Daehyun - Angelic nightmare

Akárhányszor felnézek az égre, Hold helyett reflektort látok. Ugyanúgy megvilágítja az embert, de a lényeg a sötétség leple alatt marad. A fájdalom, a kálvária, a veszély mind megbújik az árnyakban, elrejtőzve a kíváncsi szemek elől. Ez így van jól. De mi történik, ha a fény egyszer csak felerősödik? A Hold helyét átveszi a Nap, és minden palástolt dolog egyszeriben tisztán láthatóvá válik, s az eddig tökéletesnek hitt dolgok felégnek a Nap tüzében. Lángra kap minden, amit az ember egykoron jónak hitt, s elporlad az összes kellemes érzéssel együtt. Miért? Mert a titokzatosság, az ismeretlen teszi lehetővé az érdeklődést, a csodálatot, a magasztalást. A pompa átélésekor senki sem gondol bele, mi rejtőzhet az árnyak mögött.

Ez alól egy cirkuszi előadás sem kivétel. Egy mutatványkor a közönség tagjait nem az érdekli, hogyan csinálják, milyen trükköket alkalmaznak, egyszerűen csak ámulva élvezik a showt, majd ujjongva tapsolnak, hiszen olyat láttak, aminek a kiléte rejtély. Legalábbis, egy darabig biztosan.

Én is ebben akartam hinni. Bíztam, hogy minden egyes előadást ugyanolyan hódolattal fogok végigülni, miközben elfelejtek gondolni a titok nyitjára. Nem jut eszembe az, hogy egy-egy trükk milyen veszélyeket rejt, s mennyire kockázatos, egyszerűen csak az előadóra bízom magamat.

Kockázat. Ezzel minden artistának számolnia kell, hiszen bármennyire profi valaki, az esély mindig ott lesz, hogy balul süljön el egy fellépése. Ha valaki nem vállalja a rizikót, sehova se juthat el. Ezt nevezik bátorságnak. Ő is bátor volt, már-már vakmerő, de ezért érte el mindazt, amit. Minden előadását első sorból néztem végig, s minden alkalommal képes volt elkápráztatni tökéletességével, eleganciájával és bájával. Azt hittem, semmi baj nem lehet. Azt hittem, semmi se történhet, ami ezt a kompetens nőt letérítheti az útjáról, de tévedtem. Hatalmasat tévedtem.

Akárhányszor felkel a Nap, szívemre sötétség száll. Egyszer mindenre fény derül, így arra is, egyes dolgok milyen veszélyeket rejtenek magukban.

Mindent ki akarok verni a fejemből. Szét akarom szakítani az összes piros leplet, el akarom engedni a galambokat, elcsorbítani az összes kést, majd belefulladni a popcornba és a kólába, megsüketülni a nézőközönség örömittas hangjától, s meg akarok vakulni a szikrázó fényektől. Minden előadást ki akarok törölni emlékeim közül. És Őt is el akarom felejteni. Ám minél jobban próbálom, annál erősebben kapaszkodik a közös múltunkba, nem eresztve elmémet, ezzel további gyötrelembe sújtva engem. Azt akarja, hogy megfulladjak az emlékeim és a kálvária tengerében. Azt akarja, menjek utána. De ha így folytatjuk, tényleg be fog következni.

Sóhajtva emeltem magam elé a poharamat, ami már vagy két napja a konyhapulton hevert. Valójában már nem is emlékeztem, mi van benne, vízre vagy vodkára tippeltem. De, gondoltam, bármelyik is, a nyugtatót ugyanolyan hatásosan leküldi a torkomon. Bevettem a hatalmas pirulát, majd legördítettem a folyadékot, ami azonnal felégette nyelőcsövemet. Ebből már pontosan tudtam, hogy nem víz volt a kísérőm. Számat megtörölve csaptam le a csiszolt felületre a megüresedett poharat, majd tekintetemet ismét az égre emeltem ablakomon keresztül. Egy felhő se gátolta rálátásomat a fénylő Holdra és a csillagokra, amik az utolsó közös esténkre emlékeztettek. Mindig megvártam előadás után, hiszen a turné alkalmával több napig maradtak Seoulban, lehetőséget adva, hogy több esettel találkozhassunk pár óra erejéig. Kapcsolatunk még kibontakozó félben volt, de mégis furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, akárhányszor együtt voltunk. Kötődtem hozzá. Ő volt az egyetlen, akinél úgy éreztem, mintha ezer éve ismerne, éppen ezért fél szavakból is képes volt megérteni. A beszélgetéseink pedig már az első percekben fellendültek, hála a hasonló gondolkodásmódunknak és ízlésünknek. Úgy éreztem, ő az egyetlen, aki szeretni képes engem, s én viszont szerethetem őt. S talán ez a naivitás taszított engem ebbe a kálváriába, s talán ez a penitencia a könnyelműségemért. Mert eltűnt. Mintha nem is lett volna. Angyalként szállt el miután megmelengette a szívemet, s magamra hagyott, hogy „segítsége” után egymagam boldoguljak.

Gondolataimból a telefonom hangja zökkentett ki. Fontolóra vettem figyelmen kívül hagyni a csörgést, de a csengőhang túl hangosnak bizonyult ehhez. Szemöldök ráncolva battyogtam a nappaliba, s hektikusan emeltem fel a mobilt, hogy lássam, ki ér rá ennyire az éjszaka kellős közepén. Ám megérzésem nem hagyott cserben, az a név állt a kijelzőn, amire számítottam.

– Miben segíthetek, hyung? – szóltam bele apatikusan a telefonba.

– Már megint nem alszol – jegyezte meg rögtön, ignorálva a malíciát, amit hangom rejtett.

– Tökéletes észrevétel.

– Daehyun, pihenned kellene! – Mély hangjában a dorgálás és az aggodalom vegyült, mellőzve a szigort és a parancsolgatást.

– Minden nap azt teszem, Yongguk – sóhajtottam, majd lehuppantam a kanapéra, aminek bőrfelülete hangos recsegéssel felelt cselekedetemre.

– Egész nap otthon vagy. A tested pihen, de az elméd nem.

– Nem tehetek róla – védekeztem. – Nem én dolgoztatom az elmémet, hanem az elmém engem. Gyűlölöm.

– Pedig csodálatos dolog. – Ismét felvette azt az optimista stílusát, amivel egykoron én is rendelkeztem. – Meglehetősen konstruktív, ha ügyes vagy, elhitetheted magaddal, hogy minden rendben van.

– Konstruktív? – nevettem fel keserűen. – Inkább destruktívnak mondanám.

– Daehyun… – sóhajtott fel gondterhelten. – Átmenjek? – Kérdését csend követte, amíg elgondolkodtam, mit is akarok valójában, s melyik alternatíva lenne kedvezőbb számomra. Végül a fejrázásnál döntöttem, amit persze Yongguk nem láthatott telefonon keresztül.

– Nem kell – adtam hangot döntésemnek. – Megvagyok.

– Ne hazudj!

– Akkor… megleszek – javítottam ki magamat. – Inkább pihenj, holnap dolgozol.

– Téged ne az én problémám érdekeljen!

– Ezt én is mondhatnám – vágtam vissza rögtön, de azonnal megbántam. A vonal elnémult, s nem tudtam eldönteni, hogy Yongguk lerakta-e a telefont, vagy sem. Csak mereven bámultam a sötétbe, várva, hogy hyung ismét megszólaljon, de csalódnom kellett. Csendben maradt, amit végül nekem kellett megtörnöm. – Sajnálom.

– Nem gond – sóhajtott fel ismét.

– De most leteszem.

– Rendben.

– Jó éjt! – Meg se vártam a válaszát, azonnal letettem a telefont, majd egy laza mozdulattal visszadobtam a kávézóasztalra. Arcomat tenyereimbe temetve ültem tovább, s támaszkodtam térdeimen, miközben próbáltam kiüríteni a fejemet. Éreztem, ahogy a nyugtató lassan, de biztosan kifejti hatását, elernyesztve testemet, és tompítva érzékszerveimet. Mire észbe kaptam, már az óráig is képtelen voltam ellátni, így jobbnak véltem elnyúlni a kanapén, s erre az éjszakára mellőzni az ágyamat. Agyamat azonnal sötét lepel terítette be mikor elhelyezkedtem a díványon, az utolsó emlékem pedig a kávézóasztal üvegfelületén megvillanó fénycsík volt. Azt követően egy másik világba csöppentem.

~~~

Egyedül sétáltam a kihalt utcán, a lámpaoszlopok alatt egyik fénypászmából léptem a másikba, s leszegett fejjel fixíroztam a repedezett aszfaltot. Egymagam voltam a városban, egy lélek se járkált kint rajtam kívül. Céltudatosan mentem előre, a mellettem elsuhanó táj egyre kiigazodhatatlanabb pacává mosódott el, de mire észbe kaptam, már a célállomáson találtam magamat. Némán emeltem fel fejemet, s pillantottam körbe a tájon, remélve, hogy megpillanthatom vágyamat. De a sivár környék nem akart kivirágozni. A régen itt állomásozó cirkusz nem szándékozott felállítani újra a nagysátort. Helyette csak szemét hevert a fakult, kiritkított fűben, s csak azok hangja keltett némi zajt, mikor a szél táncra perdítette őket, s olykor-olykor egy társas menetre hajította őket egymásnak. Hunyorogva pillantottam körbe, hátha megtalálhatom azt, akiért ide jöttem, majd bizonytalan léptekkel megindultam előre, közvetlenül a terület közepére. Érdeklődve és már-már vágyakozva mustráltam a környéket, mikor egy ismerős alakot pillantottam meg a tér szélén. Fehér ruháját kellő eleganciával lengette a szél, barna haját pedig hagyta, hadd hintáztassa a hűvös zefír. Nem mozdult, kósza tincseit sem söpörte el szeméből, csillogó íriszei az enyémeket keresték, Mona Lisa-mosolyra pedig hasonló mimikára késztetett engem is. Remegő lábakkal indultam meg felé, a tér közepétől pedig éreztem, ahogy lépteim egyre szaporábbak lesznek, ahogy szívverésem is egyre hevesebbé válik. Az alak nem mozdult, tekintetét egy másodperc erejéig se vette le rólam, mosolya viszont egyre szélesebb lett. Mikor már elég közel értem hozzá, kinyújtottam a karomat, ő pedig fehér fogait kivillantva borult készségesen ölelésembe. Karjaimat béklyóként fontam törékeny teste köré, s úgy vontam magamhoz, mintha ez lenne az első és utolsó alkalom, hogy hozzáérhetek. Éreztem az illatát. Éreztem a szívverését. És hallottam a hangját.

– Daehyun… – suttogta a fülembe, mikor már azt hittem, soha többé nem hagyja el száját a nevem. Hangja halk volt, mégis tisztán értettem mindent betűt.

– Eunji… – Nem tudtam mást kinyögni, de nem is volt rá szükség. Hosszú másodpercekig álltunk egymás karjába zárva, mikor hirtelen mozgolódni kezdett ölelésemben. Azt gondoltam, el akar húzódni, hogy mondani akar valamit, vagy csak össze akarja kapcsolni tekintetét az enyémmel. Ám mikor éles fájdalmat éreztem a vállamban, rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Ordítani akartam, de egy hang se jött ki a torkomon, minden kiáltásom hangszálaimra égett. Próbáltam magamat ellökni Eunjitől, de szorosan tartott fogaival. Mikor viszont az eddigieknél erősebbet taszítottam rajta a fájdalmam is megsokszorozódott. Hitetlenkedve kaptam vállamhoz, mikor Eunji végre távolabb került tőlem, majd tekintetem tenyeremre siklott. A hold fénye tökéletesen megvilágította skarlátvörös véremet, ami patakokban folyt le kezemről, s koppant cipőm orrán. Nagyokat pislogva néztem fel Eunjire, de már nem őt láttam. Ő volt, de mégsem. Infernális vigyorral rágta a belőlem kiszakított húscafatot, íriszeiben pedig megfogalmazhatatlan és ismeretlen sátáni fény csillogott. Úgy éreztem, mintha agyam nem lenne képes feldolgozni, ami szemeim látnak. Kikerekedett szemekkel kezdtem hátrálni, remélve, hogy feltűnés nélkül távozhatok, de Eunji mindvégig rajtam tartotta tekintetét, a második lépésemnél pedig elindult felém. Csak egytized másodperc volt az egész, de máris előttem termett, megragadta vállaimat, s a földre döntött. Lábaim alól azonnal kicsúszott a talaj, Eunji pedig rám nehezedve tátotta ki száját, hogy újabb falatot téphessen ki belőlem. Túl gyenge voltam, hogy elmeneküljek, ő pedig túl erős. Éhesen nyalta meg ajkait, majd orrhegyével gyöngéden megcirógatta nyakamat, mielőtt kitépte volna a gégémet.

~~~

Szemeim úgy pattantak fel, mintha felfeszítették volna őket. Verejtékezve nyomtam magam ülő pozitúrába a kanapén, s lihegve meredtem a sötétségbe, míg egy hideg izzadtságcsepp végigszánkázott gerincem vonalán. Egyből Eunjit kezdtem keresni tekintetemmel, de a nappaliban senkit nem véltem felfedezni a tükörben megbújó hasonmásomon kívül. Hosszú szekundumok erejéig szemeztem magammal, s a fülemben dobogó szívverésemet hallgattam, s vártam, vajon mikor szakítja szét dobhártyámat. Nyaki ütőerem hevesen lüktetett bőröm alatt, szinte már fájó volt, ahogy a vér áramlik benne. Zsibbadt tagjaim mozgatásával próbáltam elterelni figyelmemet a kínról, s kicsúsztam a dívány szélére, hogy térdeimen megtámaszkodva ücsöröghessek tovább.

– „Daehyun…”

Még mindig hallottam hangját. Nem akart elhagyni. Nem akart kiköltözni fülemből, s tovább lépni, de a lelkem mélyén úgy éreztem, én se. Úgy gondoltam, képtelen lennék rá, így nem is állt szándékomban. Talán épp ezért álltam fel a helyemről, s indultam meg gondolkodás nélkül az előszobába, hogy magamra kaphassam az első cipőt és kabátot, ami a kezembe akad. A nehéz csendben minden mozdulatom hatalmas zajt korbácsolt fel, de ez sem volt elég ahhoz, hogy a racionális gondolkodásomat felélessze. Elködösült fejjel léptem ki a lakásomból, s csak egy cél lebegett a szemem előtt. Hanyagul csaptam be magam mögött az ajtót, s öles léptekkel kanyarodtam a járdára, mit sem törődve azzal, hogy felverem a pocsolyát nadrágom szárára. Fejembe húztam a kapucnimat, s focista módjára szlalomoztam végig a járókelők között, olykor nekiütközve valamelyikük vállának. Bocsánatkérésre se hagytam időt magamnak, hajtott előre a vágy, hogy minél előbb a cirkusz egykori helyén tudhassam magamat. Látni akartam, mi maradt belőle. Érezni akartam a szinesztézia által kreált illatokat, hallani akartam a hangokat és látni akartam Őt.

Az első révén felhúzott fátyolon keresztül érzékeltem, mikor érek ki a város azon részéről, ahol emberek tömege akadályozná indulatos közlekedésemet, s talán egy fiatal lány volt az, akit utoljára ki kellett kerülnöm. Mikor lefordultam jobbra, már egy lélekbe se botlottam bele, ami arra késztetett, hogy megszaporázzam lépteimet. Eunji hangja hajtott előre, ő ösztönzött, hogy ne álljak meg. Elhitette velem, hogy az álmom jelentőséggel bír, s talán a valóságban is találkozhatok vele, valamilyen formában.

Hiába volt hideg, izzadva cipzáraztam le pulóveremet, hogy hűs levegőt engedjek bőrömre áradni, mit sem törődve azzal, hogy akár meg is fázhatok. A ruhadarab palásként lobogott mögöttem, mikor tudtom nélkül futni kezdtem, belelépve minden pocsolya közepébe, ami csak előttem volt. Minél közelebb értem a célomhoz, annál gyorsabb tempóra kapcsoltam, de mikor elfogyott az út, kénytelen voltam megállni.

Zihálva pillantottam körbe az üres és néma környéken, aminek csak az eső hangja adott életet, mikor a cseppek találkoztak a fűvel és az ottmaradt szeméttel. Nem láttam senkit a sötétben fényleni. Hiába kapkodtam a fejemet, Eunji alakja nem köszönt vissza rám, ez pedig mérhetetlen csalódottságot és ürességet konstruált bennem. Mégis reménykedve indultam meg a nedves gyepen. Egy négyzetcentimétert se hagytam figyelmen kívül, tekintetem még az üres kólás poharakon is megakadt, amik hanyagul hevertek a földön, s csak akkor voltak hajlandóak megmozdulni, mikor a szél a magasba repítette őket a zacskókkal és egyéb hulladékokkal együtt. Éreztem, ahogy szívem készül áttörni bordaketrecét, majd az egész mellkasomat, ezzel kissé megbénítva lábaimat, s arra ösztönözve engem, hogy lassítsak. De amint ezt megtettem, agyamat ellepték a rémképek köntösébe bugyolált emlékek. Szememet összeszorítva, s hajamat tépve próbáltam nem odafigyelni a bohócokra, kiknek lidérc-vigyoruk mögül kivillanó ékköveikről skarlátvér csöpögött, a késdobálókra, kik kíméletlenül dobálták felém éles fegyvereiket, mik szüntelen felmetszették bőrömet, s vörös nedvemmel együtt állóképességeim és kitartásom is fogyatkozni kezdett. Próbáltam nem odafigyelni a bűvészekre, kik azon fáradoztak, hogy engem eltűntessenek és feledésbe süllyesszenek, s megkíséreltem ignorálni remegő végtagjaimat és reszkető szívemet.

Szinte már zokogva borultam térdemre, teljesen megfeledkezve a vizes, saras földről, így centimétereket süppedtem a fellazult talajba. A képekhez immáron hangok is társultak, akim még elviselhetetlenebbé tették ezt az infernális kálváriát.

­– Hagyjatok! – kiáltottam kétségbeesetten, hiába tudtam, senki se hallja. – Kérlek! – Könyörgésemet elnyelte az elmém által kreált fantazmagória, s csak ekkor jöttem rá, hogy hatalmas hibát követtem el, mikor ide jöttem.

– Daehyun… – Ez volt az első értelmes szó, amit értettem a hallucináció kaotikus rendszeréből, mégis féltem tőle. Nem volt bátorságom felnézni, továbbra is összeszorított szemekkel térdeltem a földön, s vártam, hogy ez az egész véget érjen. – Daehyun! – szólított még egyszer, ám ezúttal mintha közelebbről jött volna a hang. – Daehyun… – Éreztem. Éreztem lehelete melegségét, ahogy összetalálkozik felhevült bőrömmel, s megperzseli azt. S éreztem az illatát, ami belengte az egész territóriumot. Úgy éreztem, készen állok felemelni a fejemet.

– Eunji… – Leheltem erőtlenül fekete füstöt a számból. A lány elmosolyodott, s úgy éreztem, villámcsapásként elevenednek fel bennem az emlékeink. Az, mikor először megláttam, mikor először megfogtam a kezét, mikor először éreztem ajkaimon puha arcát, s mikor először nézett a szemembe. Akkor úgy éreztem, elnyel valami feneketlen, ám ragyogóan fehér mélység, amiből sose akarnék kimászni.

Eunji ajkait a megnyugvás kampói húzták felfelé, az én szívemet pedig a bensőség és békesség kandallója melegítette. Hideg kezével végigsimított arcomon, s csak akkor jöttem rá, hogy már nem hallok hangokat, s nem kergetek lidércnyomásokat. Legalábbis rajta kívül.

– Angyalom – suttogtam bazsalyogva, majd tenyeremet kézfejére csúsztattam. Hosszú szekundumok erejéig térdeltünk egymással szemben, a világ összes zajáról, képéről és egyéb dolgáról megfeledkezve. Csak ketten voltunk és az újra lángra kapott érzéseim.

– Mi van veled? – kérdezte aggodalommal teli hangon. – Daehyun, kérlek… Ne tedd tönkre magadat!

– Miután elmentél, úgy éreztem, megőrültem – vallottam be őszintén, egy keserű mosoly kíséretében. – Talán még mindig őrült vagyok. De most legalább itt vagy.

– Nem – rázta meg finoman a fejét, egy-két barna tincset az arcába lengetve. – Most sem vagyok itt. Engem már csak egy helyen találsz meg – sóhajtott fel, majd gyengéden kihúzta kezét szorításomból, s tenyerét a mellkasomra helyezte. Érintése hideg volt, mégis forróságot éreztem legbelül. – De itt örökké.

– Olyan szánalmasan festhetek – kacagtam fel fanyarul. – Sajnálom. Nem gondolom, hogy láthatlak téged többé. Mégis vágyom rá. Ez normális? – néztem szemeibe, valami megerősítő válaszra várva. Egy ideig félrehúzott ajkakkal, égre emelt tekintettel töprengett, de végül csak egyszerűen vállat vont.

– Nálad igen – vigyorodott el, én pedig kénytelen voltam lehunyni szemeimet, nehogy megvakuljak a szikrázó fehérségtől. – Daehyun, figyelj – helyezkedett el kényelmesen, s megkereste mindkét kezemet, hogy ujjainkat összekulcsolva pihentesse őket combomon. – Nem csinálhatod ezt tovább! Tönkreteszed magadat, én pedig nem tudnék nyugalomra térni, miközben tudom, hogy szenvedsz.

– Mégis mit tehetnék? – kaptam fel a fejemet, hangszálaim pedig a kétségbeesés csengőit szólaltatták meg. – Te voltál az egyetlen, aki képes lett volna szeretni engem, én pedig naiv módon magamra csatoltam ennek a biztonságérzetnek a lakatját. Most pedig nem találom a kulcsot, s talán nem is fogom soha. – Éreztem, ahogy forró könnyeim marják szemeimet, majd végigfolyva arcomon égető nyomot hagynak bőrömön. Eunji gondterhelten felsóhajtott, s tudtam, hogy még erősebben megszorította kezeimet, mégse éreztem eléggé.

– Én hiszek a sorsban – kapcsolta össze tekintetünket. – Úgy vélem, mindennek oka van, így annak is, hogy itt kellett hagyjalak. Talán nem illettünk össze. Talán nem én vagyok az, akit te érdemelsz. Nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy fáj téged így látni. Szívbe maró az összetört éned látványa, és a megtépázott lelkedből áradó feketeség mélysége.

– Veled együtt önmagamat is elvesztettem.

– Nem – rázta meg ismét a fejét. – Még megvagy, valahol abban a fekete mélységben. Csak félsz leereszkedni, s felrántani magadat onnan.

– Mert képtelen lennék rá.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Daehyun, te vagy a legerősebb férfi, akit valaha ismertem. Olyan lélekjelenléttel rendelkezel, amit egy hozzám hasonló artista is megirigyelne. Ne mondd azt nekem, hogy képtelen vagy megtalálni önmagadat!

Szavai ólomsúlyként nehezedtek rám, nem csak testemet, de elmémet is korlátozva, hogy valami reflektálást konstruálhasson. Kiszáradt ajkaimat nyalogattam valami válaszon gondolkodva, de úgy tűnt, Eunji nem vár semmilyen reakciót kisebb monológjára.

– Állj fel innen! – tápászkodott fel még mindig a kezemet fogva, majd engem is álló pozícióba húzott. Lehajtott fejjel engedtem el testemet, hogy felránthasson, de továbbra is képtelen voltam szemeibe nézni. – És most – fogta meg államat, hogy felemelje fejemet, s megtalálhassa íriszeimet –, hívd fel Yongguk oppat, s menj fel hozzá! Ő segíteni tud neked, ha mégis úgy érzed, egyedül nem fog menni.

– Honnan tudsz Yonggukról? – pislogtam meglepetten. – Nem is meséltem neked róla.

– Mondtam már – csóválta a fejét halványan mosolyogva. – Most sem vagyok itt. Csak a képzeleted, a vágyad szüleménye vagyok. – Újfent mellkasomra tapasztotta tenyerét. – Azt tudom, amit te. Hiszen most belőled születtem újjá. – Hangjának halk és lágy tónusa képes volt velem elhitetni minden szavát, s úgy éreztem, végleg megőrültem. Valóban szükségem volt Yonggukra, de képtelen voltam elengedni Eunjit. Sóvárogva kaptam apró kezei után, s szorítottam meg őket mellkasaink között. Ajkaimat szóra nyitottam, de Eunji fejrázása egy pillanat alatt elfeledtette velem, mit akartam mondani. Torkomra égette szavaimat, majd el is porlasztotta azokat. – Elég! – lépett közelebb. – Daehyun, én itt leszek veled. Hiába nem érhetsz hozzám, s hiába nem láthatsz, itt leszek. De csak addig, amíg te akarod. Mert mikor készen állsz majd elengedni engem, készségesen fogok távozni. Néha visszatérek egy kósza emlék formájában, de akkor már képes leszel elfogadni, hogy én már máshol vagyok.

– Én… én… – Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, pedig mindennél jobban meg akartam szólalni. Eunji újra megrázta a fejét, s mutatóujját számra tapasztotta.

– Szeretlek – hajolt közelebb, s habár tudtam, hogy ajkait puhán az enyémekhez nyomta, mégse éreztem semmit. Hiszen amint hozzám ért, halványodni kezdett. Először fehér ruhájának szegélye alakult füstté és emésztette fel a tiszta levegő, majd barna haja színtelenedett el. Ijedten és vágyakozva kaptam utána, de mire átfontam volna testét kariammal, végleg elillant. Csak a puszta levegőt tarthattam szorításomban, az üresség és elhagyatottság érzete pedig újra könnycseppeket hívott elő.

Nem éreztem, hogy sírok. Talán nem is sírtam, csak folytak a könnyeim megállíthatatlanul. Ám testem nem rázkódott, látásom nem homályosodott el, s egy hang sem kísérte kirohanásomat. Végül a magány elfogadása engedte le karjaimat oldalam mellé, én pedig lassan beletörődve meredtem az üres területre. A lidércképek eltűntek, a fantazmák elillantak, minden destruktív elmém által kreált kép a semmibe veszett. Mintha nem is lettek volna.

Kifejezéstelen arccal nyúltam a zsebembe, hogy megkeressem a telefonomat, majd az egyes gomb megnyomásával gyorstárcsáztam.

– Yongguk – szóltam bele a készülékbe erőtlenül, de halk hangom ebben a csendben már szinte fájó volt. És szánalmas.

– Daehyun. – Biztos voltam benne, hogy egy percet nem aludt. – Minden rendben?

– Yongguk… Azt hiszem, elment az eszem. Siess és ments meg! Kérlek.

BaekYeol - Cemetery

Halkan szitkozódva lépdeltem végig a poros úton, miközben a kannából kiloccsanó jéghideg víz olykor-olykor összetalálkozott csupasz vádlimmal, s végigszánkázott bőrömön, hogy belefolyhasson cipőmbe, ezzel eláztatva a zoknimat is. Fáradtan töröltem le homlokomról az izzadságcseppeket, amiket a nyári nap sugarai szültek meg, s szaporítottak egyre. Égette arcomat a forróság, fontolóra vettem, hogy magamra locsolom a kezemben szorongatott kanna tartalmát, de fontosabb célra tartogattam a vizet.

Már csak pár lépés választott el állomásomtól, így megkönnyebbülve torpantam meg, mikor az ismerős felirattal kerültem szembe. Letettem a kancsót a betonra, s pár szekundumot csendben töltöttem el, halványan mosolyogva a két névre és a négy évszámra, amik már csak puszta emlékként szolgáltak. Egyfajta relikviaként, amit szüleim hagytak maguk után.

– Bocs a késésért – motyogtam magam elé, s egy elnézést kérő vigyorral emeltem meg újra kannát, s közelebb léptem, hogy inni adhassak a már hervadásban lévő virágoknak. Lassan újakat kéne ültetni, mert a nyári forróság hamar kiszárítja a növényeknek, egy rendezetlen sírnál pedig nincs is hitványabb látvány.

Gondosan oszlattam el a vizet, hogy mindenhova egyaránt jusson, s mikor a kancsó kiürült nagyot sóhajtva ledobtam magamat a sír szélére.

Szüleim soha sem tolerálták a késést, így haláluk után mindig megpróbáltam betartani az este hét órát, amit a látogatásuknak szenteltem. Most viszont sikerült megváratnom őket munkámnak köszönhetően, így nem kis lelkiismeret-furdalással viaskodtam magamban. Kompenzálni próbáltam a hibámat, így az előző alkalmaknál tovább maradtam mellettük, remélve megbocsátásukat.

Szavakba önthetetlen érzelmek kavarognak bennem, akárhányszor kijövök hozzájuk. Emócióim kaotikusak, még én is képtelen vagyok kiigazodni rajtuk. Egyszerre önt el a megkönnyebbülés és a nyugalom, hála közelségüknek és a temető csöndjének, viszont szám íze keserű, szívemet pedig mintha mardosná valami, mikor ujjaimmal csak a sírfeliratot simíthatom végig, és többé nem érhetek hozzájuk. Többé nem vonhatom magamhoz anyám törékeny testét, s többé nem érezhetem apám ujjainak erős szorítását kézfejem körül.

Könnyekkel küszködtem, bár nem tudtam eldönteni, vajon az öröm, vagy a bánat szülte őket. Talán mindkettő, ezért is volt olyan intenzív, mégis hangtalan a sírásom. Nem töröltem le a sós cseppeket, engedtem, hogy forró csíkot hagyjanak arcomon, majd a kőre pottyanjanak nyomot hagyva rajta. A szél rászárította bőrömre a nedvet, kellemetlen érzést eredményezve, de nem foglalkoztam vele. Engedtem, hogy emlékeim szárnyra kapjanak, s ne csak a hajamat lengesse a szél, de gondolataimat is magával vigye egy körre, majd bumerángként visszaszállítsa hozzám.

                                                                                                                       

Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott némán, talán a lemenő Nap figyelmeztetett, hogy ideje lenne hazaindulnom. Nyár lévén egyáltalán nem fáztam, az idő pont kellemesre hűlt, de mégis éreztem, hogy ideje felállnom, és haza mennem.

– Megyek – tápászkodtam fel térdeimre támaszkodva, majd közelebb hajoltam a sírkőhöz, hogy egy apró csókot leheljek a csiszolt felületre. – Holnap után megint találkozunk. – A kannát a kő mellé állítottam, ahogy azt szoktam, majd egy utolsó pillantást vetettem a feliratokra. Ám a látvány, ami szemem sarkában fogadott, további maradásra késztetett. Érdeklődve fordultam jobbra, hogy tisztábban lássam időm rablóját, a felismerés pedig egyszerre gerjesztett vigyorra és törte össze a szívemet.

Egy sír előtt helyet foglaló fiút láttam, ki maga elé beszélve vihorászott, vagy épp melankolikus tekintettel meredt a kőre. Túl messze volt ahhoz, hogy hallhassam szavait, de tisztán látni véltem szája mozgását. Ám senki nem volt körülötte, akire ráhúzhattam volna a kommunikáció befogadó szerepét. Hosszú percekig álltam földbegyökerezett lábbal, s próbáltam megemészteni a groteszk impressziót. Ugyanis nem úgy viselkedett, mint én. Nem csak pár szó hagyta el a száját, a fiú szüntelen beszélt a sírhoz, úgy téve, mintha az képes lenne válaszolni neki. Hamar eluralkodott rajtam a kíváncsiság, hogy vajon kihez jöhetett ki, de nem éreztem magamban elég kurázsit ahhoz, hogy odamenjek megkérdezni, valamint megzavarni sem állt szándékomban, így inkább hátat fordítottam, és elindultam kifelé a temetőből. Egész hazafele vezető útón a fiú emlékképe lebeget előttem, megfogalmazhatatlan érzelmeket korbácsolt fel bennem, de leginkább kíváncsiságom dominált. Képtelen voltam kiverni fejemből azt a meggyötörtséget, amit aurája sugárzott. Hiába mosolygott, keserv lengte be a levegőt körülötte, ami beitta magát mimikájába, gesztusaiba, s az én bőrömbe is. Talán ezért volt gondolataim tárgya elalvás előtt is. Még a fürdés sem mosta le rólam a különös élményt, éreztem a fájdalmas szagot.

~~~

Két nap múlva ismét látni véltem. Ugyanabban a pozitúrában, ugyanabban a ruhában, s ugyanazzal az arckifejezéssel és gesztusokkal. Engem pedig ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint korábban, és ismét nem tudtam fékezni őket. Szánalmat éreztem. Úgy gondoltam, talán még nálam is magányosabb lehet, ezért beszél egy sírkőhöz, s ezért nincs a barátaival inkább.

Ám újfent nem nyertem elég bátorságot ahhoz, hogy odamenjek hozzá.

~~~

Az első pillantás után négy nappal is kint ücsörgött. Nem érdekelte, hogy a tűző nap perzseli bőrét és fedetlen haját, nem számított neki, hogy nadrágja csupa por lesz hátul, vagy, hogy az apró kavicsok felsértik a tenyerét. Ugyanúgy ült ott, mint eddig.

– Szerintetek odamenjek? – fordultam szüleim felé, akik nem meglepő módon felelet nélkül hagytak. Ám mégis hallani véltem válaszukat, belegondolva, vajon mit mondanának egy ilyen helyzetben.

„Miért ne mehetnél? Nyugodtan beszélgess vele, Baekhyun!” – mondaná anyu.

„Menj csak, de ne lepődj meg, ha a torkodnak ugrik! Lehet, hogy beteg.” – figyelmeztetne apu, viccelődő hanglejtése pedig rögvest megadná nekem a kezdőlöketet. De fejemben korántsem bizonyult elég meggyőzőnek. Újfent csak szememet legeltettem az ismeretlen, távoli alakon, épp úgy, mint a párocska, akik elsétáltak mögötte. Furcsálló, már-már rosszalló pillantásokkal illették a fiút, majd mikor biztos távolságon kívül értek, összesúgtak. Biztos bolondnak nézték őt, a felismerés pedig még több sajnálatot indukált bennem. Soha nem akartam még annyira valamint, mint odamenni hozzá, és beszélgetésbe elegyedni vele. De képtelen voltam rá, így követve a pár példáját kisétáltam a temetőből, ugyanazzal az érzéssel, mint korábban.

~~~

A hatodik nap már nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. A virágok öntözése után testem magától mozdult. Kezem lerakta a kannát, lábaim pedig az ismeretlen fiú irányába vittek, időt sem hagyva, hogy feldolgozzam az eseményeket. Mintha két részre szakadtam volna, s agyam többé nem állt volna összeköttetésben testemmel.

Minél közelebb értem hozzá, annál több feszültség munkálkodott bennem, megnémítva hangszálaimat, remegésre késztetve szívemet, s feszítve mellkasomat. Közvetlenül mögötte álltam meg, s habár biztos voltam benne, hogy hallotta lépteimet, nem szólaltam meg. Képtelen voltam. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, teljesen meggondolatlanul közelítettem meg őt, s egyre inkább meg is bántam ezt a cselekedetemet. De már nem volt visszaút, így kénytelen voltam azon morfondírozni, hogyan nyissam a diskurzust.

– Szia. – Ügyes vagy Baekhyun, rosszabb nem jutott eszedbe!?

– Hello – pillantott hátra válla fölött, az arcán lévő mosoly pedig kellőképp megnyugtatott ahhoz, hogy folytassam a még el nem kezdett csevejt. Ám mikor ismét előre fordult elbizonytalanodtam.

– Zavarok? – érdeklődtem halkan, remélve, hogy hangom eljut hozzá.

– Dehogy – rázta meg a fejét. – Mára úgyis kifogytam a sztorikból – nevetett fel keserűen, kampókat akasztva szám sarkába, s szánakozó vigyorra húzva ajkaimat. Felbátorodva huppantam le mellé a porba, ezzel kissé felkavarva azt, így kénytelen voltam kezemmel elhessegetni a felhőt, hogy az ne menjen bele a számba, ha beszélni kezdenék. – Szeretnél valamit? – előzött meg kérdésével, és ismét felém fordult. Végre tisztes távolságból vehettem szemügyre arcát, ami közelről még meggyötörtebbnek tűnt. Hatalmas szemeiben feketén csillogott a búskomorság, arca vonásait pedig eláztatták a melankólia hatalmas, nehéz cseppjei, végigfolyva testén, megfertőzve egész kilétét. Hosszú, vékony lábait összefonva üldögélt a földön, ölében pihenő baseballsapkáját pedig a kitépett fűszálakkal töltötte meg.

– Bármikor kijövök, mindig itt talállak – kezdtem őszintén. Úgy éreztem, ha végre összeszedtem a bátorságomat, hogy megközelítsem őt, már semmi értelme nem lenne ferdíteni az igazságon. – És… mindig beszélsz. Nem szeretnék sebeket feltépni, de furdal a kíváncsiság.

– Meglepett, hogy hívatlanul berontasz ezen az ajtón – kuncogott, ez pedig mély hangjával párosítva ambivalens érzéseket keltett bennem. – Bár ezt a bejáratot nem lehet óvatosan kinyitni, szóval… – vont vállat tanácstalanul, majd csendbe burkolózott. Úgy véltem, éppen válaszát fogalmazza meg magában, így türelmesen vártam, s megpróbáltam addig mással elfoglalni magamat. Tekintetem automatikusan a sírkőre siklott, majd az abba vésett feliratra:

Oh Se Hun.

Élt: 1994 – 2013.

Nyugodj békében!

A fiút elnézve a föld alatt pihenő személy nem lehetett idősebb nála, sőt, talán fiatalabb. Így feleslegesnek tartottam megkérdezni, hogy valamelyik szülejét látogatja-e nap mint nap.

– A barátod volt? – érdeklődtem más vonalon, mire bólintással felelt. – Sajnálom.

– Őt vagy engem? – tette fel a kérdést, ami eléggé váratlanul ért. Hiába a klisé, a sajnálatot valóban komolyan gondoltam, de a válaszon el kellett gondolkodnom.

– Téged – feleltem pár másodpercnyi csendet követően. – Ő már egy sokkal jobb helyen van.

– Irigylem is ezért – nevetett fel, de hangja inkább a bánat csengőit szólaltatta meg.

– Egyébként Baekhyun vagyok – nyújtottam felé kezemet, kissé belemozdulva törzsemmel is. – Byun Baekhyun – javítottam ki magamat.

– Park Chanyeol – fogatta el a gesztust mosolyogva, ám amint elengedte végtagomat újfent a sírkő felé fordult, hogy továbbra is merengve mustrálhassa azt. – Na, valaki mégis csak idejött hozzám – nevetett fel vidáman, nekem pedig eltelt egy kis időbe, mire felfogtam – nem hozzám beszél. – Pedig már azt hittem, itt fogok megdögleni egyedül.

Nem tudtam, mit szólhatnék, de eszem rögvest meggyőzött, hogy a legjobb opció talán a hallgatás lenne. Érdeklődve figyeltem és hallgattam Chanyeolt, miközben önfeledten beszélt elhunyt barátjához, megosztva vele életének azon fordulatát, hogy megismerkedett velem. Bármilyen groteszk látvány volt elsőre, Chanyeol örömittassága mosolyt csalt az arcomra, s ezt leplezni sem tudtam. Megnyilvánulásomat pedig valószínűleg félre értette, mert hangja bent rekedt, vigyora lefolyt arcáról, s szemöldök ráncolva fordult felém.

– Nem vagyok bolond – jelentette ki rezzenéstelenül.

– Tudom – mosolyodtam el bátorítóan. – Csak jó téged hallgatni.

– Remélem, ez nem pejoratív megjegyzés akart lenni. – Hirtelen hangulatváltozása a vért is megfagyasztotta ereimben, alaptalan lelkiismeret-furdalást okozva bennem.

– Nem – ráztam meg a fejemet. – Komolyan beszélek.

– Akkor jó – pillantott vissza a sírkőre, majd a zsebében kezdett kotorászni. Érdeklődve vártam, hogy előhúzzon belőle valamit, ám mikor a tárgy megvillant a Nap fényében már tudtam, mire készül. Az öngyújtót követte egy arany-fekete doboz, amiből előhúzott egy cigarettát, a dobozt pedig felém nyújtotta. – Kérsz? – A válaszadás előtt anyámék nyughelye felé pillantottam. Szüleim mindig is ellenezték a dohányzást, így nekem se volt szokásom rágyújtani, de egy dologban mindig is biztos voltam: a cigarettának nagyon jó közösségkovácsoló ereje van.

– Kösz – húztam ki egy szálat a dobozból, majd megvártam, míg Chanyeol meggyújtja sajátját, s azt követően elvettem tőle az öngyújtót. Az első slukk felettébb égette nyelőcsövemet, s szinte éreztem, ahogy a több ezer mérgező anyag tüdőmre tapad, s elkezdi zabálni azt. De egyáltalán nem zavart a toxikózis, a második próbálkozás pedig már meg se kottyant. Chanyeol ráérősen fújta ki a füstöt, még el is játszadozott vele. Karikákat fújt a levegőbe, majd hosszú ujjaival szétszaggatta azokat, vagy szimplán csak azzal próbálkozott, hogy a körökön átjutassa a száját elhagyó szürke füstöt.

Fogai közt tartva a blázt halászott elő még egyet a dobozból, s mikor már elkezdtem szörnyülködni, hogy egyszerre kettőt szándékozik elszívni, meglepetésemre azt a szálat nem magának szánta, hanem barátjának. Kissé felegyenesedett, hogy elérje a közvetlenül a sírkő előtti növényzetet, majd félrekotorta azt, s mögé rakta a cigit. Ugyanoda, ahol a többi szál is hevert.

– Ez kedves tőled. – Nem tudtam, mit mondhatnék, ez a bugyutaság is az előtt hagyta el a számat, hogy átgondolhattam volna szavaimat és azoknak súlyát.

– Mindig oda dugom őket – világosított fel. – A cigaretta drága mulatság, biztosan lenyúlná valaki, ha a szeme elé kerülne.

– Az emberek olyan dolgokat is összeszednek, amikre nincs szükségük. Szimplán azért, mert kartávolságon belül van, eredeti gazdájának pedig se híre, se hamva – egészítettem ki a gondolatmenetet saját eszméimmel, amire Chanyeol egy bólintással és egy kurta mosollyal felelt. Szavaimat némaság követte, és egyikünk se érezte szükségét annak, hogy megtörje azt. Csöndbe burkolózva ültünk egymás mellett, s amíg én a sírkővel néztem farkasszemet dohányzás közben, Chanyeol új történetbe kezdett. Ismét nem nekem szánta gondolatait, újfent nem velem szándékozta megosztani életének emlékezetes darabkáit, mégis figyelmesen hallgattam őt, remélve, hogy jobban megismerhetem az elhangzottak révén.

Elmesélte Sehunnak, hogy milyen nehéz a munka, milyen modortalanok és elviselhetetlenek a kollégái, s hogy Luhant milyen rég nem látta. Feltételeztem, hogy ez a személy valami közös barátjuk lehet, így nem kérdeztem rá az ismeretlen említett kilétére, inkább érdeklődve hallgattam tovább és ittam magamba Chanyeol szavait.

Jelmezt öltött magára. Szélesen mosolygott minden egyes gondolatmenetnél, öblösen nevetett, ha a történet humoros fordulatot vett, a cigit tartó ujjaival ujjaival pedig a sír szélénél babrált, pont úgy, ahogy én szoktam, mikor sóvárgok szüleim jól ismert, mégis távoli érintése után. Ennél a gesztusánál bizonyosodtam meg Chanyeol álarcának valódiaságáról. Remegő keze, és sötéten fénylő szeme elárulta őt, bármilyen tökéletesnek tartotta a maga elé emelt maszkot. Nem akartam ledönteni a falakat, amiket felhúzott, és nem akartam átgázolni a szíve felé vezető kitaposatlan úton. Éppen ezért ültem mellette néma csöndben, s viaskodtam feltörésre készülő szavaimmal, amik már szinte égették hangszálaimat a füsttel együtt, hogy végre zöld jelzést kapjanak, s száguldhassanak kifelé belőlem.

– Nem tudom, megkérdezem. – Chanyeol váratlan és meglehetősen furcsa mondata rögvest felszegte fejemet. Vállat vonva fordult felém, majd tekintetünket összekapcsolva kérdésre nyitotta ajkait. – Te a szüleidhez jársz ki? – Hiába érdeklődött határozottan, hangja kissé félő, bátortalan volt. Amíg a válaszra várt, elnyomta a dekket a földön, majd egy műanyag palackba ejtette.

– Igen – biccentettem alig láthatóan, majd én is eloltottam a megrövidült szálat, hogy biztonságosan kidobhassam.

– Részvétem – húzta el a száját szomorúan és lélekfacsaróan őszintén. – Megkérdezhetem, hogy… mi történt velük?

– Autóbaleset – foglaltam össze egy szóval az emlékeket, de nem is szerettem volna hosszasabban kifejteni. Nem akartam feleleveníteni a rémképeket, ez sajnos nem olyan dolog, amiről ha beszél az ember, akkor jobb lesz. Egy halálesetet képtelenség feldolgozni. Meg lehet tanulni együtt élni a tudattal és a fekete lyukkal, amit a szívbe lő, de a felejtés megvalósíthatatlan. – A barátoddal mi történt? – Rajtam volt a sor, hogy érdeklődjek. Kérdésem már hosszú percek óta érlelődött bennem, de hála Chanyeolnak végre szabad utat tudtam adni neki.

– Megölték – lehelte ki a szavakat erőtlenül. Nem mondott többet, én pedig nem álltam elő újabb kérdéssel. Úgy véltem, épp eléggé martam bele a sebbe, nem akartam teljesen feltépni azt. Nem vállaltam volna felelősséget, ha elvérzik.

Az ismét ránk telepedett csendet egy apró moraj törte meg. Ijedten kaptam fejemet a forrás felé, a megkönnyebbültség pedig azonnal szétáradt testemben a faágon ücsörgő holló láttán. Rengeteg van a temetőben esténként, egyfajta jelképe is ez a madár a sírkerteknek. Teljesen hozzászoktam a látványukhoz, s amennyire ijesztőnek találtam őket eleinte, jelenleg olyannyira véltem őket megnyugtatónak. Társaságot jelentettek a csendben.

Ahogy tekintetem tovább siklott a hollóról az égre, megrökönyödve konstatáltam, milyen gyorsan telik az idő. A Nap fáradtságra hivatkozva nyugalomra tért, helyet adva a Holdnak, hogy az végre felkúszhasson az égre, és kékes fényével megvilágíthassa a természetet, ezzel együtt pedig Chanyeol arcát is, kihangsúlyozva a fiú fáradtságot és megviseltséget sugárzó vonásait. Még keservesebbnek tűnt ebben a gyér világításban, a hangulatra viszont még nagyobb impressziót gyakorolt. Búskomorság férkőzött a szívembe és lelkembe, eddigi beszélgetésünk pedig új értelmet nyert. Sokkal melankolikusabbnak éreztem az egészet, ahogy Chanyeol közelségét is. Aurája letargiát árasztott magából, Sehun nyughelye pedig felelevenített bennem minden rejtett emóciót, s új, borzalmas érzületeket generált bennem.

– Mindig úgy beszélek vele, mintha tudna válaszolni – szólalt meg váratlanul Chanyeol. – Eléggé ismerem már ahhoz, hogy tudjam, mire hogyan és mit reagálna. Az emberek sokszor idiótának néznek, ha meghallanak – nevetett fel fanyarul. – Szerinted is beteg volnék? – pillantott felém szomorú tekintettel, íriszeiben pedig a reményvesztettség csillagai fénylettek búskomoran. Megszakadt a szívem.

– Nem – válaszoltam rögtön, hangomat pedig nyugalommal próbáltam megtölteni. – Én is rendszeresen társalgok a szüleimmel, persze, nem ilyen hosszasan, mint te a barátoddal.

– Képtelen vagyok tőle elszakadni – vallotta be leszegett fejjel. – Túl sok időt töltöttünk együtt, és rengeteg dolgot éltünk át karöltve ahhoz, hogy a halála megkövetelje tőlem Sehun felejtését. – Meglepett a nyílt beszéde, de tagadhatatlanul és leplezhetetlenül örültem őszinteségének. Úgy éreztem, eléggé megbízik bennem, és kellőképp sorstársának érez ahhoz, hogy megossza velem emócióit, ezzel beszédre sarkallva engem is.

– Mikor halt meg? – érdeklődtem kissé felbátorodva.

– Fél éve – motyogta maga elé. – Azóta minden nap kijövök hozzá, hogy ott folytassuk barátságunkat, ahol vége kellett volna szakadnia. Próbálom a lehető legkisebb csomót kötni a kapcsolatunk félbevágott zsinórján. Igyekszem úgy tenni, mintha még mindig ugyan az lenne, s a Halál csontos, mégis erős keze nem törte volna derekát a barátságunknak. Olykor sikerül meggyőznöm magamat erről, de akárhányszor otthon találom magamat, mindig arra várok, hogy a mobilom megcsörrenjen, s Sehun beszédhibásan beleszóljon, hogy megint hatalmas hülyeséget csinált, és szüksége van a segítségemre.

Gombóccal a torkomban ültem mellette, s szavaival próbáltam leöblíteni a hangszálaimban lévő akadályt, de lehetetlennek bizonyult. Darabokra törtem legbelül, osztoztam Chanyeol érzésein, de ezúttal nem szánalmat éreztem. Kristálytiszta részvét és sajnálat kerített hatalmába, a tanácstalanság ujjai pedig nyakam köré fonódtak, és kegyetlenül fojtogattak, megakadályozva, hogy egy szót is kipréseljek magamból. Ám szerencsémre Chanyeol beszédesebbnek bizonyult nálam, így folytatta.

– Te hiszel Istenben? – Hirtelenjött kérdése cseppet meglepett, de nem volt szükséges válaszon elmélkednem.

– Nem – ráztam meg fejemet egyből. – Ha létezne Isten, nem azok az emberek halnának meg, akik, és nem azok maradnának életben és úsznának meg mindent, akik – osztottam meg vele teóriámat, amire egyetértő és elismerő hümmögéssel felelt.

– A halál pont annyira robusztus, mint amennyire aprónak tűnik. – Nehézsúlyú szavai ismét ambivalens érzéseket keltettek bennem a fadarabbal játszadozó Chanyeollal párosítva. Kifehéredett ujjakkal tördelte a botot egyre kisebb töredékekre, majd mikor megunta, felkapta őket a földről, s félre hajította. – Sehun remek ember volt, s hiába hiszem, hogy minden okkal történik, kétlem, hogy ez penitencia volna az Úr részéről. Viszont másfelől megközelítve talán mégis volt indoka.

– Igen? – billentettem kissé a fejemet, hogy jobban láthassam arcát.

– Ühüm – biccentett. – Ha Sehun nem lenne halott, valószínűleg sose ismertelek volna meg. Talán ez egy új kezdet – vigyorgott bárgyún, s láthatólag próbálta elhinni saját szavait, amik inkább csak vigaszként szolgáltak. Nem tudtam, mit felelhetnék, így hasonló mosolyt erőltettem fáradt arcomra. Hosszú pillanatokig csak szemeztünk egymással, egyikünk se volt ötlete, hogy egy ilyen helyzetben mit kéne, vagy mit lehetne mondani. Újfent fürkészni kezdtem íriszeit, amikben a Hold fénye ragyogott észveszejtően, s talán ez a kékes árnyalat volt az egyetlen szín, ami fellelhető volt szivárványhártyáiban. Tekintete sötét és komor volt, megfürdetve engem abban a melankóliában, amit árasztott.

– Elég furcsa humora van az Úrnak – horkantottam fel végül, majd megszüntettem a szemkontaktust. – Többször is tapasztaltam már.

– Talán ezt nevezik fekete humornak – egészített ki elmerengve. – Kérhetnék tőled valamit, Baekhyun? – egyenesedett ki hirtelen, ezzel hasonló cselekedetre ösztönözve engem.

– Mit? – vontam fel érdeklődőn egyik szemöldökömet. Válasz helyett ismét a zsebében kezdett keresgélni, meglepetésemre pedig egy fényképet húzott elő. Ő volt rajta egy körülbelül ugyanolyan magas, szőke hajú fiúval. Mielőtt rákérdezhettem volna, kit ábrázol a kép, Chanyeol ismét beszélni kezdett.

– Holnap lesz Sehun születésnapja. A huszonegyedik. Nekem viszont nem lesz időm kijönni a temetőbe elhozni a képet, mivel dolgozom. Megtennéd, hogy egy mécsessel karöltve kiteszed a sírkőhöz? Nagyon megköszönném. – Képtelen voltam nemet mondani. Kérlelő és reményvesztett tekintete azonnal meggyőzött, tudatom nélkül bólintottam rá kívánságára. Meghatódva mosolygott, s fogta meg kezemet, hogy beleejthesse a képet. Ujjaim megremegtek, mikor a kemény fotópapír hozzájuk ért. Késztetést éreztem, hogy mindennél és mindenkinél jobban vigyázzak rá, sokat jelentett számomra, hogy teljesítsem Chanyeol kérését, és ne kelljen csalódnia bennem. Rábízta ezt a fontos feladatot egy olyan személyre, akit tulajdonképpen nem is ismer. Nem állt szándékomban eljátszani vak bizalmát.

~~~

Egész éjszaka és napközben is Sehun születésnapja járt a fejemben, így képtelenségnek bizonyult elfelejteni a feladatomat. Ígéretemet betartva tértem be a temető melletti üzletbe, hogy vegyek egy mécsest és egy gyufát, amivel majd meggyújthatom azt. Tekintetem az összes árun elidőzött, pénzem pedig égette a zsebemet. Rengeteg mécses mellett elhaladtam, mire megtaláltam az igazit, amit méltónak találtam erre a célra. Nem akartam egyszerűt venni, csak azért, mert olcsó. Egy wont se sajnáltam rá, nem érdekelt, hogy sikerült majdnem a legdrágábban megvásárolnom.

Először megbízásomat teljesítettem, szüleim nyughelye előtt kisebb lelkiismeret-furdalással telve haladtam el, de tudtam, hogy felnéznének rám ezért a cselekedetemért, így arcomra széles mosoly szökött, mihelyst meghallottam fejemben anya boldog és büszke hangját, s megéreztem hátamon apa erős, elismeréssel teli érintését. El akartam nekik mesélni, mi történt velem előző nap. Szemtől szemben. Látni akartam tekintetüket szavaim hallatán, meg akartam tapasztalni reakciójukat, és ki akartam kérni a véleményüket Chanyeolról. Ám ez lehetetlen volt, így be kellett érnem a reflektálás nélküli kitálalással, ám előtte Sehun sírjához vettem az irányt.

Nagyot sóhajtva raktam le a mécsest a kő szélére, majd tűrtem félre hajamat, amit a heves szél táncoltatott egész úton, a koreográfiának hála pedig pozitúrája meglehetősen kényelmetlenné vált számomra. Az idő sokkal hűvösebbnek és komorabbnak bizonyult, mint előző nap, talán éppen ezért illett a hangulatomhoz annyira. Előkotortam nadrágom zsebének mélyéről a gyufát, majd kihalásztam a gyertyát a porcelán tartóból. Az szél meglehetősen nehezítette dolgomat, három gyufaszálat pazaroltam el, mire végre sikerült narancssárga fényt varázsolnom. Tenyeremmel óvtam azt, hogy ki ne aludjon, majd meggyújtottam a gyertyát. Ügyelve, hogy ne perzselje le bőrömet csúsztattam vissza a mécsesbe, majd megkerestem a képet is. Tekintetem hosszú percekig elidőzött rajta. Olyan boldognak tűntek. Olyan gondtalannak és örömittasnak, ám a képen szereplők hangulata nem kerített hatalmába, inkább másfajta emóciót lobbantott fel bennem. Szomorúságot, mégpedig Chanyeol iránt. Át akartam ölelni, s a fülébe akartam suttogni, hogy nem lesz semmi baj, Sehun már egy jobb helyen van, s ha nem is tudom legjobb barátját pótolni, mostantól mindig itt leszek neki. Mert valóban így éreztem. Egy napja ismertem, mégis úgy véltem, szükségünk van egymásra. Kötődtem hozzá. Ugyan olyan magány áradt belőle, mint belőlem.

Óvatosan elhelyeztem a képet a mécses mellett, ügyelve, hogy ne kapjon lángra, de a szél ne is repítse magával, és a gyertya és a sírkő közé támasztottam, közvetlenül a cigis növényzet mellé. Kissé takarásban volt, de az én távolságomból tisztán lehetett látni. Büszkén mosolyogva szemeztem a fotón szereplőkkel, s rögtön hiányérzetem támadt. Furcsa volt Sehun nyughelye előtt ácsorogni Chanyeol nélkül, de az vigasztalt, hogy másnap ismét láthatom.

~~~

– Köszönöm – mosolygott meghatottan Chanyeol, majd karját felém nyújtva közelebb lépett hozzám. Reménykedtem, hogy hálálkodva magához von, de ehelyett félúton félbeszakadt a mozdulatsor, s visszaejtette végtagját maga mellé.

– Semmiség – hunytam le szememet megkönnyebbülve, s ahogy a napokban már oly sokszor, testem most is magától mozdult. Tettem egy apró lépést oldalra, hogy közelebb legyünk egymáshoz, majd karomat átfontam derekán. Éreztem, ahogy izmai megfeszülnek váratlan érintésemtől, de olyan jóleső érzés ragadott magával, hogy képtelen lettem volna elszakadni tőle.

– Biztos tetszene neki és értékelné – lehelte ki szavait erőtlenül, mégis boldogan.

– Tetszik is neki, és értékeli is! – javítottam ki egyből, Chanyeol pedig vette a célzásomat, s halkan felnevetett. Teste elernyedt ölelésemben, ezt pedig jó pontnak könyveltem el. Mikor pedig fejemnek döntötte sajátját, minden kétség szertefoszlott bennem. Biztos voltam abban, hogy nyaka majd’ kitörik a fejnyi magasságkülönbségtől, de őt látszólag egyáltalán nem rendítette vissza a kényelmetlen tartás. Nem tudom, meddig állhattunk ebben a laza, mégis bensőséges ölelésben, de nem is érdekelt. Szívmelengető és gyötrő volt egyszerre, eme érzések egyvelege pedig további maradásra késztetett Chanyeol oldalán.

– Bemutatsz a szüleidnek? – törte meg a kellemes csendet, ám hangja cseppet sem volt zavaró, inkább nyugtató. – Szeretném látni őket.

– Már nekem is eszembe jutott – néztem fel rá mosolyogva, ő pedig osztotta megindítottságomat.  Íriszei meghatódottságról árulkodtak, így ha akartam volna, akkor is képtelen lettem volna nemet mondani kérésére.

– Te pedig ki ne gyulladj nekem! – förmedt rá a képre Chanyeol, tekintetét követve pedig én is Sehun szemeibe néztem. – Még visszajövök, de ha azt látom, hogy lángolsz, magam sem tudom, mit csinálok veled! – Mutatóujjával hadonászott beszéd közben, még jobban nyomatékosítva figyelmeztetését. Jót derültem ezen a cselekedetén, s mosollyal az arcomon fontam össze ujjainkat, s vezettem oda szüleim sírjához. Készségesen és csöndben követett engem, csak a talpunkkal érintkező kavicsok keltettek zajt az esti órákban.

Kellemes volt vele lenni. Chanyeol olyan volt számomra, mint egy pohár jeges tea egy forró nyári napon, egy mentőmellény a feneketlen vízben, vagy egy szál cigaretta egy ínséges pillanatban. Már-már életmentő. A témáink sokszor voltak komolyak, mégse deprimáltak le sötét eszméi, sokkal inkább örültem azonos gondolkodásmódunknak. Biztos voltam benne, hogy szüleim kedvelnék őt, éppen ezért sajnáltam, hogy a személyes találkozó egyenlő volt a lehetetlennek. Viszont bíztam benne, hogy fentről látják, mennyi öröm és boldogság gyülemlett fel bennem az elmúlt napokban, az összes melankóliával és keserűséggel együtt, amiket beszélgetéseink korbácsoltak fel bennem.

HunHan - You're my drug

Minden lépésnél úgy éreztem, a lábaim kiszakadnak a helyükről, a tüdőm utat tör magának a nyelőcsövemen keresztül, a szívem pedig átzúzza bordaketrecét. Ám hajtott előre a félelem, az adrenalin és a kétségbeesés. Akkor sem tudtam volna megállni, ha akartam volna.

Ahogy a levelek és ágak roppantak talpam alatt, úgy éreztem, csontjaim is fokozatosan törnek össze, csak úgy, mint lelkem és józan eszem, amit már képtelen voltam funkcionálni. Agytekervényeim csak az előttem levő végérhetetlen útra összpontosítottak, szemeim pedig éreztem, ahogy kifolynak a menetszéltől és a másik út eszeveszett keresésétől. Féltem hátrapillantani, mert az egyenlő lett volna a biztos összezúzódással, amit kívül-belül elszenvednék. De nem tudtam ignorálni a tényt, miszerint vérszomjjal átitatva követ engem, hogy szívemet kezében tudhassa, miután gondosan és könyörtelenül kitépte azt mellkasomból. Fülemben lüktettek ereim, nem hallottam mást azon és a saját eszeveszett, kontrollálatlan lélegzetvételemen kívül. Hol lehet? Talán lemaradt tőlem? Vagy meglapulva várja, hogy felbukkanjak, s egy éhes farkas módjára rám vesse magát?

Ahogy a fákat kerülgettem, az ágak hosszú karcokat véstek belém, amikből nem csak vér buggyant ki, de a kilátástalanság is tisztán éreztem a folyadék szagában. Minél messzebb rohantam, annál közelebb éreztem a végét. Az életem végét.

Egy apró reménysugár szelte át fejemet, ami arra késztetett, hogy megálljak és egy másodperc töredéke alatt kifújjam bent ragadt levegőmet, ami sipítva tört elő belőlem, mikor remegő térdeimre támaszkodtam. Kicsit olyan hangja volt, mintha démonok sírnának. Mintha Ő sírna.

– Kíváncsian vártam, mikor unod meg a szaladgálást. – Hangja éles és könyörtelen pengeként hasított a levegőbe, felmetszve mindkét fülemet. Szemeim ijedten pattantak ki, de fejemet nem mertem felemelni, mert attól féltem, amint megteszem, levágja azt. – Reméltem, hogy előbb-utóbb eljut hozzád a tény; a saját vesztedbe rohantál mindvégig.

– És te lennél a vesztem? – egyenesedtem ki, de még mindig nem fordultam vele szembe. A levegő megfagyott körülöttem, nem tiszta oxigént szippantottam magamba, hanem nyomort, ami kegyetlenül fojtogatott. Úgy éreztem, megfulladok. – Egyenesen a karjaid közé igyekeztem?

– Fogalmazhatunk így is. – Hangja dermesztően ambivalens módon vidáman csengett. Úgy éreztem, talán élvezi szenvedésemet és készségesen lök újabb szakadékba minden egyes alkalommal. – Te kerestél engem, majd találtál rám, pedig tudtad, mit hordozok magammal. Tisztában voltál a már-már gyilkos szándékaimmal, destruktív hatalmammal, s ennek ellenére újabb adagért könyörögtél belőlem, amikor csak tehetted. Viseld a következményeket, Sehun!

– Visszafordíthatatlan? – kérdeztem elhaló hangon, mint aki már tudja a választ, de a biztonság kedvéért még megérdeklődi az egyértelműt.

– Természetesen – válaszolta egyből, még mindig vidámsággal megtöltve hangszínét. Talán vattacukor van a torkában. – Egyszer már megkóstoltál. Aztán még egyszer, és még egyszer, majd napi rutinná tettél engem. Beépültem a mindennapjaidba, olyannyira, hogy nélkülözhetetlenné váltam számodra. Ezért tartasz ott, ahol.

A felismerés baltakén vágott hátamba, majd tépte ki gerincemet a sebből, mikor meghallottam magam mögül a kedvességbe bugyolált gyilkos szavakat. A jéghideg szél csak még jobban csípte és marta az általa okozott heget, éreztem, hogy talán sosem fog begyógyulni. De talán nem is akartam. Talán már tudtam, hogy mindegy.

Erőt vettem magamon, hogy szembe forduljak vele, de abban a pillanatban meg is bántam. Nem bírtam elviselni a diadalittas tekintetét és a nyereség által felfelé görbített ajkait. Babaarca ellentmondásos volt sötét lelkével, ami folyton-folyvást azon munkálkodott, hogy nyomorba döntsön engem, majd belém taposson. Hiszen tudta, hogy úgyis felállok majd, csak hogy újabb ütéseket kelljen elszenvednem tőle.

– Meg fogsz halni – jegyezte meg rezzenéstelen hangon, mintha csak azt mondaná: Hétfő van.

– Mert megölsz – szűkítettem össze szemeimet, hogy csak egy kis résen kikukkantva kelljen látnom őt. Reméltem, hogy sikerül azt a hatást keltenem, hogy képes vagyok vele felvenni a harcot és küzdeni tudok ellene.

– Nem – javított ki, játékosan megrázva a fejét, s mikor újra egyenesbe hozta, arcán az előzőnél is mérhetetlenebb boldogság csücsült. – Te ölöd meg saját magadat, én csak egy eszköz vagyok.

– Egy eszköz, ami átveszi az irányítást használója fölött. Valójában te vagy a gyilkos, én pedig az áldozat. A szerepek már rég felcserélődtek – magyaráztam utolsó mentsvárként, mielőtt még végleg eluralkodna rajtam a félelmem, és magával rántana.

– Ne próbáld belemagyarázni a helyzetbe a valótlan ártatlanságodat. – Mimikái megkeményedtek, tekintete sötétebb volt, mint kilátásaim. – Tudtad, mi vagyok, mire vagyok képes, mégis kezedbe vettél és használtál. Használsz még most is – tette hozzá ridegen, majd farzsebébe nyúlt, miközben tett felém egy kimért lépést. – Azt is tudnod kellett, hogy ennek előbb, vagy utóbb, de vége lesz.

– És ha leteszlek? – Megpróbáltam húzni az időt és alkut kötni vele, de aurája sugározta az ellenvetést és a kompromisszumkésség hiányát.

– Képtelen vagy rá – húzta el papírvékonyra összeszorított ajkait. – Már túl késő. Ne halogasd azt, ami úgyis bekövetkezik! Inkább ess túl rajta. Most azonnal. – Meg se várta, hogy valamilyen formában reflektáljak, előhúzta zsebéből a még nála is halálosabb fegyvert. Pislogni se volt időm, előttem termett és homlokomnak szegezte a pisztolyt. Éreztem, ahogy a cső bőrömbe fúródik, arra várva, hogy áttörhesse koponyámat és agyvelőmet a mocsokba fröccsenthesse. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a mordály vágyik erre jobban, vagy a használója. Mindkettő égett a vágytól, míg bennem a rettegés szikrái sokszorozódtak meg, hatalmas tűzet okozva, ami lassan, de biztosan fel fogja emészteni testemet, mikor már az élettelenül fekszik a porban.

– Én megmondtam – nyögtem ki szavaimat, el nem szakítva tekintetemet az övétől. – Te vagy a gyilkos, én pedig az áldozat.

– Nem veszed észre, hogy most is te irányítasz? – billentette oldalra a fejét, mézbarna tincsei szemébe hullottak.

– Te irányítasz engem.

– Mert ilyenné tettél.

– Akkor húzd meg a ravaszt! – Magam sem tudom miért mondtam. Úgy éreztem, ennél már az is jobb lehet, ha végleg megszűnök létezni, hogy ne tapasztalhassak több gyötrő jelenséget, amit magamnak kreálok, akárhányszor használom Őt. Belefáradtam a folytonos kín elviselésébe, pedig mindet én okoztam magamnak. Én voltam a kiváltója. Igaza van, ő csak egy eszköz, de úgy érzem, elveszettem felette az irányításomat.

– Örömmel. – Kattanás, majd egy fénycsóva, és a golyó irdatlan sebességgel szeli át bőrömet, koponyámat, agyamat, majd a tarkómon át távozik. Úgy érzem, fejem átvitt értelemben és szó szerint is kiürül, véremmel együtt belső világom is kifolyik belőlem, hogy magára hagyják tehetetlen testemet. Szemeim fennakadtak, de egy utolsó pillanatban, egy másodperc töredékéig még látni véltem gyilkosom örömteli arcának minden diadalt tükröző vonását. Büszke volt magára, amiért győzedelmeskedett fölöttem, mellkasa pedig gőgösségétől megemelkedett; hiszen igaza volt. Én végeztem a földön, ő pedig mosolyogva állhatott fölöttem.

~~~

Verejtékezve, sajgó fejjel ébredtem. Szemeim kipattantak a sokktól, testem pedig magától tornázta magát ülő pozícióba, kezem pedig már siklott is izzó homlokomra. Még ép volt. Sehol egy lyuk, sehol egy eltévelygett vércsepp. Megkönnyebbültségemben kifújtam minden eddig benntartott levegőmet, ezzel együtt eltűntetve magamból a feszültséget. Legalábbis próbáltam, de rémálmom megviselt. Vagy talán egy előző utazásom elevenedett fel bennem? Az is elképzelhető.

Mentálisan és fizikailag egyaránt lestrapálva éreztem magamat. Lábaimat átvetve az ágyon kíséreltem meg felállni, majd kivonszolni erőtlen testemet a konyháig, de nem éreztem magamban elegendő energiát hozzá. Hiába nem kaptam lövést, fejem majd’ szétszakadt a fájdalomtól, ami belülről mart. Utoljára azon a reggelen éreztem így magamat, amin először ébredtem Luhan nélkül. Nem volt velem, helyét felváltotta az üresség, a szürke – már-már fekete – hétköznapok sorozata, s vele együtt az én lelkem egy hatalmas darabja is elpárolgott. Mintha nem is lett volna, nyomott sem hagyott maga után, mindenféle viszlát nélkül távozott tőlem, mellőlem, belőlem.

Mivel Luhan nem biztosított számomra kézzel fogható emléket, kénytelen voltam magamnak kreálni. S hogy két legyet üssek egy csapásra, nem csak emléket, de egy módszert is találtam, amivel tarthatom vele a kapcsolatot és továbbra is beszélhetek vele. Tudtam, hogy olyankor nem csak fehér por, de bűn is tapad kezeimre, azok pedig levakarhatatlanok. Csak gyűlnek és gyűlnek, míg teljesen el nem fednek engem, s meg nem szűntetnek létezni. Nekem jó volt ez így, hiszen a mocsok képes volt egy másik világba repíteni. Egy olyanba, ahol boldog lehetek Luhannal.

Éppen ezért nem a kávégéphez léptem, hanem a konyhaasztalon heverő tálcához. Ám azt is félre toltam, hogy kihúzhassam alóla az apró, megnyugvást tartogató bélyegeket.

– Ez is a te hibád – sóhajtottam ki szavaimat, mintha bárki is meghallaná. A drog nem válaszolt, mégis szemeztem láthatatlan tekintetével. Reakciót vártam, amit soha nem kaphattam meg. Vágytam rá, hogy Luhan mondja, hogy tegyem le őt, de képtelen volt beszélni. Legalábbis ilyen formában. Nyelvemre helyeztem a kis papír fecnit, majd vártam, hogy a hatóanyag eljusson véráramomba szájnyálkahártyámon keresztül.

Folyamatosan gyilkolom magam, kerülgetve az elkerülhetetlent. Ugyan azokat a köröket futom le minden alkalommal, s talán tudatosan döntöm magamat végeérhetetlen nyomorba, ami mát túlontúl kellemes ahhoz, hogy kimásszak belőle, vagy akár engedjem másnak, hogy kirángasson martalékából.

~~~

– Miért ölsz meg minden utazásom során?

– Nem én öllek meg, hanem a te szuicid hajlamod tör felszínre.

– Akkor miért mindig te követed el a gyilkosságot?

– Mert eszközként használsz. Kellemesebb számodra az én kezem által meghalni.

– Régen nem ilyen volt. Az elején nem volt egy bad tripem se. Az elején boldogok voltunk.

– Talán beleuntál abba, hogy ez egy vége-szakadó álom, s már nem is vágysz rá igazán. Azt akarod, hogy a túlvilágon lehess velem.

– Lehet – motyogtam halkan, majd lepillantottam a sötét, végtelen szakadékba, aminek a szélén ácsorogtam. Gyáva voltam magamtól elrugaszkodni, azt akartam, hogy Luhan taszítson a mélybe, majd vesse le magát utánam. Nagyon jól tudta, mire vágyom, éppen ezért húzta mindig az agyamat és az időt is ezekkel a beszélgetésekkel. Öröm volt számára a gyávaságom és a személyes kálváriám látványa.

Olyannyira a szakadék szélén álltam, hogy elegendő lett volna egy apró szellő ahhoz, hogy elveszítsem balanszomat, a talaj kicsússzon talpam alól, s némán lezuhanjak az általam konstruált szakadékba. Magamnak ástam ilyen mélyre, és magamnak építettem a sziklát ilyen magasra. De nem hogy szellő, még a legapróbb fuvallat is elpártolt mellőlem. A levegő megfagyott, s biztos voltam abban, hogy ez Luhan műve, vidám ajkai legalábbis erről árulkodtak.

– Ugrasz, vagy lökjelek? – kérdezte, én pedig visszanyeltem a torkomban keletkezett keserűséget.

– Lökj – sóhajtottam egy nagyot, felkészülve a zuhanásra, majd az azt követő megnyugvásra és békére. Luhan bólintott egyet, majd lassú léptekkel megközelített engem, s jéghideg tenyerét nyirkos hátamra tapasztotta.

– Lent találkozunk, Sehunnie. – Ajkakat éreztem a nyakamnak nyomódni, kezét pedig felemelte testemről, s csupán ujjbegyeivel taszított rajtam egyet. Nem is volt többre szükségem, hogy végleg elmerüljek az üres és néma feketeségben. Megszűnt körülöttem minden, csak én voltam és a puszta semmi. A zuhanás végtelen volt, csak a menetszél éreztette, hogy még nincs vége. A másodpercek óráknak hatottak, úgy éreztem, képes lennék zuhanás közben álomba szenderülni. Minél közelebb értem a végéhez, annál sebesebben áradt szét testemben a nyugalom. Tudtam, hogy már csak pillanatok kérdése, és ismét Luhannal lehetek.

Egy nagy csapódás zökkentett ki belső sötétségemből. Mintha a csontjaim darabokra törtek volna, de cseppet sem fájt. Habár képtelen voltam megmozdulni, így sokkalta jobb volt. Léptek zajára lettem figyelmes, kellő eleganciával kopogtak a cipő talpai a padlón. Nem tudtam hol vagyok, de nem is érdekelt. Szememet még utoljára kinyitottam, s Luhannal találtam szembe magamat. Guggolva méregetett engem, tekintete nem tükrözött semmit, arca kifejezéstelen volt.

– Ezt akartad? – kérdezte végül, hangja olyan volt, mint egy dörrenés a vihar előtti feszült csendben.

– Ezt – válaszoltam röviden, többre nem futotta.

Ebből az utazásból már nem tértem magamhoz.

Az LSD hatása a hallucináció, ami még a valóságnál is valóságosabb, így sok ember halálát okozta már, mivel lehetetlen elkülöníteni a fikciót az igazságtól. Talán a való életben is leugrottam valahonnan, nem tudom. Csak azzal vagyok tisztában, hogy elértem, amit akartam, s újra a legbecsesebb, legédesebb, legkábítóbb drogommal lehetek.