HunHan - Elmúlás- és halál toposz

Mikor fagyos cseppek hűtik bőrömet, mindig elgondolkodom, mi is az eső. Talán látja az ég az emberek bűneit? Talán mindennel tisztában van, amit ez a romlott emberiség elkövet, s annyira nem tudja elviselni, hogy könnyeket ejt? A dörgés valójában a zokogás hangja, a mennyboltozat szomorúságának pedig a felhő-könnycsatornáin keresztül szabad utat kapott esőcseppek a jelképei? Valójában mi generáljuk a vihart? Mi késztetjük az eget sírásra vétkeinkkel?

Ajkaimat félre húzva emeltem arcomhoz tollamat, s kezdtem ütögetni vele felfújt pofazacskóimat, miközben gondolkodtam a következő sorokon, amikkel kaotikus gondolataimat próbáltam fennmaradó emlékké formálni. Ám nem jutott eszembe több szó, ami méltó lett volna arra, hogy papírra vessem, így sóhajtva csaptam össze a füzetemet, pont akkor, mikor a mögöttem magasodó fáról egy apró virágszirom hullott a lapok közé. Nem nyitottam ki újra a füzetet, hogy kiszedjem.

– Már megint antiszociális vagy – kaptam fel a fejemet egy ismerős, és felettébb idegesítő hangra, amiért talán fizettem is volna, hogy ne kelljen többször hallanom. Sóhajtva hunytam le szemeimet, hogy fékezni tudjam indulataimat, majd a delikvens felé fordultam, aki jobb oldalamon ült, ugyanúgy a fa tövében, mint én. S pont ott, ahol szokott.

– Nem vagyok antiszociális – jegyeztem meg ridegen. – De már vagy tízszer elmondtam – világosítottam fel újból, de éreztem, hogy reménytelen eset. A fiatal fiú csak vállat vont, majd az égre emelte tekintetét. Pár szekundum erejéig csöndben maradt, én pedig úgy éreztem, ez maga a megváltás. Hiába tudtam, hogy pillanatokon belül ismét szóra fogja nyitni a száját.

– Nincsenek barátaid? – helyezkedett egész testével az én irányomba, majd egyik felhúzott térdén megtámasztva kezét helyezte fejét tenyerébe. Legszívesebben gondolataim tárházával csapkodtam volna addig, amíg mozog, de inkább a lassú levegővétel mellett döntöttem.

– De, vannak – válaszoltam kurtán, mire felvonta egyik szemöldökét.

– Hol? – kérdezősködött tovább.

– Gondolom otthon – vontam vállat. – Ahol neked is lenned kéne – sandítottam rá szemem sarkából, tekintetem pedig azonnal megakadt kifejezéstelen arcán. Bal szemöldökét még mindig felhúzva tartotta, de íriszei, ajkai és arcvonásai rezzenéstelenek maradtak. Nem ez volt az első alkalom, hogy ez az ismeretlen srác idejött hozzám, de azon kívül, hogy bármikor ránézek olyan, mintha jégcsapok nőnének szívemre, nem tudtam róla semmit.

– Majd én azt eldöntöm – köpte oda hirtelen, majd ismét a fa törzsének vetette hátát, ezzel egy időben elfordulva tőlem. Egy vállrántással adtam tudtára, hogy nekem aztán teljesen mindegy, mikor mit csinál, nem is érdekel különösebben, szimplán csak elküldeni próbáltam. Kevés sikerrel.

Hosszú percekig ültünk egymás mellett, mégis távol a másiktól, s hallgattuk a tavaszi szellő lágy, s elegáns süvítését, s szippantottuk magunkba a virágok édeskés, bódító illatát. Reflexből emeltem fel fejemet, hogy rálátást kapjak az égre, amit a fa kivirágzott ágai takartak el, segítve, hogy a Nap sugarai ne bántsák látószerveimet, de az apró rések mégis sejtették, milyen kellemes idő uralkodik a szabadban.

Mindig is imádtam kijárni ebbe a parkba az egyetemi óráim után. Akárhányszor leültem a fűbe, feladatomnak éreztem, hogy az eddig távolinak gondolt emberiséget kissé szemügyre vegyem, s a róluk alkotott ideáimat papírra vessem. Ha pedig egyedül voltam, csupán véletlenszerű eszméket fogalmaztam meg, s véstem füzetembe. Mindkettő örömmel töltött el, hiszen végig egymagamban voltam, de közben mégsem. Hiszen ez az ismeretlen fiú, akárhányszor meglátott, megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy jobb oldalamra üljön, s csendben merengjen ő is saját kis világában, vagy éppenséggel engem idegesítsen a számomra jelentéktelen gondolataival.

Ám sosem volt szívem kerekperec megmondani neki, hogy hagyjon békén. A magány, ami belőle áradt, arra ösztönzött, hogy inkább tűrjem meg magam mellett. Tűrjem meg magam mellett ezt az önző embert, aki csak azért kereste a társaságomat, hogy ő maga ne legyen egyedül.

– Meddig szándékozol itt ülni? – törtem meg a köztünk kialakult csendet.

– Ameddig szoktam – válaszolt hetykén, hangjából pedig semmi érzelem nem szűrődött.

– Tehát amíg én is itt vagyok – egészítettem ki válaszát inkább csak magamban motyogva, a fiú pedig alig láthatóan, mégis könnyen észrevehetően bólintott egyet. – Akkor legalább a nevedet áruld már el! – fordultam felé.

– Miért akarod tudni a nevemet? – pillantott rám szemem sarkából. – Hiszen én se tudom a tiédet. Kvittek vagyunk.

– Azért, mert elég groteszk, hogy nap mint nap itt ülünk egymás mellett, és félmondatokat váltunk, miközben semmit se tudunk a másikról – magyaráztam neki egyszerűen, szavaimat viszont több szekundumnyi csend követte. A szőke fiú csak némán meredt előre, s tekintetével a futót követte, aki elhaladt előttünk. Felvont szemöldökkel vártam valamiféle reflektálást.

– Sehun vagyok – válaszolt, mikor már azt hittem, soha nem fog reagálni. – Oh Sehun – fordult felém, mikor tudtomra adta a teljes nevét. Egy pillanatig hezitáltam, s nagyokat pislogva meredtem kezére, amit felém nyújtott. – Mi van, őzike-képű? Most akkor nem fogsz bemutatkozni? – Arcát gúnyos vigyor szelte ketté, mikor tekintetünket összekapcsolta. Malíciával és iróniával teli hangon nevettem el magamat a rám aggatott mutató hallatán, s vágtam egy fintort mikor megfogtam a kezét.

– Luhan – mutatkoztam be röviden és tömören.

– Jól gondoltam, hogy kínai vagy – vigyorodott el önelégülten, mire felhorkantottam.

– Nagyon okos vagy – húztam ki kezemet szorításából, majd ismét előre fordultam. – Egyébként meg mi az, hogy őzike-képű?! – jutott eszembe a korábban elhangzott pejoratív jelző, amivel engem illetett.

– Talán nem tetszik?

– Hát nem nagyon.

– Pedig tényleg úgy nézel ki, mint egy őz – kacarászott magában. Csak ekkor tűnt fel, hogy milyen pösze valójában. Talán azért, mert ez volt az első alkalom, hogy teljes mértékben figyeltem rá.

– Hány évesen vagy te ilyen bunkó és szemtelen?

– Húsz. És te hány évesen lettél depressziós? – kötekedett tovább. Nem tudtam eldönteni, valójában melyikünk kezdte, de minden esetre oda-vissza marakodtunk egymással szavaink erejével és súlyával.

– Nem vagyok depressziós – sóhajtottam fel gondterhelten, s már-már idegesen. – Egyébként a huszonnégyet töltöttem. Szóval, mutass több tiszteletet, te kis taknyos! – utasítottam foghegyről, majd felhúzva térdeimet nyitottam ki ismét a füzetemet. Sokáig éreztem magamon értetlen és egyben megvető tekintetét, de nem foglalkoztam vele, még csak a szemem sarkából se sandítottam rá.

– Az ártatlan fejedre asszociálva nem hittem volna, hogy ekkora a szád. – Hallottam hangján, hogy ajkait a gúny kampói görbítik felfelé, s szavaiból valami megmagyarázhatatlan ridegség és távolságtartás áradt.

– Nincs kedved hazamenni? – fordultam felé felvont szemöldökkel, mikor már végleg kezdett elegem lenni belőle. Egy ideig csöndben nézett velem farkasszemet, ami gyanút keltett bennem, hogy esetleg megbántottam. Bár nem különösebben érdekelt volna. Sőt, kifejezetten jól esett füleimnek a pár pillanatnyi némaság.

– De – szólt alig hallhatóan. – Lassan tényleg ideje lenne mennem. – Nem tudtam, erre miként reagálhatnék, s mit felelhetnék. Ártatlanul pislogva kísértem figyelemmel mozdulatait, ahogy feltápászkodott a földről, leporolta fenekét hogy a rátapadt földet és fűszálakat eltávolítsa nadrágjáról, majd rám se pillantva távozott. Követtem tekintetemmel távolodó alakját, ami egyre kisebb lett miközben egyre jobban elveszett a tavaszi időjárást élvező emberek között. Eddig akárhányszor hagyott magamra – hasonló formában – nem éreztem semmit. Főképp nem lelkiismeret-furdalást. Most se nevezném így ezt a különös emóciót, hiszen az ilyesfajta érzelmek már rég kihaltak belőlem. S talán ezt éreztem most is. Halált.

~§~

Amióta tudtuk egymás nevét, mintha többen beszéltünk volna. Ám teljesen jelentéktelen dolgokról, amik talán egyikünket sem foglalkoztattak igazán. De egy biztos – egyre kevesebbet írtam, ha velem volt. Kinyitott füzetem friss lapjait, amik a fa alatt üresek maradtak, csak otthon, a szobám sötétjében töltöttem meg.

Ám voltak pillanatok, amikor ismét a csend kapott főszerepet kettőnk forgatókönyvében. Olyankor éreztem, hogy végre lehetőségem adódott írni, de azokban a pillanatokban sose tudtam, mit vethetnék papírra. Annyi minden kavargott a fejemben, s annyi mindent leírtam volna, hogy képtelen voltam összeszedni a gondolataimat, majd szavakká formálni azokat.

De láthatólag Sehunt ez nem zavarta. Sőt, igazából nem is érdekelte, hogy írok-e, vagy sem. Hogy figyelek-e rá, vagy sem. Hogy beszélek-e, vagy sem. Nem érdekelte semmi más, csak a szokásos helye a fa tövében és az emberek, akiken apátiával telt tekintete cikázott.

~§~

– Szerinted mi történik a halál után? – kérdezte Sehun, mikor már két hete tudtuk egymás nevét. Elmerengve a kérdésén emelkedtem fel füzetemből, s égre emelt tekintettel gondolkodtam el a lehető legegzaktabb válaszon.

– Miért foglalkoztat ez a kérdés? – fordultam felé kíváncsian, de reakciót nem kaptam egy vállrántáson kívül. – Talán öngyilkos szeretnél lenni?

– Ne reménykedj – horkantott fel gúnyosan. – Nem adom meg neked ezt az örömöt.

– Ezt most miért mondod? – hökkentem meg őszintén. – Miért akarnám, hogy meghalj?

– Látom rajtad, hogy nem túlzottan kedvelsz – mosolyodott el keserűen. Kár is lett volna tagadnom, így megadva magamat sóhajtottam egyet, s ismét előre fordultam, közben felvéve egy kényelmesebb pozitúrát.

– Tény, hogy nem vagy a kedvencem – vallottam be őszintén, sose fűlött a fogam a hazugságokhoz. – De a halálodat nem kívánnám.

– Még ma válaszolni fogsz a kérdésemre? – tért vissza az előző témához, türelmetlen hangja pedig azonnali válaszadásra késztetett.

– Hát – vettem egy mély levegőt, mielőtt belekezdtem volna –, először is jobb, ha tudod, hogy én nem hiszek a Pokolban, a Mennyben, de még az újjászületésben sem – kezdtem bele, s csodának csodájára éreztem, hogy Sehun figyel rám. – Tudod mi jön a halál után? Üresség, feketeség, magány és végtelen idő. Ami talán a legrosszabb lehet az összes közül. Tudod mit látok magam előtt, ha a halálra gondolok? – fordultam felé, várva, hogy majd egy aprót biccent, jelezve; mondhatom, amit szeretnék. De nem így történt. Minden esetre folytattam, miután ismét előre fordultam. – Azt, hogy majd ébren lebegek egy üres, fénytelen teremben, ahol a végtelen idővel kézen fogva kell majd elviselnem a magányt. Nem látok, nem hallok, nem érzek majd semmit. Pont ezért fog vég nélkülinek tűnni az idő – fejeztem be a monológomat, majd lopva Sehun felé pillantottam. Nem lepődtem meg, mikor arcáról egy csöppnyi érzelmet se tudtam leolvasni, ugyanolyan enervált vonásokkal ücsörgött mellettem, és ugyanolyan rideg tekintettel meredt előre. Pontosabban rám. Ám egy dologban biztos voltam – mondandóm eljutott a füléig.

– Érdekes meglátás – biggyesztette le ajkait elismerően. – Érdekel az én véleményem?

– Annyira nem, de ha már benne vagyunk a témában, akkor mondd nyugodtan.

– Szerintem a halál utáni lét két dolgot rejt. Vezeklést vagy megnyugvást. Ha a Földi életed alatt jó ember voltál, a halál után szakrális irányba mozdulsz tovább. De ha nem, vezekelned kell a vétkeidért, és sose találsz békére. Röviden ennyi az én véleményem.

– Milyen naiv vagy – nevettem fel félig keserűen, félig szórakozottan. – Úgy gondolod, hogy majd békére lelhetsz majd? Ugyan! Akkor mindenki meg akarna halni.

– Még senki nem tért vissza a halálból, hogy közölje, hogy érezte ott magát – vágott vissza csípősen, egy pillanatra megfagyasztva a vért az ereimben. Be kellett látnom, hogy igaza van, de ezt egy szóval sem nyilvánítottam ki. Hosszú másodpercekig szemeztünk egymással, s talán ez volt az első alkalom, mikor elmondhattam, hogy kezdtem átérezni őt. Úgy véltem, megtudtam róla valamit, s mondandója által több dolgot is leszűrhetek, ha elgondolkodom nehézsúlyú szavain.

– Mindenesetre – törtem meg a már tapintható némaságot –, én nem félek a haláltól. Úgyis jön ha jönnie kell.

– Szóval a sorsban hiszel – könyvelte el magának hangosan gondolkodva. – A véletlenekben pedig nem.

– Így igaz – bólintottam egy aprót, majd ismét füzetem felé fordultam. Ihletet kaptam a beszélgetésünknek köszönhetően, s gyorsan le akartam írni minden gondolatomat. Valamint Sehunét is. Magam sem tudom miért, de tetszett a felfogása. Hiába volt ellentétes az enyémmel, a megfogalmazása és az eszméihez való ragaszkodása az én habitusomra emlékeztetett. Hirtelen kevésbé kezdett zavarni a jelenléte, s azon kellett kapnom magamat, hogy zavar, ha nem hallom beszélni őt. Többet meg akartam tudni róla, s arra vágytam, több ideáját ossza meg velem, amiket aztán tintám segítségével örökéletűvé tehetek.

~§~

Az egész tavaszt együtt töltöttük. S habár még mindig nem éreztem kialakult köteléket Sehun és köztem, valamiért már nem dühített a tudat, hogy egy – szinte – ismeretlen ember ücsörög mellettem nap mint nap. Hiszen hiába beszélgettünk, sose meséltünk magunkról. Csak a gondolatainkat, meglátásainkat, világfelfogásunkat osztottuk meg egymással. De nekem ez megfelelt. Nem vágytam másra. S ahogy észrevettem, ő sem. Ekkor fedeztem fel még egy közös dolgot kettőnkben – egyikünk se akarta, hogy meg- és kiismerje a másik.

~§~

Sehun nem hisz az előre megírt sorsban, ám a véletlenekben mégis. Úgy véli, minden múltbeli lépésünknek köszönhető a jelen, s a jelenben elkövetett cselekedeteink szülik majd a jövőt. Sehun szerint minden velünk történő dolognak kovácsai mi vagyunk, de néha a körülmények – azaz a véletlenek – beleszólnak az életünkbe. Ám tőlünk függ, hogy és miként reagálunk rájuk, s hagyjuk-e magunkat sodródni az árral, vagy kitartunk amellett, ami eddig volt, s amellett, ahogy eddig éltünk. Sehun csak egyvalamiben hisz – önmagában.

S hogy az én hitem miről szól? Nehezen tudtam neki megfogalmazni, s egzaktan átadni azt, amit érzek. Így hát hasonlattal próbálkoztam. Szerintem az élettől mindenki kap egy kártyapaklit, de az már az egyéntől függ, hogyan keveri, s mikor melyik lapot játssza ki. Néha akadhat egy-két joker, ami kiutat jelenthet egy válságos és nehéz helyzetből, de sokszor nehéz fejtörést okozhat a következő lépés.

– Nem rossz meglátás – mosolyodott el féloldalasan, arcára pedig kiült az elmerengés búskomorsága. – De mi történik, ha elfogynak a lapjaid?

– Soha nem fogynak el – fordultam felé, visszatükrözve az ő mimikáját. – Egy lépést elkövethetsz többször is az életedben, de nem tudhatod, mikor keversz olyan rosszul, hogy az visszafordíthatatlan legyen. S akkor jön a halál – vontam vállat ártatlanul mosolyogva, Sehun pedig nagyokat pislogva meredt rám, pár pillanat múlva pedig kitört belőle a nevetés. Ez volt az első alkalom, hogy így hallottam kacagni. Így szívből.

– Olyan könnyedén ejted ki ezt a szót a szádon – vigyorgott még mindig. – De mi van, ha teljesen váratlanul halsz meg? Ha sétálsz az utcán, és valaki fejbe lő?

– Akkor az a személy felégette a kártyáidat – rántottam meg vállaimat ismét.

– Hogy te mindent ki tudsz magyarázni, hyung – csóválta a fejét bazsalyogva. – Kissé úgy érzem, mintha te hordoznád magadban az elmúlást.

– Azt hittem, magát a halált.

– Nem. Te inkább csak az előszele vagy. A halál én vagyok. A te léted ennél sokkal rosszabb és fájóbb. Maga a szenvedés.

~§~

A fa érdes kérgének dőlve élveztem a nyár meleg szellőjét, ami friss virág- és édes gyümölcsillatot hozott magával, terjesztve a harmóniát és a békét, ami nolens-volens rám ruházódott. Szempillafüggönyöm mögül figyeltem az élettel teli embereket, akik mosollyal az arcukon rótták az utcát, taposták a frissen lenyírt gyepet, s vagy egy másik ember, vagy kutyájuk társaságában élvezték a legmelegebb évszakot. A hőmérséklet nem kúszott huszonöt fok fölé, a lomb árnyékában pedig még kellemesebb volt ücsörögni. Sehun is hasonlóképp élvezte a nyár nyújtotta szabadságot mint én, hiszen szokásos helyén ezúttal kényelmesebb pozitúrát vett fel. Szinte elfeküdt a szőnyegszerű füvön, s csak tarkóját, valamint fejét döntötte neki a fának, kezeit pedig mellkasán pihentette összekulcsolva. Tekintetem arcára révedt, ami még csukott szeme ellenére is kissé gondterheltnek tűnt. Fogalmam sem volt, mi zajlódhat le a szívében és a lelkében, de tagadhatatlanul kiült a vonásaira. Összevont szemöldöke és összepréselt ajkai valamiféle belső viszályról árulkodtak, amit nem oszt meg senkivel, és valószínűleg nem is fog soha. Nekem pedig semmi közöm ehhez a fiúhoz, így nem fogok rákérdezni soha.

Ha minden év egy élet, akkor minden évszak egy életszakasz. A tavasz a születés, mikor kivirágzik minden, s az emberek örülnek ennek az új létnek. A nyár maga, mikor valaki létezik, s a legszebb formáját éli. Az ősz szimbolizálja az öregedést és az elmúlást, mikor az élet kezd halványulni. Előkészület a télre, vagyis a halálra, mikor a tavaszban megszületett, nyáron kivirágzott, majd ősszel halványulni kezdett lét teljes mértékben exitál.

~§~

– Éppen ezért vagy te az ősz – adta vissza a füzetemet Sehun, miután másnap elolvasta az évszakokról szóló gondolataimat.

– Ilyen rémesnek gondolsz? – mosolyodtam el, mikor konstatáltam, hogy véleménye nem változott.

– Igen – vágta rá habozás nélkül. Erre már nem reflektáltam semmilyen formában, csak elvettem a papírköteget, amit felém nyújtott, majd összecsukva térdemre fektettem.

Borzasztó meleg volt ezen a napon, amit a szélcsend csak még inkább tetőzött. A levegő megragadt, ráérősen, mozdulat nélkül lebegett és itta be magát az ember bőrébe. Olyan érzést keltett, mintha a csontjaim olvadnának. A Nap sugarai reflektor módjára világítottak, perzselve élőt és holtat. Napszemüvegem védelme se bizonyult kielégítőnek, s mikor lehunytam szemhéjaimat, úgy éreztem, mintha gőzölögnének.

– Utálom a meleget – törte meg – ismét – Sehun a csendet. – Még a fa árnyékában is kibírhatatlan.

– Mások bezzeg hogy élvezik – horkantottam fel, amire Sehun hasonlóképp reagált. Jelentéktelen diskurzusunkat csend követte, amibe csak a körülöttünk járó-kelő emberek zavartak bele nevetésükkel, örömittas és gondtalan eszmecseréjükkel és az egymáshoz intézett kötekedő, mégis humor pikantériájú megszólalásaikkal.

Megmagyarázhatatlan hiányérzet tört rám és kezdett marni belülről. Rettenetesen feszítette a mellkasomat, emócióimmal ambivalens időjárás pedig még inkább rágta a szívemet. Tudtam, miért kerített hatalmába ez a szörnyeteg, de magamnak se mertem bevallani. Inkább elrejtettem és ignoráltam. Nem tudtam, hogy Sehun érzékelt-e valamit megváltozott aurámból, de nem tette szóvá, amiért hálás voltam neki. Hatalmas sóhajjal engedtem ki bent ragadt és feleslegessé vált levegőmet, majd füzetem hátsó lapjához hajtottam. Egy fényképet akartam látni. Szemem sarkából láttam, hogy Sehun tekintete a fotóra révedt, ám nem szóltam rá, s nem is lapoztam el.

– Ő kicsoda? – kérdezte alig hallhatóan. Hosszú szekundumok teltek el a válaszom nélkül, de a szőkeség nem sürgetett. Deprimált tekintettel fixíroztam a két dimenziós arcot, s mikor úgy éreztem, erőt merítettem ahhoz, hogy szóra nyissam a számat, ujjaimat végigfuttattam a képen, s felemeltem a fejemet.

– Jonginnak hívják – motyogtam magam elé. – Utánam talán ő a legparadoxabb személyiség, akit ismerek. Tőle kaptam ezt a füzetet.

– És hol van most? – Sehun tekintete búskomor arcomra siklott, s annyira égetett, hogy nem bírtam tovább szemkontaktus nélkül.

– Fogalmam sincs – húztam keserű vigyorra ajkaimat. – Eltűnt. Egyik napról a másikra.

– Minden szó nélkül?

– Igen.

– Micsoda seggfej.

Nevetnem kellett. Jonginra talán tényleg ez a jelző volt a legakkurátusabb, s furcsa, ám valamilyen oknál fogva mulatságos volt egy olyan ember szájából hallani, aki nem is ismeri őt. A hiányérzet nem azért tört rám, mert annyira elszomorított a távolléte. Egyáltalán nem hiányoltam őt. Sose szoktam senkit. Talán azért gyulladt fel bennem ilyen emóció-szikra, mert átverve éreztem magamat, holott tudtam, hogy az emberek mind ilyenek. Önzőek, individualisták. Az utóbbival nincs is probléma, de ha egocentrizmussal keveredik, rendkívül antipatikussá tehet valakit. Jongin pedig pont ilyen. Akárcsak Sehun. Vagy akárcsak én.

– Hiányzik? – tett fel egy újabb kérdést.

– Nem – vágtam rá rögtön egy arcomra telepedett fintor kíséretében. – Ezek szerint nem volt helye az életemben. Nem szoktam hiányolni senkit.

– Azt egyből gondoltam – hunyta le szemeit Sehun, majd kényelmesen elterült a gyepen.

~§~

Hektikusan sóhajtottam, mikor egy újabb sárga falevél hullott a fejemre. Egy laza mozdulattal lesöpörtem magamról, egyenesen Sehunra, aki erre egy hangos ciccegéssel reagált. Kezébe vette a fa lehullott hajkoronájának egy darabját, majd vehemensen hozzám hajította. Bőrdzsekije csak úgy recsegett a heves mozdulattól, szinte már fülsértő volt. Eme karmozzanat adott késztetést, hogy saját kabátom zsebébe nyúljak, s előhalásszam belőle a dobozt, ami húsz szál mérget rejtett magában.

– Te mióta dohányzol? – akadtak meg Sehun szemei a cigarettán.

– Hat éve – válaszoltam, majd ajkaim közé fogtam a gyilkos fegyvert.

– Még sose láttalak cigizni – emelte homloka közepére egyik szemöldökét, mire csak vállat vontam, s meggyújtottam életem egy darabját, hogy szépen lassan eléghessen.

– Mert nem tudtam, hogy zavarna-e téged a füst, vagy sem – fújtam ki az említett szürke felhőt. – De úgy döntöttem, nem érdekel.

– Adj már egy szálat! – egyenesedett ki ültében, s pár centivel közelebb hajolt hozzám.

– Felejtsd el! – röhögtem fel epésen. – Nem foglak rászoktatni. Ráadásul nem is úgy kérted, ahogy azt illik.

– És ha azt mondom ’légy szíves’? – próbálkozott tovább.

– Akkor sem.

– Irigy vagy.

– Te meg olyan, mint egy ötéves.

– Mi olyan jó a cigarettában? – vette komolyabbra hanglejtését, mégis előző mondatomra hajazott kérdésének stílusa. Ismét kifújtam ajkaim közül a füstöt, s csak akkor láttam, hogy csöpög az eső, mikor a tüdőmet elhagyó szürke felhő megragadt a levegőben.

– Semmi. – Egy percig sem kellett gondolkodnom a válaszon. Ez volt a legegyszerűbb és legigazabb szó, amit erre mondani lehetett. – Mégis van benne valami.

– Nem értelek.

– Tudom. Nem is kell.

~§~

Sehun kifejezéstelen arccal húzott ki egy szál cigarettát a piros-fehér dobozomból. Mikor már másodszorra kért tőlem ötpercnyi haldoklást nem utasítottam vissza. Nem sajnáltam tőle korábban sem és most sem. Kíváncsi voltam, hogy áll a kezében, s milyen arca van, mikor kiengedi rózsaszín ajkai között szublimáló tüdejét.

Olyan volt, amilyenre számítottam. A cigaretta jellegzetes szagát kellőképp elnyomta az elkeseredettség és az üresség, ami Sehunból áradt. Sose mutat semmilyen érzelmet, a füst pedig az apátiát is elrejtette, ami oly’ sokszor kiült az arcára. Olyan távolinak és láthatatlannak tűnt…

– Nincs is semmi íze – emelte ki szájából a cigit, hogy farkasszemet nézhessen narancssárgán világító parazsával.

– A tiednek még illata sincs – gyújtottam rá én is. – Teljesen elnyomja a rothadó aurád.

– Akinek rothad az aurája az te vagy! – bökött rám az égő cigarettával. – Ó, ha tudnád, mennyi keserűség és infernalitás árad belőled.

– Úgy véled? – mosolyodtam el úgy, ahogy azok szoktak, akik játsszák a hülyét, miközben tisztában vannak a valósággal.

– A paradoxon megtestesítője vagy – vigyorodott el. – Jól mondtad nyáron. Az a Jongin csak utánad következhet.

– Ezt elmagyaráznád? – kapcsoltam össze tekintetünket. – Kíváncsivá tettél.

– Csak nézz tükörbe! – döntötte neki hátát a fa törzsének, majd slukkolt egy újabbat. – Angyalian ártatlan arc, szende mosoly, csillogó szemek, hófehér és selymes bőr. De tudod mit látok, amikor a cigarettafüst felemelkedik az arcod elé? – fordult felém.

– Mit? – Érdeklődő voltam, mégis közömbös hanggal tettem fel a kérdést.

– Az ártatlan ábrázatod ördögivé válik, a szende mosolyod alattomos vigyorrá, a csillogó szemeidben felvillannak a Pokol lángjai, a bőröd pedig feketén repedezni kezd.

~§~

– Sose fogsz nekem Jonginról mesélni?

– Miért mesélnék?

– Valamilyen nyomot csak hagyott benned, ha a fényképe még mindig ott van a füzeted utolsó lapján.

– Ő ragasztotta bele.

– Ennek ellenére mégis sokszor kinyitod ott.

– Nincs mit mondanom róla – akadékoskodtam tovább. – Ha én vagyok az ősz, akkor ő a tél. Akárcsak te. – Ezzel a mondattal pedig lezártnak nyilvánítottam a témát.

– Miért? – vonta fel egyik szemöldökét Sehun. – Ő maga a halál toposz?

– Valahogy úgy. Tavasznak mutatja magát, de valójában a téli exitálás megtestesítője.

– Akkor ő küldött neked üzenetet – emelte fel kesztyűs kezét Sehun, tenyérrel felfelé. Érdeklődve pillantottam oda, tekintetem pedig rögvest találkozott az év leghidegebb évszakjának első pihéjével, amit aztán követett a második, majd a harmadik, s így tovább. Arcomat csípte a hideg téli szél, kabátomat pedig kénytelen voltam összecipzárazni magamon. Sapkámat jobban fejemre húztam, hogy hajamat is védjem a deresedéstől, sálamat pedig összekötöttem nyakam körül. Sehunon hanyagul lógtak a ruhák és a kiegészítők. Vagy nem fázott egy cseppet sem, vagy csak nem áll szándékában kimutatni. Mindenesetre gyárilag szaggatott nadrágjának lyukain láttam, ahogy lábain a pihék farkasszemet néznek a szürke éggel.

– Van egy olyan érzésem, hogy még látni fogom őt. – Fogalmam se volt, miért osztottam meg ezt a teóriámat Sehunnal. Talán csak hangosan gondolkodtam.

– Sose tudhatod – engedte le kezét maga mellé, majd lezseren zsebre dugta mind a kettőt. – Nem láthatod előre, hogy az emberek mikor lépnek be az életedbe és mikor lépnek ki.

– Van, ami váratlan.

– Ez a hirtelen felhőszakadás is váratlanul jött – nézett fel az égre Sehun, s abban a pillanatban ellepték a hópelyhek hosszú szempilláit és a hidegtől kipirosodott arcát. – Szerintem elindulok hazafele.

– Nocsak – lepődtem meg teátrálisan. – Ezt is megéltük?

– Nagyon vicces vagy hyung – forgatta meg csokoládébarna szemeit. – Majd még látjuk egymást – biccentett egy aprót, majd öles, mégis ráérős léptekkel megindult az út felé.

– Abban biztos vagyok – jegyeztem meg magamnak halkan, majd nekidőltem a fának, s egyik lábamat felhúzva nyúltam zsebembe, hogy rágyújthassak egy utolsó cigarettára. Átkoztam magamat, amiért nem csúsztattam a dobozta az öngyújtót is, mert ruhám tágas zsebébe könyékig kellett leereszkednem, hogy egyáltalán ujjaim hozzáérhessenek a keresett tárgyhoz. Még utoljára felpillantottam, hogy tekintetemmel megkeressem Sehun távolodó alakját, majd figyelmemet ismét a ciginek szenteltem. Sóhajtva vettem ajkaim közé a szálat, majd a megtalált öngyújtót a végéhez emeltem, hogy életre – azaz halálra – hívhassam ezt az undorító, álarc-szerű mérget.

Tevékenységemből fülsüketítő fékcsikorgás zökkentett ki. Enyhén felvont szemöldökkel emeltem fel a fejemet a zaj hallatán, de mikor megpillantottam mi történt, szemeim a négyszeresükre dülledtek. Az öngyújtó kicsúszott a kezemből, ajkaim pedig engedtek szorításukon, így a cigaretta még mindig holt állapotban esett a frissen hullott hóba. Nem csak az emberek, de mintha az egész élet megdermedt volna abban a pillanatban. A járművek leálltak, a járókelők pedig egyszerre fordultak az incidens irányába. Az egyetlen, aki képes volt valamiféle mozdulatra, az én voltam. Eleinte kényszerítenem kellett testemet a mozgásra, de a bátortalan léptekből pillanatok alatt eszeveszett futás konstruálódott. Fülemben még mindig hangos robajként szólt a fék hangja, teljesen elnyomva a talpam alatt ropogó hó moraját. Szélként süvítettem el az emberek mellett, s mikor már az úton tudhattam magamat lassítottam a tempómon, s a földön fekvő fiúhoz térdeltem.

Jobban mondva estem. Amint megpillantottam lábaim kocsonya módjára remegtek meg és mondták fel a szolgálatot. Ebből a távolságból már az emberek tehetetlenségtől csöpögő hangját is hallani véltem, de amit leginkább képes voltam érzékelni azok a saját kaotikus érzelmeim voltak, amiket a mozdulatlanul fekvő Sehun és skarlátvörös vére nyomának látványa indukált bennem. A piros nedű vastag folyóként terjedt a fehér hóban, s színezte be azt és Sehun nyakát.

– Se–Sehun… – szólítottam meg halkan. Fogalmam se volt, mit tehetnék. Nem tudtam, hogy él-e vagy hal. Csak azzal voltam tisztában, hogy képtelen vagyok megfogalmazni az érzelmeimet. Egyszerre éreztem ijedtséget, tehetetlenséget és haragot. Haragudtam magamra, amiért nem generálódott bennem hiányérzet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kihaltak belőlem az ilyen emóciók.

– Életben van? – Léptek, majd szavak zaja csapta meg fülemet, mikor valaki bátortalanul mögém sétált.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Hívtak már mentőt? – néztem végig az embereken, akik még mindig lefagyva ácsorogtak a baleset körül. Voltak, akik enyhén megrázták a fejüket, ez pedig további haragot szült bennem. – Akkor mire várnak?!

– Úristen… – Kocsiajtó csapódás, majd sietős léptek követték ezt az egyszerű, mégis mindent magába foglaló szót. – Ne… Mit tettem?!

Magatehetetlenül néztem fel baloldalamra, ahol a – feltehetőleg – sofőr ácsorgott ijedten, arcán pedig a feldolgozatlanság jelei mutatkoztak meg. Az arcán, amit egészen biztos felismertem volna ezer közül is. Mikor tekintetünk találkozott, még nagyobb döbbenet ült ki az övére és az enyémre is. Fél pillanat erejéig megfeledkeztem a történtekről, annyira elvesztem a rég nem látott szemekben.

– Jongin… – sóhajtottam ki a nevet, amit utoljára Sehunnak említettem. Szekundumnyi kábulatomból a havon terjedő vér látványa zökkentett ki, s egy apró fejrázás után régi barátomra förmedtem. – Hívj mentőt! Most azonnal!

~ 2 hónappal később

Tél vége van, de még mindig esik a hó. A baleseted óta szüntelenül. Talán igaz volt, amit írtam, és az ég tényleg látja, mi történik lent. Talán a veled történtre reagál így. Vagy valóban te lennél a tél? Ezt hagytad magad után emlékként? Nem, azt erősen kétlem. Ennél sokkal több maradt itt belőled.

Azt hittem, kiürültem érzelmileg, és teljesen kietlen vagyok. Mikor láttalak vérben fekve nem éreztem hiányt. Meglehet, hogy legbelül azt hittem, csak álmodom, másnap pedig ugyanúgy ülsz majd mellettem, szívod a cigimet és az életfelfogásodról fecsegsz, vagy éppen az enyémről kérdezgetsz. De nem így történt, s már két hónapja nem osztottam meg senkivel sötét eszméimet. Ez ráébresztett, mennyire önző ember vagyok.

Nem te hiányzol, hanem a beszélgetéseink. Nem téged akarlak visszakapni, hanem a társaságodat, a gondolataidat és azt a feketén fénylő aurádat, ami oly’ hasonló volt az enyémhez.

Most is itt ülök a fa alatt és érzem. Érzem, ahogy átjár a sötétség amit magad után hagytál. Minden értelemben. Ezért akartam neked fekete rózsát hozni, de mivel az csak Törökországban nő, kénytelen voltam beszínezni a fehér szálakat. Azokat fogja be legjobban az ételszínezék. Minden nap rakok egyet a régi helyedre. De van, hogy következő napra már hűlt helyét se látom.

Egyik alkalommal felgyújtottam egyet, s végignéztem, ahogy elég. Magamra emlékeztetett a fekete. A fehér pedig rád. Adhattam volna fehér rózsát is, de mégis átszíneztem feketére. Ez is az önzőségemről tesz tanúbizonyságot. Mikor lángoltak a szirmok felelevenedett bennem minden. Mi tudod mikor gyulladtunk fel? Amikor megtudtuk egymás nevét, és többet kezdtünk beszélgetni. A különbség az, hogy te hamarabb elégtél. Talán a fehér rózsa gyengébb.

De jöhetnék megint az évszakos hasonlattal. Én az örök elmúlás vagyok, te pedig maga a halál. Az előbbi tényleg sokkal rosszabb, igazad volt. Inkább lennék egy üres, hangtalan szobában, semmint hogy el kelljen viselnem ezt az örök és végtelen halványodást, ami sose lesz teljesen színtelen. Ez a kálvária a legrosszabb, ami létezik.

„Nem láthatod előre, hogy az emberek mikor lépnek be az életedbe és mikor lépnek ki.”

Ezt még te mondtad két hónappal ezelőtt. És milyen igazad volt. Jongin váratlanul lépett ki az életemből, te pedig átmenet nélkül léptél be, majd tűntél el. Pont akkor, mikor ő egy lélegzetre megjelent újból. Ez azt jelenti, hogy két embernek már nincs helye az életemben?

Mióta meghaltál, újfent tartom Jonginnal a kapcsolatot. Nem érzem azt, hogy haragudnom kéne rá, hiszen véletlenül történt az, ami. Elmondta, miért tűnt el olyan hirtelen, s mit keresett mégis a fővárosban azon a napon. De ez nem tartozik rád, így nem is kötném az orrodra. Mindenesetre az is bebizonyosodott, hogy Jongin is halál toposz. Csak nem a sajátjáé.

Sehun… Én tényleg azt hittem, hogy nem tudok hiányolni senkit és semmit. De ha még a személyekre ez továbbra is vonatkozik, a velük járó körülményekre biztosan nem. Amit tőled kaptam hiányzik. Még ha csak önzőségből is. Ezért úgy döntöttem, mindent leírok, amit neked mondanék el. Ha ínhüvelygyulladást kapok, akkor is.

Egy dologra azért még megkérnélek. Állítsd el a havazást! Tavaszt akarok. Újjászületést.