Kérek egy új szomszédot! #2

– Kell még mosószer, papírtörlő, folyékony zsíroldó… – Taehyung az anyjától kapott listába bújt bele, amit Micha még az ajtóban nyomott kezébe. És igen, ennyi súlyt cipelt azóta, hogy elindultunk.

Magam sem tudom, miért nem dobtam le a földre a két ólomsúlyú szatyrot, vagy miért nem nyomtam Taehyung kezébe és indultam el haza – túl jó szívem van. Sóhajtozva, szemeimet forgatva baktattam új „barátom” mellett, igyekezvén minél kevesebbet társalogni vele, ami látszólag cseppet sem zavarta őt. Tátott szájjal és a gyönyörtől csillogó szemekkel pásztázta a számára még ismeretlen város minden négyzetcentiméterét, bugyuta fejét ide-oda kapkodta, mikor elsétáltunk egy új, vagy egy számára érdekes épület előtt. Önelégült arccal élvezte a nyári szellő simogató melegségét, ami néha narancssárga hajzuhatagába kapott, s ő topmodell módjára tűrte hátra rakoncátlan tincseit, ha azok táncra perdültek. Én bezzeg csak unottan és büdösen róttam a bevásárló negyed utcáit azon gondolkodva, melyik tusfürdőmet használjam, ha végre hazajutok.

Taehyung puha ujjainak érintése zökkentett ki elmém medréből, ahogy felkaromra tekeredtek, s nyomkodni kezdtek.

– Mégis mit művelsz? – vontam fel egyik szemöldökömet indulatosan.

– Milyen jó kondiban vagy, Hoseokie – taperolt tovább. – Szoktál edzeni, mi? – Na, itt eldurrant az agyam. A csípős megjegyzés magától jött, nem bírtam csukva tartani a számat.

– Igen – bólintottam határozottan. – Lusta fiatalok kurvára nehéz szatyrait szoktam cipelni minden hétvégén. Valóban erős karom lesz tőle.

Úgy éreztem, nem fognak szavaim eljutni az agyáig, de reménykedtem benne, hogy talán mégis megérti a célzást faragatlanságom mögött – s valóban. Ám a várt vidám reakció helyett egy meghökkenve pislogó, kiskutyaszemekkel megbánást sugárzó fiú nézett vissza rám, a szégyenérzet minden árnyalatát magára öltve.

Lelkiismeret-furdalás mart belülről, hiába tudtam, hogy jogos az indulatom. Taehyunggal egyszerre torpantunk meg a járdán, ügyet sem vetve a többi járókelőre, akiknek minden hajlékonyságukat bevetve kellett kikerülniük minket. Kétségkívül megbántottam a fiút, amit akaratosan se tudott volna elrejteni. Szólásra nyitottam ajkaimat, de Taehyung megelőzött – szó nélkül vette ki jobb kezemből a szatyrot, s egy erőltetett mosollyal kapcsolta össze tekintetünket újra. Azonban ugyanolyan gyorsan pillantott a földre, s már csak a cipője orrát fixírozta.

– Bocs, Taehyung – sóhajtottam fel –, én csak…

– Igazad van – szakított félbe. – Ne haragudj. – Ajkait szomorúan biggyesztette lefelé, s megindult előre. Még testtartása és lomha lépései is bűnbánatot tükröztek, szívem pedig fájdalmasan szorult össze a látványtól. Sietve zárkóztam fel mellé, s szabad kezemet vállára tettem, bíztatásképpen pedig rá is markoltam kicsit.

– Nem akartalak megsérteni. – Hangom szokatlanul halk volt, még magamat is megleptem vele. – De valljuk be, azért kicsit bunkó dolog a még csak ma megismert „haveroddal” cipeltetni a cuccod.

– Igazad van, hyung. Viszont – újra az az ezer wattos vigyor költözött arcára, amit eddig ott tanyázott – most már csak rájátszom. Ennyire azért nem sértettél meg. – Öblös nevetését valószínűleg két utcával odébb is hallani vélték az emberek, engem viszont olyan düh kerített hatalmába, aminek hatására az összes vásárolt tojást hozzávágtam volna, hogy aztán fejére húzhassam a szatyrot, megkössem és bevágjam egy kukába. Ám egyetlen szó még mindig a fejemben visszhangzott – hyung. Ha valóban idősebb vagyok nála, végképp megemlegeti, ha még egyszer a bolondját járatja velem.

– Hány éves vagy? – szökött ki hangszálaimból a kérdés, utánajárván, valóban hyungja vagyok-e.

– Húsz – felelte boldogan. – Látszik rajtad, hogy idősebb vagy nálam, huszonkettő körül lehetsz, szerintem. – Mély hangja magabiztosságot árasztott magából, amivel felettébb sikerült meglepnie.

– Valójában huszonegy vagyok – pontosítottam, miközben próbáltam leplezni feltörő mosolyomat, ami már fájóan húzta a bőrt ajkaimon. Ezalatt a pár mondat alatt tűnt eddig a legnormálisabbnak, már kezdtem elhinni, hogy csak én ismertem félre. Talán túl előítéletes voltam, talán egyáltalán nem tébolyodott, egyszerűen csak különc, akit a birkatársadalom kitaszított különlegessége miatt, és szegény most azzal vesződik, hogy hozzá hasonló csodabogarakat találjon, akik szintén nem kaptak helyet az ekvivalens majmokból állok tömegben. Gondolkodtam, hogy bocsánatot kérek az eddigi otromba viselkedésemért, hiszen különösebben nem tett semmi rosszat, amivel kiérdemelte volna hideg és durva hozzáállásomat, de esélyt se adott rá.

– Nézd, Hoseok, édességbolt!

A korábban elvett zacskó ismét az én vállamat húzta, miután Taehyung kezembe nyomta és előrerohant az említett üzlet felé. Mintha a korábbi diskurzusunkat a szél repítette volna el, újra magára öltötte az idegesítő és a tiszteletre fittyet hányó stílusát, én pedig morfondírozás nélkül mondtam le a bocsánatkérésről. Imádkozni kezdtem, hogy mihamarabb túlessünk a vásárláson, ezért sietősebb tempóra kapcsoltam. Nem engedtem be egy olyan boltba, ahol nem a számára szükséges árucikkeket lehetett kapni, lebeszéltem a városnézésről, s inkább cipeltem minden csomagot, nehogy megint vitatkoznunk kelljen.

***

Hoseok!

Itt a sütemény, amit az új szomszédjainknak készítettem.

Addig vidd át, míg meleg!

Ciccegve gyűrtem össze a papír fecnit, amit anya mellékelt a süteményes dobozhoz, s a fürdőkádból céloztam a WC felé, hogy belehajíthassam. Kezemet ökölbe szorítva és egy halk éljenzést hallatva nyugtáztam a sikert, majd újra elmerültem a forró, habos vízben, ami még mindig jólesően égette bőrömet. Nedves kézzel nyúltam a rizssütik felé, amiknek már a nagyja elfogyott – erről a víz tetején úszkáló morzsadarabok árulkodtak leginkább. Vétek lett volna odaadni ismeretlennek ezt a mennyei finomságot, már az első falatnál megállapítottam. A mai borzalmas nap után pedig végleg úgy gondoltam, hogy ez engem illet, én dolgoztam meg érte. Már fejemben zengett anyám feldúlt hangja, éreztem tarkómon apró tenyere csattanását, de nem érdekelt. Majd azt mondom, átvittem…

– Hoseok, meddig áztatod még a formás segged? – Ez kétséget kizárólag a nővérem hangja volt, amit még a fürdőszoba ajtó sem tompított kellőképp, így ijedten kaptam fel a fejemet nevem hallatán.

Ezek szerint felkelt. Hónapok óta nem találkoztunk, és ez az első szava hozzám, miután hazajön. Annyira tipikus.

– Jó sokáig, ugyanis amíg te átaludtad az egész délelőttöt, én rabszolga módjára güriztem! – kiabáltam, a hangom visszhangzott a fürdőszobában.

– Jaj, mindjárt megsajnállak, öcsi. – Tiszta cinizmus fröcsögött szájából. – Na, szállj ki a kádból, mielőtt öregemberré szottyadsz a vízben! Aztán vidd át a sütit a szomszédoknak. Mielőtt anya elment, megkért, hogy szóljak rád.

– Hova ment? – kíváncsiskodtam teli szájjal.

– Átmentek a barátnőivel Haewonhoz. Tudod, ahhoz az asszonyhoz, akit fel akartál szedni, mikor először itt volt.

Harsány nevetését hallva faarccal ejtettem bele fürdővizembe az édességet. Lassan egy éves sztori, de azóta is szívja vele a véremet. Nem tehetek róla, hogy jól tartja magát!

Hektikusan szálltam ki a vízből – a csempére fröcskölve annak felét –, magamhoz vettem az üres dobozt, hogy kihajíthassam a kiskukába, s pepecselés nélkül kinyitottam az ajtót, ahol nővérem vidám arca köszönt vissza rám.

– Csak féltékeny vagy, mert neki van haja és melle – vágtam vissza. Csúnya dolog másokat a hiányosságaikkal és rossz tulajdonságaikkal piszkálni, azonban mi rendszeresen ezzel foglaltuk el magunkat. Nővéremet tényleg nem áldotta meg a sors nagy keblekkel, amit részben a szokottnál is vékonyabb testalkatának köszönhetett. A haját viszont ő maga vágatta rövidre, mondván, így sokkal kényelmesebb, praktikusabb és nem izzad a tarkója nyáron.

Már vártam a csípős reflektálást, azonban nővérem arca elkomorult. Szemei kidülledtek, ráncok jelentek meg homlokán, száját pedig nagyra nyitotta egy hangos ordítás kiengedéséhez.

– Az Isten szerelmére, Hoseok, vegyél már fel valamit! – takarta el szemeit és hátat fordított nekem. Először nem értettem, mire akar kilyukadni, de mikor végignéztem magamon megláttam, amit ő. Eszembe se jutott zavartatni magam, hiszen családban marad, számtalanszor látott már meztelenül, nem is értettem, miért akadt ki ennyire. Ám ahogy ismét nővéremre pillantottam, sátáni vigyor terült szét arcomon. Halkan mögé settenkedtem és egy határozott mozdulattal átkaroltam törékeny testét, hogy egy csontropogtató ölelésben részesíthessem. Egy hangos sikollyal díjazta cselekedetemet, amin szintén nevetnem kellett.

– Ugyan már, Jiwoo! – búgtam nyakhajlatába. – Nincs rajtam semmi olyan, ami ne lenne szemrevaló!

– Őszintén szólva – fordult velem szembe egy gyors forgással –, a lenti hiányosságaid miatt szörnyedtem el ennyire. Nem lehet könnyű így élni.

A mosoly azonnal lefagyott az arcomról, s egy határozott mozdulattal löktem el magamtól noonat.

– Menj a picsába – sziszegtem fogaim között, de csak egy nevetést kaptam válasznak. – Örülök, hogy hazajöttél a nyári szünetre. – Jiwoo rám kacsintott, s szó nélkül eloldalgott a fürdőszobába.

***

Csutkára kinyitott szekrényemből dobáltam az ágyra a mára kiválasztott ruhaszettemet, ami egy egyszerű mackónadrágból és atlétából állt. Itthonra, a pihenéshez tökéletes volt.

Időközben sikerült magamra öntenem egy bokszeralsót, csak hogy mindenki megnyugodjon és hiányosságaimon senki se szörnyülködjön. Bár zárójelben megjegyezném, hogy valójában semmi ilyesmiről nincs szó, és eddig nem volt rá panasz.

Felemelő érzés volt tisztának lenni, felvenni a frissen mosott ruháimat, amikből még intenzíven áradt az öblítő bódító illata. Nagyot szippantottam belőle, amitől ajkaim nyugodt mosolyra húzódtak – végre egyedül a kis zugomban, ami csak az enyém, és nem zavarhat senki. Nincs Jiwoo az éles megjegyzéseivel, nincs anya és a pesztrálása és nincs Taehyung.

A laptopom előtt ülve, az e-mailjeimet görgetve is csak az új szomszédom járt a fejemben, amitől szokatlan és furcsa érzés kezdett fojtogatni. Csak arra tudtam gondolni, mint eddig – sajnáltam őt. Olyan elveszettnek és magányosnak tűnt, de tudtam, hogy nem vonhatok le elhamarkodott következtetést. Lehet, hogy rengeteg hozzá hasonló barátja van és egyszerűen csak ilyen idegesítő jelleme van, és szó sincs figyelemért könyörgő feltűnési viszketegségről. Ahhoz, hogy erre fényt derítsek, jobban meg kellett ismernem őt, de magamnak se akartam hazudni – semmi kedvem nem volt ehhez. Nem éreztem azt, amit ő, miszerint máris barátok vagyunk és szükségem lenne a társaságára. Inkább elkerülni akartam, jó messzire, azonban szomszédok voltunk, így ez kivitelezhetetlennek minősült.

– HOOOSEEEEOOOOOK!!!

Ijedten ugrottam össze nevemet hallva, még egy lányos sikoly is elhagyta ajkaimat, nem beszélve térdemről, ami sajgott miután bevertem az asztal sarkába. Saját testemet ölelve kaptam fejemet a hang irányába, ami olyan közelről jött, mintha egyenesen a fülembe ordítottak volna. Azonban mikor megpillantottam a kiáltás tulajdonosának arcát az ablakban, jól láthatóan megforgattam szemeimet, s válaszként visszaküldtem neki egy visszataszító fintort, ami valószínűleg mindent elárult. Ha a fiú eddig nem nevetett eléggé ijedtségemen, most még inkább a hasát fogta a kontytetőn guggolva.

– Mi a francért nem használod az ajtót, mint akárki más? – nyitottam ki az ablakot, majdnem orrba verve vele barátomat, habár nem zavart volna, ha megtörténik.

– Van ajtótok? – vigyorgott, majd egy tökéletes szökkenéssel a szobám közepén termett.

– Nagyon vicces vagy, Jimin – ütöttem vállon, de már az én arcom is hasonló mimikát vett fel, mint az övé.

– Most mi a bajod? – vonta fel egyik szemöldökét. – Mindig az ablakodon keresztül közlekedek – húzta el durcásan a száját, karjait pedig összefonta mellkasa előtt.

– Igen, de eddig még nem hoztad rám a szívbajt.

– Haha, látnod kellett volna azt a rusnya, ijedt képedet! – Jimin újfent nevetésben tört ki felelevenítve emlékeit, de valahogy nem tudtam osztani jókedvét. Ehelyett lelöktem az ágyra és az arcába nyomtam egyik díszpárnámat, mire ő heves kapálózásba kezdett. Engem ez valahogy jobban szórakoztatott.

– Jól van, haver, nagyon erős vagy, de most már megfulladok – ütött rá ingerülten mindkét alkaromra, én pedig eleget tettem kérésének. Ám erről a témáról újfent eszembe jutott Taehyung. Akaratom ellenére lazítottam a párna szorításán és ügyet sem vetve a kócos hajú, magában fortyogó Jiminre huppantam le mellé az ágyra. Hamar észrevette, mennyire kizökkentem a pár pillanatnyi jókedvemből, így kíváncsi arccal hajolt hozzám közelebb, s próbálta meg kifürkészni kifejezéstelen arcomat.

– Mi a baj? – kérdezte végül. – Elsápadtál.

– Nincs gond, csak visszaemlékeztem a mai délelőttömre, hogy mennyire szörnyű volt.

– Na, miért?

Mesélésbe kezdtem. Felvázoltam az egész helyzetet Jiminnek, nem hagytam ki egy apró mozzanatot sem abból a pár órából. Szóvá tettem anyámat, Taehyungot, a családját, a bevásárlást, az emóciókat pedig a végére hagytam. Hangosan gondolkodva próbáltam megfejteni a csodabogarat, hátha Jiminnek akad valami épkézláb teóriája a fiúval kapcsolatban, de sajnos egyikünk se lett okosabb. Csendben és érdeklődve hallgatta az élménybeszámolót, ám arcának vonásai mindig tükrözték véleményét új szomszédomról. A vak is észrevette volna, mennyire hasonlítunk, hiszen ugyanúgy reagált, mint én először.

– Kicsit beteg a srác – fintorgott. – Biztos hatalmas szíve van, de talán ezt nem ezzel a stílussal kéne kifejeznie.

– Áh – nyögtem fel és a korábbi párnát a földhöz vágtam. Jimin csak kérdőn nézett rám. – Nem is értem, miért foglalkozok ezzel. – Hirtelen ötlettől vezérelve az ablakomhoz léptem, s az íróasztalon támaszkodva szemeztem a szomszédház ablakával. – Nekem ő egy senki, nem fogok a lelkiállapotán agyalni naphosszat. Nem is akarom őt megfejteni, nem vagyok sem az apja, sem a pszichológusa, hiába kellene neki egy. – Szemem sarkából láttam, ahogy Jimin mellém lép. – Csak annyira idegesítő egyéniség! Minden szava és mozdulata beivódik az agyamba – a tiszteletlenség, a modortalanság, a közvetlenség, az ok nélküli érintések és ölelések… Flúgos és kész!

– Hát… valami van vele – motyogta maga elé Jimin, mire én értetlenül fordultam felé. Nem tudtam, mire értheti ezt pontosan, így választ vártam. De e helyett ő csak előre bökött, én pedig követtem ujjának irányát, ami a szomszéd ablakra mutatott.

– Ó, istenem… – nyögtem fel hangosan, mikor szemeim elé tárult egy nem kívánt látvány. Az emlegetett személy állt – feltehetőleg – szobája ablakában, s fejét körbeölelő vigyorral integetett felénk. Nem akartunk Jiminnel modortalanok lenni, így megpróbálkoztunk egy hasonló gesztussal, de meghökkent mimikánkat nem tudtuk levakarni. Ám ami ezután jött…

Taehyung egy pillanatra elkapta tekintetét, mintha valami másra koncentrált volna. Nem tartott sokáig ez az állapot, mert a következő pillanatban már egy A4-es lapot szorongatott ujjai között, amire az volt írva, Sziasztok! Feltűnően csaptam homlokon magam.

– Erről beszéltem, Jimin. Erről beszéltem.

Kérek egy új szomszédot! #1

– Szívem, gyere csak ide! – Teli szájjal fordítottam fejemet anyám kedves hangjának irányába. Ő egy kávéval teli bögrét szorongatott vékony ujjai között, barátságos arcán pedig mosoly csücsült, miközben az ablakon nézett kifelé. Érdeklődve álltam fel az asztaltól, s léptem mellé, tekintetemmel pedig követtem az övét. – Költöznek a szomszédba.

– Hm. Valóban – bólintottam, majd lenyeltem azt a falat tojást, ami a számban volt. Szemeimmel kísértem az alakok mozgását, akik kiszállva a fehér költöztető autóból kezdték meg a kipakolást. Egy háromtagú család mozgolódott a két költöztetővel együtt, miközben bútoraikat és kartondobozaikat pakolták ki az autóból. A családfő az egyik szakállas férfi segítségével vonszolt be egy nehéz kanapét a keskeny ajtón, az anyuka három egymásra pakolt dobozzal ügyeskedett, míg fiúk egy cserepes virágra vigyázott kezei között. Első ránézésre velem egyidős lehetett, vagy talán egy évvel fiatalabb. Narancssárga hajzuhatag pihent a fején, vékony testét egy kockás ing takarta. Felettébb érdekes egyéniségnek tűnt még ilyen távolról is.

– Segíteni kéne nekik – fordult felém váratlanul anya, én pedig szemöldökömet ráncolva néztem vele farkasszemet. Kis idő múlva felfedeztem tekintetében a célzást, s mikor végre eljutott agyamig, mit is szeretne valójában, szemeim a kétszeresükre dülledtek.

– Én? – Hangom egy oktávval megemelkedett, miközben mellkasom felé mutattam. – Anya, most voltam futni, épp, hogy megreggeliztem. Szeretnék lefürdeni, aztán elnyúlni az ágyon és olvasni valamit. Szar hetem volt.

– Hoseok drágám, így illik – simított végig puha kezével az izzadtságtól nyirkos arcomon. – Jó szomszédi viszony.

– Akkor segíts nekik te – köptem oda foghegyről, de azonnal megbántam, mikor szemem láttára kezdett átrendeződni anyám arca. Vonásai elkomorodtak, a bögrét pedig úgy vágta le a konyhapultra, hogy enyhén összerezzentem. ­Egy kis kávé ki is fröccsent belőle.

– Odamész és segítesz! – hajolt hozzám közelebb, hangja ellentmondást nem tűrő volt. – Én addig sütök rizssütit, s délután átviszed!

– De anya…

– Nincs de! – szakított félbe. – Fürödni felesleges, mert most úgyis le fogsz izzadni újra, szóval akár indulhatsz is! – Meg se várta, hogy reflektálok-e valamilyen formában. Megragadott vállaimnál, megpördített tengelyem körül, s az ajtó felé kezdett taszigálni. Hiábavaló lett volna ellenkeznem, olyan erősen lökdösött a kijárat felé. Egy pillanatra megállt, kinyitotta előttem az ajtót, s egy laza mozdulattal kilökött rajta. Az elántól kis híján megfejeltem a betont, de gyors reflexeimnek hála időben kapcsoltam, s megfordultam. Ám anyám pont abban a pillanatban csapta be az ajtót orrom előtt, így szavaim a lakkozott falapnak csapódtak.

– Muszáj? – ordítottam, mire anya hasonló hangnemben kiabált ki egy igent. Hektikusan fújtattam egyet, s barna tincseim közé túrtam, azon gondolkozva, miért kell neki másodpercenként stílust váltania. Imádtam anyámat, a gyakori hangulatingadozásait viszont annál kevésbé. Egyik pillanatban maga volt a jóság, szinte láttam az arany glóriát feje fölött és a fehér szárnyait hátából kinőni. Ám pár szekundummal később ördögszarvakat növesztett magának, s vasvillájával szurkálta fenekemet infernális kacajt hallatva.

Kelletlenül trappoltam le a négy fokos lépcsőnkön, s indultam meg a szomszéd család irányába. Több méterről is láttam, mennyi holmit hoztak magukkal, tényleg elkélhet a segítség, csak azt nem értettem, miért pont az enyém. Morfondírozásra azonban nem sok időm akadt, hiszen alig pár lépésre laktak tőlünk, s mikor látótávolságon belül voltam, a középkorú nő rám emelte csodálkozó tekintetét, mozdulatsora pedig megfagyott.

– Üdv, Jung Ho Seok vagyok a szomszédból – hajoltam meg illedelmesen. – Láttam, hogy most költöznek ide, így gondoltam, segítek önöknek. – Illetve anyám gondolta, de ezt inkább nem tettem hozzá.

– Ohh – nyíltak el csodálkozva a nő ajkai. – Milyen kedves fiatalember – mosolyodott el, ám ahelyett, hogy ő is bemutatkozott volna, kezembe nyomott egy kartondobozt. Addigra már a család mindhárom tagja rajtam legeltette tekintetét, én pedig kislányos zavaromban azt se tudtam, mit mondhatnék még. Nem voltam az a könnyen zavarba jövő fajta, viszont ezek hárman első ránézésre meglehetősen furcsák voltak. Túl akartam esni az egészen, ezért ahelyett, hogy további szavak hagyták volna el bármelyikünk száját, megindultam házuk bejárata felé.

Három lépésembe telt, hogy odaérjek a fiatal srác mellé. Magamban reméltem a kellemetlen kommunikáció elkerülését, ám a fiú keresztül húzta számításaimat. Abban a rövid pillanatban, mikor tekintetünk találkozott, egy hatalmas vigyor szelte ketté arcát. Időt sem hagyott fejem elfordítására – átkarolta vállamat és a képembe hajolt.

– Hello – köszönt, még mindig ugyanazzal az arckifejezéssel. – Jó fej vagy, hogy segítesz nekünk.

– Hát… kösz. – Egy féloldalas mosolyt erőltettem magamra, ami inkább nézett ki vicsorgásnak. Most találkoztunk először, de máris úgy viselkedett, mintha legjobb barátok lennénk.

– Taehyung vagyok. – Bal karjával mellkasához ölelte a szobanövényt, jobb kezét pedig felém nyújtotta. Egy ideig szemeztem a karkötővel, ami csuklóján lógott, de aztán nagyot sóhajtva megtámasztottam a dobozt bal térdemen, s kezet fogtam vele.

– Hoseok – tudattam vele nevemet én is, mire nem várt módon elvigyorodott, s megforgatta szemeit.

– Tudooom – közölte elnyújtott hangon. – Már mondtad – azzal ugrándozva elindult befelé.

Megilletődve néztem utána, arcomon egészen biztos megjelent egy ronda fintor, ami értetlenségemet és ellenszenvemet tükrözte. Már most nem volt szimpatikus a srác. Tipikusan annak az elveszett, magányos és feltűnési viszketegségben szenvedő egyénnek tudtam volna leírni. Sajnálatot és szánalmat éreztem volna iránta, de így, hogy én voltam személyiségi nyomorékságának elszenvedője, inkább csak idegesített. Tudom, ez rendkívül csúnyán hangzik, de őszinte ember vagyok.

A grimasz egészen addig rajtam volt, míg át nem léptem házuk küszöbét. Orromat azonnal megcsapta az újonnan lerakott parketta és a frissen festett fal illata. Jólesően szippantottam mélyet a levegőből, majd megindultam a többi kartondoboz felé, hogy letehessem melléjük azt, ami nálam volt.

Fejemet forgatva néztem körbe a tágas helyiségben, ami egyértelműen nappaliként fog funkcionálni, hiszen a krémszínű bőrkanapé már egy barna szőnyeg mögött helyet kapott. Ezen kívül csak narancssárga függönyök voltak felrakva, egyébként dobozokon és összeszerelésre váró bútorokon kívül nem láttam semmi érdemlegeset. El kellett ismernem, a színek elég ízlésesen voltak összeválogatva, otthonosan festett a ház. A flúgos nő legalább ehhez értett, ha persze az ő ötletei valósultak meg.

– Tetszik a ház? – A hirtelen jött fémes hangtól azonnal összerezzentem. Nagyokat pislogva fordultam hátra, ahol Taehyung apja állt.

– Igen, nagyon stílusos – bólintottam halványan mosolyogva.

– A feleségem műve.

– Jó az ízlése.

– Igen.

Nem tudtam, mit mondhatnék még, de a családfőn is láttam, hogy lezárta a beszélgetést, annak ellenére, hogy továbbra sem mutatkozott be. Ezt felettébb tiszteletlennek tartottam, de ki vagyok én, hogy szóvá tegyem?

Mintha meghallotta volna gondolataimat, egy váratlan pillanatban felém nyújtotta jobb kezét:

– Kim Dongsun vagyok, örvendek, fiam – bazsalygott. – Ő pedig a feleségem, Micha. – Az éppen a porcelánokat pakolászó feleségére bökött. Michának tipikus anya külseje volt. Kedves arcát vállig érő haj keretezte, teltebb alkatát pedig pasztellszínű ruhák takarták – nem tűnt degeneráltnak.

– Hoseok – mutatkoztam be én is. Újra.

– Tudom, már mondtad – engedett kézfogásán, s figyelmen kívül hagyva sokatmondó arckifejezésemet szemrebbenés nélkül ott hagyott.

Mi van ezekkel? Komolyan, itt mindenki idióta!? Az utolsó reményem az anyuka maradt, de már nem mertem bízni az ő ép eszében sem. Erős, feszítő érzéssel a mellkasomban pakolásztam tovább, s megígértem magamnak, hogy nem elegyedek beszélgetésbe egyikükkel sem – úgy fogom behordani a cuccokat, mint a villám és olyan gyorsan hazafutok, hogy még az éjszakai esőtől vizes járda is porzani fog utánam.

Egy teljes órát eltöltöttem abban a nyomasztóan idegesítő, irritáló légkörben. Szerencsére Taehyung se szólt hozzám egy szót se, viszont én nem tudtam levenni róla a szememet. Fütyörészve, ugrálva közlekedett a lakásban, ám ahelyett, hogy pakolt volna, néha megtörölgetett valamit, vagy csak arrébb rakta pár milliméterrel. Cseppet sem zavartatta magát, a szülei sem szóltak rá, engem viszont mérhetetlenül frusztrált, hogy nem szimplán segítek neki, de helyette dolgozom. Nyugalom, Hoseok, sóhajtottam nagyokat. Csak dolgozz serényen, és előbb szabadulsz.

…

Aha.

Meg a macinak a faszát…

– Köszönjük a segítségedet, drágám. – Micha kedvesen mosolyogva simított végig hajamon. Úgy éreztem magam, mint egy kiskutya, aki szerető gazdájától váratlanul átkerült egy pszichopata családhoz, akik ijesztően erőszakosan próbálják ráerőltetni szeretetüket. Ám a szagom is egy kutyáéra hasonlított – az aroma azonnal megcsapta orromat, mikor kelletlenül behúztam a nyakamat Taehyung anyjának érintésétől. Tagadhatatlanul rám fért volna egy zuhanyzás, és akkor jutott eszembe, mi van, ha Taehyung apja azért volt velem ellenséges, mert büdös vagyok? Nem, biztosan nem. Ez a család egyértelműen nem százas.

– Igazán nincs mit – böktem ki végül, mimikám pedig végre őszinte volt. Megkönnyebbültem. Ekkora kő még sose esett le a szívemről.

– Kérhetnénk tőled még valamit?

Nem. Nem! NEEEM! Legszívesebben ezt üvöltöttem volna, mielőtt futásnak eredek. Ám ehelyett:

– Micsodát? – Tiszta hülye vagyok. Még Micha hálás mosolya sem nyugtatta meg lelkemet. Még így sem éreztem jónak azt, amit teszek.

– Szeretném elküldeni TaeTae-t bevásárolni. – Szeretetteljesen átkarolta fiát és közelebb húzta magához. Taehyung csak vigyorgott mint pék kutyája a kiflire, s csillogó szemekkel kereste én íriszeimet. Ismét mosolyt erőltettem magamra – szinte láttam, milyen rondán festek ezzel a szenvedő és hamis maszkkal. – De nem ismerjük a várost. Nem szívesen engedem el egyedül, ezért hálás lennék, ha elkísérnéd.

Mondtam én: meg a macinak a faszát.

Vissza akartam utasítani. Haza akartam menni zuhanyozni, beszélgetni a nővéremmel, aki előző este ért haza a kollégiumból, pihenni és legfőképp Kim család-mentesíteni. De Micha olyan kérlelően nézett rám, hogy belesajdult a szívem. Nem beszélve fiáról, aki olyan arcot vágott, mintha a barátnője lennék, akinek éppen most kérte meg a kezét és várja, hogy vajon igent mondok-e.

– Köszönöm szépen, Hoseok! – szólt végül az anya, s a konyhapulthoz sietett, ahol a pénztárcája hevert.

Meghökkenve nyitottam és csuktam a számat, úgy nézhettem ki, mint egy túlméretezett hal. Hirtelen egy hang se jött ki a torkomon. Ezeknek a hallgatás tényleg beleegyezésnek számít? És miért bíznak meg bennem ilyen rövid idő után? Nem félnek, hogy egy sorozatgyilkos vagyok, és hat darabban fogom elküldeni nekik postán Taehyungot? Késő lett volna akadékoskodni, Micha már adta is a pénzt fiának, aki egy bensőséges mozdulattal szökellt oda hozzám, s ölelt meg örömében.

– Tök jó lesz! – kuncogott bele a nyakamba. – Köszi szépen, Hoseokie! Biztos jól fogjuk érezni magunkat.

Igen. Persze, hogyne.