt szívem kerekperec megmondani neki, hogy hagyjon békén. A magány, ami belőle áradt, arra ösztönzött, hogy inkább tűrjem meg magam mellett. Tűrjem meg magam mellett ezt az önző embert, aki csak azért kereste a társaságomat, hogy ő maga ne legyen egyedül.

– Meddig szándékozol itt ülni? – törtem meg a köztünk kialakult csendet.

– Ameddig szoktam – válaszolt hetykén, hangjából pedig semmi érzelem nem szűrődött.

– Tehát amíg én is itt vagyok – egészítettem ki válaszát inkább csak magamban motyogva, a fiú pedig alig láthatóan, mégis könnyen észrevehetően bólintott egyet. – Akkor legalább a nevedet áruld már el! – fordultam felé.

– Miért akarod tudni a nevemet? – pillantott rám szemem sarkából. – Hiszen én se tudom a tiédet. Kvittek vagyunk.

– Azért, mert elég groteszk, hogy nap mint nap itt ülünk egymás mellett, és félmondatokat váltunk, miközben semmit se tudunk a másikról – magyaráztam neki egyszerűen, szavaimat viszont több szekundumnyi csend követte. A szőke fiú csak némán meredt előre, s tekintetével a futót követte, aki elhaladt előttünk. Felvont szemöldökkel vártam valamiféle reflektálást.

– Sehun vagyok – válaszolt, mikor már azt hittem, soha nem fog reagálni. – Oh Sehun – fordult felém, mikor tudtomra adta a teljes nevét. Egy pillanatig hezitáltam, s nagyokat pislogva meredtem kezére, amit felém nyújtott. – Mi van, őzike-képű? Most akkor nem fogsz bemutatkozni? – Arcát gúnyos vigyor szelte ketté, mikor tekintetünket összekapcsolta. Malíciával és iróniával teli hangon nevettem el magamat a rám aggatott mutató hallatán, s vágtam egy fintort mikor megfogtam a kezét.

– Luhan – mutatkoztam be röviden és tömören.

– Jól gondoltam, hogy kínai vagy – vigyorodott el önelégülten, mire felhorkantottam.

– Nagyon okos vagy – húztam ki kezemet szorításából, majd ismét előre fordultam. – Egyébként meg mi az, hogy őzike-képű?! – jutott eszembe a korábban elhangzott pejoratív jelző, amivel engem illetett.

– Talán nem tetszik?

– Hát nem nagyon.

– Pedig tényleg úgy nézel ki, mint egy őz – kacarászott magában. Csak ekkor tűnt fel, hogy milyen pösze valójában. Talán azért, mert ez volt az első alkalom, hogy teljes mértékben figyeltem rá.

– Hány évesen vagy te ilyen bunkó és szemtelen?

– Húsz. És te hány évesen lettél depressziós? – kötekedett tovább. Nem tudtam eldönteni, valójában melyikünk kezdte, de minden esetre oda-vissza marakodtunk egymással szavaink erejével és súlyával.

– Nem vagyok depressziós – sóhajtottam fel gondterhelten, s már-már idegesen. – Egyébként a huszonnégyet töltöttem. Szóval, mutass több tiszteletet, te kis taknyos! – utasítottam foghegyről, majd felhúzva térdeimet nyitottam ki ismét a füzetemet. Sokáig éreztem magamon értetlen és egyben megvető tekintetét, de nem foglalkoztam vele, még csak a szemem sarkából se sandítottam rá.

– Az ártatlan fejedre asszociálva nem hittem volna, hogy ekkora a szád. – Hallottam hangján, hogy ajkait a gúny kampói görbítik felfelé, s szavaiból valami megmagyarázhatatlan ridegség és távolságtartás áradt.

– Nincs kedved hazamenni? – fordultam felé felvont szemöldökkel, mikor már végleg kezdett elegem lenni belőle. Egy ideig csöndben nézett velem farkasszemet, ami gyanút keltett bennem, hogy esetleg megbántottam. Bár nem különösebben érdekelt volna. Sőt, kifejezetten jól esett füleimnek a pár pillanatnyi némaság.

– De – szólt alig hallhatóan. – Lassan tényleg ideje lenne mennem. – Nem tudtam, erre miként reagálhatnék, s mit felelhetnék. Ártatlanul pislogva kísértem figyelemmel mozdulatait, ahogy feltápászkodott a földről, leporolta fenekét hogy a rátapadt földet és fűszálakat eltávolítsa nadrágjáról, majd rám se pillantva távozott. Követtem tekintetemmel távolodó alakját, ami egyre kisebb lett miközben egyre jobban elveszett a tavaszi időjárást élvező emberek között. Eddig akárhányszor hagyott magamra – hasonló formában – nem éreztem semmit. Főképp nem lelkiismeret-furdalást. Most se nevezném így ezt a különös emóciót, hiszen az ilyesfajta érzelmek már rég kihaltak belőlem. S talán ezt éreztem most is. Halált.

~§~

Amióta tudtuk egymás nevét, mintha többen beszéltünk volna. Ám teljesen jelentéktelen dolgokról, amik talán egyikünket sem foglalkoztattak igazán. De egy biztos – egyre kevesebbet írtam, ha velem volt. Kinyitott füzetem friss lapjait, amik a fa alatt üresek maradtak, csak otthon, a szobám sötétjében töltöttem meg.

Ám voltak pillanatok, amikor ismét a csend kapott főszerepet kettőnk forgatókönyvében. Olyankor éreztem, hogy végre lehetőségem adódott írni, de azokban a pillanatokban sose tudtam, mit vethetnék papírra. Annyi minden kavargott a fejemben, s annyi mindent leírtam volna, hogy képtelen voltam összeszedni a gondolataimat, majd szavakká formálni azokat.

De láthatólag Sehunt ez nem zavarta. Sőt, igazából nem is érdekelte, hogy írok-e, vagy sem. Hogy figyelek-e rá, vagy sem. Hogy beszélek-e, vagy sem. Nem érdekelte semmi más, csak a szokásos helye a fa tövében és az emberek, akiken apátiával telt tekintete cikázott.

~§~

– Szerinted mi történik a halál után? – kérdezte Sehun, mikor már két hete tudtuk egymás nevét. Elmerengve a kérdésén emelkedtem fel füzetemből, s égre emelt tekintettel gondolkodtam el a lehető legegzaktabb válaszon.

– Miért foglalkoztat ez a kérdés? – fordultam felé kíváncsian, de reakciót nem kaptam egy vállrántáson kívül. – Talán öngyilkos szeretnél lenni?

– Ne reménykedj – horkantott fel gúnyosan. – Nem adom meg neked ezt az örömöt.

– Ezt most miért mondod? – hökkentem meg őszintén. – Miért akarnám, hogy meghalj?

– Látom rajtad, hogy nem túlzottan kedvelsz – mosolyodott el keserűen. Kár is lett volna tagadnom, így megadva magamat sóhajtottam egyet, s ismét előre fordultam, közben felvéve egy kényelmesebb pozitúrát.

– Tény, hogy nem vagy a kedvencem – vallottam be őszintén, sose fűlött a fogam a hazugságokhoz. – De a halálodat nem kívánnám.

– Még ma válaszolni fogsz a kérdésemre? – tért vissza az előző témához, türelmetlen hangja pedig azonnali válaszadásra késztetett.

– Hát – vettem egy mély levegőt, mielőtt belekezdtem volna –, először is jobb, ha tudod, hogy én nem hiszek a Pokolban, a Mennyben, de még az újjászületésben sem – kezdtem bele, s csodának csodájára éreztem, hogy Sehun figyel rám. – Tudod mi jön a halál után? Üresség, feketeség, magány és végtelen idő. Ami talán a legrosszabb lehet az összes közül. Tudod mit látok magam előtt, ha a halálra gondolok? – fordultam felé, várva, hogy majd egy aprót biccent, jelezve; mondhatom, amit szeretnék. De nem így történt. Minden esetre folytattam, miután ismét előre fordultam. – Azt, hogy majd ébren lebegek egy üres, fénytelen teremben, ahol a végtelen idővel kézen fogva kell majd elviselnem a magányt. Nem látok, nem hallok, nem érzek majd semmit. Pont ezért fog vég nélkülinek tűnni az idő – fejeztem be a monológomat, majd lopva Sehun felé pillantottam. Nem lepődtem meg, mikor arcáról egy csöppnyi érzelmet se tudtam leolvasni, ugyanolyan enervált vonásokkal ücsörgött mellettem, és ugyanolyan rideg tekintettel meredt előre. Pontosabban rám. Ám egy dologban biztos voltam – mondandóm eljutott a füléig.

– Érdekes meglátás – biggyesztette le ajkait elismerően. – Érdekel az én véleményem?

– Annyira nem, de ha már benne vagyunk a témában, akkor mondd nyugodtan.

– Szerintem a halál utáni lét két dolgot rejt. Vezeklést vagy megnyugvást. Ha a Földi életed alatt jó ember voltál, a halál után szakrális irányba mozdulsz tovább. De ha nem, vezekelned kell a vétkeidért, és sose találsz békére. Röviden ennyi az én véleményem.

– Milyen naiv vagy – nevettem fel félig keserűen, félig szórakozottan. – Úgy gondolod, hogy majd békére lelhetsz majd? Ugyan! Akkor mindenki meg akarna halni.

– Még senki nem tért vissza a halálból, hogy közölje, hogy érezte ott magát – vágott vissza csípősen, egy pillanatra megfagyasztva a vért az ereimben. Be kellett látnom, hogy igaza van, de ezt egy szóval sem nyilvánítottam ki. Hosszú másodpercekig szemeztünk egymással, s talán ez volt az első alkalom, mikor elmondhattam, hogy kezdtem átérezni őt. Úgy véltem, megtudtam róla valamit, s mondandója által több dolgot is leszűrhetek, ha elgondolkodom nehézsúlyú szavain.

– Mindenesetre – törtem meg a már tapintható némaságot –, én nem félek a haláltól. Úgyis jön ha jönnie kell.

– Szóval a sorsban hiszel – könyvelte el magának hangosan gondolkodva. – A véletlenekben pedig nem.

– Így igaz – bólintottam egy aprót, majd ismét füzetem felé fordultam. Ihletet kaptam a beszélgetésünknek köszönhetően, s gyorsan le akartam írni minden gondolatomat. Valamint Sehunét is. Magam sem tudom miért, de tetszett a felfogása. Hiába volt ellentétes az enyémmel, a megfogalmazása és az eszméihez való ragaszkodása az én habitusomra emlékeztetett. Hirtelen kevésbé kezdett zavarni a jelenléte, s azon kellett kapnom magamat, hogy zavar, ha nem hallom beszélni őt. Többet meg akartam tudni róla, s arra vágytam, több ideáját ossza meg velem, amiket aztán tintám segítségével örökéletűvé tehetek.

~§~

Az egész tavaszt együtt töltöttük. S habár még mindig nem éreztem kialakult köteléket Sehun és köztem, valamiért már nem dühített a tudat, hogy egy – szinte – ismeretlen ember ücsörög mellettem nap mint nap. Hiszen hiába beszélgettünk, sose meséltünk magunkról. Csak a gondolatainkat, meglátásainkat, világfelfogásunkat osztottuk meg egymással. De nekem ez megfelelt. Nem vágytam másra. S ahogy észrevettem, ő sem. Ekkor fedeztem fel még egy közös dolgot kettőnkben – egyikünk se akarta, hogy meg- és kiismerje a másik.

~§~

Sehun nem hisz az előre megírt sorsban, ám a véletlenekben mégis. Úgy véli, minden múltbeli lépésünknek köszönhető a jelen, s a jelenben elkövetett cselekedeteink szülik majd a jövőt. Sehun szerint minden velünk történő dolognak kovácsai mi vagyunk, de néha a körülmények – azaz a véletlenek – beleszólnak az életünkbe. Ám tőlünk függ, hogy és miként reagálunk rájuk, s hagyjuk-e magunkat sodródni az árral, vagy kitartunk amellett, ami eddig volt, s amellett, ahogy eddig éltünk. Sehun csak egyvalamiben hisz – önmagában.

S hogy az én hitem miről szól? Nehezen tudtam neki megfogalmazni, s egzaktan átadni azt, amit érzek. Így hát hasonlattal próbálkoztam. Szerintem az élettől mindenki kap egy kártyapaklit, de az már az egyéntől függ, hogyan keveri, s mikor melyik lapot játssza ki. Néha akadhat egy-két joker, ami kiutat jelenthet egy válságos és nehéz helyzetből, de sokszor nehéz fejtörést okozhat a következő lépés.

– Nem rossz meglátás – mosolyodott el féloldalasan, arcára pedig kiült az elmerengés búskomorsága. – De mi történik, ha elfogynak a lapjaid?

– Soha nem fogynak el – fordultam felé, visszatükrözve az ő mimikáját. – Egy lépést elkövethetsz többször is az életedben, de nem tudhatod, mikor keversz olyan rosszul, hogy az visszafordíthatatlan legyen. S akkor jön a halál – vontam vállat ártatlanul mosolyogva, Sehun pedig nagyokat pislogva meredt rám, pár pillanat múlva pedig kitört belőle a nevetés. Ez volt az első alkalom, hogy így hallottam kacagni. Így szívből.

– Olyan könnyedén ejted ki ezt a szót a szádon – vigyorgott még mindig. – De mi van, ha teljesen váratlanul halsz meg? Ha sétálsz az utcán, és valaki fejbe lő?

– Akkor az a személy felégette a kártyáidat – rántottam meg vállaimat ismét.

– Hogy te mindent ki tudsz magyarázni, hyung – csóválta a fejét bazsalyogva. – Kissé úgy érzem, mintha te hordoznád magadban az elmúlást.

– Azt hittem, magát a halált.

– Nem. Te inkább csak az előszele vagy. A halál én vagyok. A te léted ennél sokkal rosszabb és fájóbb. Maga a szenvedés.

~§~

A fa érdes kérgének dőlve élveztem a nyár meleg szellőjét, ami friss virág- és édes gyümölcsillatot hozott magával, terjesztve a harmóniát és a békét, ami nolens-volens rám ruházódott. Szempillafüggönyöm mögül figyeltem az élettel teli embereket, akik mosollyal az arcukon rótták az utcát, taposták a frissen lenyírt gyepet, s vagy egy másik ember, vagy kutyájuk társaságában élvezték a legmelegebb évszakot. A hőmérséklet nem kúszott huszonöt fok fölé, a lomb árnyékában pedig még kellemesebb volt ücsörögni. Sehun is hasonlóképp élvezte a nyár nyújtotta szabadságot mint én, hiszen szokásos helyén ezúttal kényelmesebb pozitúrát vett fel. Szinte elfeküdt a szőnyegszerű füvön, s csak tarkóját, valamint fejét döntötte neki a fának, kezeit pedig mellkasán pihentette összekulcsolva. Tekintetem arcára révedt, ami még csukott szeme ellenére is kissé gondterheltnek tűnt. Fogalmam sem volt, mi zajlódhat le a szívében és a lelkében, de tagadhatatlanul kiült a vonásaira. Összevont szemöldöke és összepréselt ajkai valamiféle belső viszályról árulkodtak, amit nem oszt meg senkivel, és valószínűleg nem is fog soha. Nekem pedig semmi közöm ehhez a fiúhoz, így nem fogok rákérdezni soha.

Ha minden év egy élet, akkor minden évszak egy életszakasz. A tavasz a születés, mikor kivirágzik minden, s az emberek örülnek ennek az új létnek. A nyár maga, mikor valaki létezik, s a legszebb formáját éli. Az ősz szimbolizálja az öregedést és az elmúlást, mikor az élet kezd halványulni. Előkészület a télre, vagyis a halálra, mikor a tavaszban megszületett, nyáron kivirágzott, majd ősszel halványulni kezdett lét teljes mértékben exitál.

~§~

– Éppen ezért vagy te az ősz – adta vissza a füzetemet Sehun, miután másnap elolvasta az évszakokról szóló gondolataimat.

– Ilyen rémesnek gondolsz? – mosolyodtam el, mikor konstatáltam, hogy véleménye nem változott.

– Igen – vágta rá habozás nélkül. Erre már nem reflektáltam semmilyen formában, csak elvettem a papírköteget, amit felém nyújtott, majd összecsukva térdemre fektettem.

Borzasztó meleg volt ezen a napon, amit a szélcsend csak még inkább tetőzött. A levegő megragadt, ráérősen, mozdulat nélkül lebegett és itta be magát az ember bőrébe. Olyan érzést keltett, mintha a csontjaim olvadnának. A Nap sugarai reflektor módjára világítottak, perzselve élőt és holtat. Napszemüvegem védelme se bizonyult kielégítőnek, s mikor lehunytam szemhéjaimat, úgy éreztem, mintha gőzölögnének.

– Utálom a meleget – törte meg – ismét – Sehun a csendet. – Még a fa árnyékában is kibírhatatlan.

– Mások bezzeg hogy élvezik – horkantottam fel, amire Sehun hasonlóképp reagált. Jelentéktelen diskurzusunkat csend követte, amibe csak a körülöttünk járó-kelő emberek zavartak bele nevetésükkel, örömittas és gondtalan eszmecseréjükkel és az egymáshoz intézett kötekedő, mégis humor pikantériájú megszólalásaikkal.

Megmagyarázhatatlan hiányérzet tört rám és kezdett marni belülről. Rettenetesen feszítette a mellkasomat, emócióimmal ambivalens időjárás pedig még inkább rágta a szívemet. Tudtam, miért kerített hatalmába ez a szörnyeteg, de magamnak se mertem bevallani. Inkább elrejtettem és ignoráltam. Nem tudtam, hogy Sehun érzékelt-e valamit megváltozott aurámból, de nem tette szóvá, amiért hálás voltam neki. Hatalmas sóhajjal engedtem ki bent ragadt és feleslegessé vált levegőmet, majd füzetem hátsó lapjához hajtottam. Egy fényképet akartam látni. Szemem sarkából láttam, hogy Sehun tekintete a fotóra révedt, ám nem szóltam rá, s nem is lapoztam el.

– Ő kicsoda? – kérdezte alig hallhatóan. Hosszú szekundumok teltek el a válaszom nélkül, de a szőkeség nem sürgetett. Deprimált tekintettel fixíroztam a két dimenziós arcot, s mikor úgy éreztem, erőt merítettem ahhoz, hogy szóra nyissam a számat, ujjaimat végigfuttattam a képen, s felemeltem a fejemet.

– Jonginnak hívják – motyogtam magam elé. – Utánam talán ő a legparadoxabb személyiség, akit ismerek. Tőle kaptam ezt a füzetet.

– És hol van most? – Sehun tekintete búskomor arcomra siklott, s annyira égetett, hogy nem bírtam tovább szemkontaktus nélkül.

– Fogalmam sincs – húztam keserű vigyorra ajkaimat. – Eltűnt. Egyik napról a másikra.

– Minden szó nélkül?

– Igen.

– Micsoda seggfej.

Nevetnem kellett. Jonginra talán tényleg ez a jelző volt a legakkurátusabb, s furcsa, ám valamilyen oknál fogva mulatságos volt egy olyan ember szájából hallani, aki nem is ismeri őt. A hiányérzet nem azért tört rám, mert annyira elszomorított a távolléte. Egyáltalán nem hiányoltam őt. Sose szoktam senkit. Talán azért gyulladt fel bennem ilyen emóció-szikra, mert átverve éreztem magamat, holott tudtam, hogy az emberek mind ilyenek. Önzőek, individualisták. Az utóbbival nincs is probléma, de ha egocentrizmussal keveredik, rendkívül antipatikussá tehet valakit. Jongin pedig pont ilyen. Akárcsak Sehun. Vagy akárcsak én.

– Hiányzik? – tett fel egy újabb kérdést.

– Nem – vágtam rá rögtön egy arcomra telepedett fintor kíséretében. – Ezek szerint nem volt helye az életemben. Nem szoktam hiányolni senkit.

– Azt egyből gondoltam – hunyta le szemeit Sehun, majd kényelmesen elterült a gyepen.

~§~

Hektikusan sóhajtottam, mikor egy újabb sárga falevél hullott a fejemre. Egy laza mozdulattal lesöpörtem magamról, egyenesen Sehunra, aki erre egy hangos ciccegéssel reagált. Kezébe vette a fa lehullott hajkoronájának egy darabját, majd vehemensen hozzám hajította. Bőrdzsekije csak úgy recsegett a heves mozdulattól, szinte már fülsértő volt. Eme karmozzanat adott késztetést, hogy saját kabátom zsebébe nyúljak, s előhalásszam belőle a dobozt, ami húsz szál mérget rejtett magában.

– Te mióta dohányzol? – akadtak meg Sehun szemei a cigarettán.

– Hat éve – válaszoltam, majd ajkaim közé fogtam a gyilkos fegyvert.

– Még sose láttalak cigizni – emelte homloka közepére egyik szemöldökét, mire csak vállat vontam, s meggyújtottam életem egy darabját, hogy szépen lassan eléghessen.

– Mert nem tudtam, hogy zavarna-e téged a füst, vagy sem – fújtam ki az említett szürke felhőt. – De úgy döntöttem, nem érdekel.

– Adj már egy szálat! – egyenesedett ki ültében, s pár centivel közelebb hajolt hozzám.

– Felejtsd el! – röhögtem fel epésen. – Nem foglak rászoktatni. Ráadásul nem is úgy kérted, ahogy azt illik.

– És ha azt mondom ’légy szíves’? – próbálkozott tovább.

– Akkor sem.

– Irigy vagy.

– Te meg olyan, mint egy ötéves.

– Mi olyan jó a cigarettában? – vette komolyabbra hanglejtését, mégis előző mondatomra hajazott kérdésének stílusa. Ismét kifújtam ajkaim közül a füstöt, s csak akkor láttam, hogy csöpög az eső, mikor a tüdőmet elhagyó szürke felhő megragadt a levegőben.

– Semmi. – Egy percig sem kellett gondolkodnom a válaszon. Ez volt a legegyszerűbb és legigazabb szó, amit erre mondani lehetett. – Mégis van benne valami.

– Nem értelek.

– Tudom. Nem is kell.

~§~

Sehun kifejezéstelen arccal húzott ki egy szál cigarettát a piros-fehér dobozomból. Mikor már másodszorra kért tőlem ötpercnyi haldoklást nem utasítottam vissza. Nem sajnáltam tőle korábban sem és most sem. Kíváncsi voltam, hogy áll a kezében, s milyen arca van, mikor kiengedi rózsaszín ajkai között szublimáló tüdejét.

Olyan volt, amilyenre számítottam. A cigaretta jellegzetes szagát kellőképp elnyomta az elkeseredettség és az üresség, ami Sehunból áradt. Sose mutat semmilyen érzelmet, a füst pedig az apátiát is elrejtette, ami oly’ sokszor kiült az arcára. Olyan távolinak és láthatatlannak tűnt…

– Nincs is semmi íze – emelte ki szájából a cigit, hogy farkasszemet nézhessen narancssárgán világító parazsával.

– A tiednek még illata sincs – gyújtottam rá én is. – Teljesen elnyomja a rothadó aurád.

– Akinek rothad az aurája az te vagy! – bökött rám az égő cigarettával. – Ó, ha tudnád, mennyi keserűség és infernalitás árad belőled.

– Úgy véled? – mosolyodtam el úgy, ahogy azok szoktak, akik játsszák a hülyét, miközben tisztában vannak a valósággal.

– A paradoxon megtestesítője vagy – vigyorodott el. – Jól mondtad nyáron. Az a Jongin csak utánad következhet.

– Ezt elmagyaráznád? – kapcsoltam össze tekintetünket. – Kíváncsivá tettél.

– Csak nézz tükörbe! – döntötte neki hátát a fa törzsének, majd slukkolt egy újabbat. – Angyalian ártatlan arc, szende mosoly, csillogó szemek, hófehér és selymes bőr. De tudod mit látok, amikor a cigarettafüst felemelkedik az arcod elé? – fordult felém.

– Mit? – Érdeklődő voltam, mégis közömbös hanggal tettem fel a kérdést.

– Az ártatlan ábrázatod ördögivé válik, a szende mosolyod alattomos vigyorrá, a csillogó szemeidben felvillannak a Pokol lángjai, a bőröd pedig feketén repedezni kezd.

~§~

– Sose fogsz nekem Jonginról mesélni?

– Miért mesélnék?

– Valamilyen nyomot csak hagyott benned, ha a fényképe még mindig ott van a füzeted utolsó lapján.

– Ő ragasztotta bele.

– Ennek ellenére mégis sokszor kinyitod ott.

– Nincs mit mondanom róla – akadékoskodtam tovább. – Ha én vagyok az ősz, akkor ő a tél. Akárcsak te. – Ezzel a mondattal pedig lezártnak nyilvánítottam a témát.

– Miért? – vonta fel egyik szemöldökét Sehun. – Ő maga a halál toposz?

– Valahogy úgy. Tavasznak mutatja magát, de valójában a téli exitálás megtestesítője.

– Akkor ő küldött neked üzenetet – emelte fel kesztyűs kezét Sehun, tenyérrel felfelé. Érdeklődve pillantottam oda, tekintetem pedig rögvest találkozott az év leghidegebb évszakjának első pihéjével, amit aztán követett a második, majd a harmadik, s így tovább. Arcomat csípte a hideg téli szél, kabátomat pedig kénytelen voltam összecipzárazni magamon. Sapkámat jobban fejemre húztam, hogy hajamat is védjem a deresedéstől, sálamat pedig összekötöttem nyakam körül. Sehunon hanyagul lógtak a ruhák és a kiegészítők. Vagy nem fázott egy cseppet sem, vagy csak nem áll szándékában kimutatni. Mindenesetre gyárilag szaggatott nadrágjának lyukain láttam, ahogy lábain a pihék farkasszemet néznek a szürke éggel.

– Van egy olyan érzésem, hogy még látni fogom őt. – Fogalmam se volt, miért osztottam meg ezt a teóriámat Sehunnal. Talán csak hangosan gondolkodtam.

– Sose tudhatod – engedte le kezét maga mellé, majd lezseren zsebre dugta mind a kettőt. – Nem láthatod előre, hogy az emberek mikor lépnek be az életedbe és mikor lépnek ki.

– Van, ami váratlan.

– Ez a hirtelen felhőszakadás is váratlanul jött – nézett fel az égre Sehun, s abban a pillanatban ellepték a hópelyhek hosszú szempilláit és a hidegtől kipirosodott arcát. – Szerintem elindulok hazafele.

– Nocsak – lepődtem meg teátrálisan. – Ezt is megéltük?

– Nagyon vicces vagy hyung – forgatta meg csokoládébarna szemeit. – Majd még látjuk egymást – biccentett egy aprót, majd öles, mégis ráérős léptekkel megindult az út felé.

– Abban biztos vagyok – jegyeztem meg magamnak halkan, majd nekidőltem a fának, s egyik lábamat felhúzva nyúltam zsebembe, hogy rágyújthassak egy utolsó cigarettára. Átkoztam magamat, amiért nem csúsztattam a dobozta az öngyújtót is, mert ruhám tágas zsebébe könyékig kellett leereszkednem, hogy egyáltalán ujjaim hozzáérhessenek a keresett tárgyhoz. Még utoljára felpillantottam, hogy tekintetemmel megkeressem Sehun távolodó alakját, majd figyelmemet ismét a ciginek szenteltem. Sóhajtva vettem ajkaim közé a szálat, majd a megtalált öngyújtót a végéhez emeltem, hogy életre – azaz halálra – hívhassam ezt az undorító, álarc-szerű mérget.

Tevékenységemből fülsüketítő fékcsikorgás zökkentett ki. Enyhén felvont szemöldökkel emeltem fel a fejemet a zaj hallatán, de mikor megpillantottam mi történt, szemeim a négyszeresükre dülledtek. Az öngyújtó kicsúszott a kezemből, ajkaim pedig engedtek szorításukon, így a cigaretta még mindig holt állapotban esett a frissen hullott hóba. Nem csak az emberek, de mintha az egész élet megdermedt volna abban a pillanatban. A járművek leálltak, a járókelők pedig egyszerre fordultak az incidens irányába. Az egyetlen, aki képes volt valamiféle mozdulatra, az én voltam. Eleinte kényszerítenem kellett testemet a mozgásra, de a bátortalan léptekből pillanatok alatt eszeveszett futás konstruálódott. Fülemben még mindig hangos robajként szólt a fék hangja, teljesen elnyomva a talpam alatt ropogó hó moraját. Szélként süvítettem el az emberek mellett, s mikor már az úton tudhattam magamat lassítottam a tempómon, s a földön fekvő fiúhoz térdeltem.

Jobban mondva estem. Amint megpillantottam lábaim kocsonya módjára remegtek meg és mondták fel a szolgálatot. Ebből a távolságból már az emberek tehetetlenségtől csöpögő hangját is hallani véltem, de amit leginkább képes voltam érzékelni azok a saját kaotikus érzelmeim voltak, amiket a mozdulatlanul fekvő Sehun és skarlátvörös vére nyomának látványa indukált bennem. A piros nedű vastag folyóként terjedt a fehér hóban, s színezte be azt és Sehun nyakát.

– Se–Sehun… – szólítottam meg halkan. Fogalmam se volt, mit tehetnék. Nem tudtam, hogy él-e vagy hal. Csak azzal voltam tisztában, hogy képtelen vagyok megfogalmazni az érzelmeimet. Egyszerre éreztem ijedtséget, tehetetlenséget és haragot. Haragudtam magamra, amiért nem generálódott bennem hiányérzet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kihaltak belőlem az ilyen emóciók.

– Életben van? – Léptek, majd szavak zaja csapta meg fülemet, mikor valaki bátortalanul mögém sétált.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Hívtak már mentőt? – néztem végig az embereken, akik még mindig lefagyva ácsorogtak a baleset körül. Voltak, akik enyhén megrázták a fejüket, ez pedig további haragot szült bennem. – Akkor mire várnak?!

– Úristen… – Kocsiajtó csapódás, majd sietős léptek követték ezt az egyszerű, mégis mindent magába foglaló szót. – Ne… Mit tettem?!

Magatehetetlenül néztem fel baloldalamra, ahol a – feltehetőleg – sofőr ácsorgott ijedten, arcán pedig a feldolgozatlanság jelei mutatkoztak meg. Az arcán, amit egészen biztos felismertem volna ezer közül is. Mikor tekintetünk találkozott, még nagyobb döbbenet ült ki az övére és az enyémre is. Fél pillanat erejéig megfeledkeztem a történtekről, annyira elvesztem a rég nem látott szemekben.

– Jongin… – sóhajtottam ki a nevet, amit utoljára Sehunnak említettem. Szekundumnyi kábulatomból a havon terjedő vér látványa zökkentett ki, s egy apró fejrázás után régi barátomra förmedtem. – Hívj mentőt! Most azonnal!

~ 2 hónappal később

Tél vége van, de még mindig esik a hó. A baleseted óta szüntelenül. Talán igaz volt, amit írtam, és az ég tényleg látja, mi történik lent. Talán a veled történtre reagál így. Vagy valóban te lennél a tél? Ezt hagytad magad után emlékként? Nem, azt erősen kétlem. Ennél sokkal több maradt itt belőled.

Azt hittem, kiürültem érzelmileg, és teljesen kietlen vagyok. Mikor láttalak vérben fekve nem éreztem hiányt. Meglehet, hogy legbelül azt hittem, csak álmodom, másnap pedig ugyanúgy ülsz majd mellettem, szívod a cigimet és az életfelfogásodról fecsegsz, vagy éppen az enyémről kérdezgetsz. De nem így történt, s már két hónapja nem osztottam meg senkivel sötét eszméimet. Ez ráébresztett, mennyire önző ember vagyok.

Nem te hiányzol, hanem a beszélgetéseink. Nem téged akarlak visszakapni, hanem a társaságodat, a gondolataidat és azt a feketén fénylő aurádat, ami oly’ hasonló volt az enyémhez.

Most is itt ülök a fa alatt és érzem. Érzem, ahogy átjár a sötétség amit magad után hagytál. Minden értelemben. Ezért akartam neked fekete rózsát hozni, de mivel az csak Törökországban nő, kénytelen voltam beszínezni a fehér szálakat. Azokat fogja be legjobban az ételszínezék. Minden nap rakok egyet a régi helyedre. De van, hogy következő napra már hűlt helyét se látom.

Egyik alkalommal felgyújtottam egyet, s végignéztem, ahogy elég. Magamra emlékeztetett a fekete. A fehér pedig rád. Adhattam volna fehér rózsát is, de mégis átszíneztem feketére. Ez is az önzőségemről tesz tanúbizonyságot. Mikor lángoltak a szirmok felelevenedett bennem minden. Mi tudod mikor gyulladtunk fel? Amikor megtudtuk egymás nevét, és többet kezdtünk beszélgetni. A különbség az, hogy te hamarabb elégtél. Talán a fehér rózsa gyengébb.

De jöhetnék megint az évszakos hasonlattal. Én az örök elmúlás vagyok, te pedig maga a halál. Az előbbi tényleg sokkal rosszabb, igazad volt. Inkább lennék egy üres, hangtalan szobában, semmint hogy el kelljen viselnem ezt az örök és végtelen halványodást, ami sose lesz teljesen színtelen. Ez a kálvária a legrosszabb, ami létezik.

„Nem láthatod előre, hogy az emberek mikor lépnek be az életedbe és mikor lépnek ki.”

Ezt még te mondtad két hónappal ezelőtt. És milyen igazad volt. Jongin váratlanul lépett ki az életemből, te pedig átmenet nélkül léptél be, majd tűntél el. Pont akkor, mikor ő egy lélegzetre megjelent újból. Ez azt jelenti, hogy két embernek már nincs helye az életemben?

Mióta meghaltál, újfent tartom Jonginnal a kapcsolatot. Nem érzem azt, hogy haragudnom kéne rá, hiszen véletlenül történt az, ami. Elmondta, miért tűnt el olyan hirtelen, s mit keresett mégis a fővárosban azon a napon. De ez nem tartozik rád, így nem is kötném az orrodra. Mindenesetre az is bebizonyosodott, hogy Jongin is halál toposz. Csak nem a sajátjáé.

Sehun… Én tényleg azt hittem, hogy nem tudok hiányolni senkit és semmit. De ha még a személyekre ez továbbra is vonatkozik, a velük járó körülményekre biztosan nem. Amit tőled kaptam hiányzik. Még ha csak önzőségből is. Ezért úgy döntöttem, mindent leírok, amit neked mondanék el. Ha ínhüvelygyulladást kapok, akkor is.

Egy dologra azért még megkérnélek. Állítsd el a havazást! Tavaszt akarok. Újjászületést.