Kérek egy új szomszédot! #1

– Szívem, gyere csak ide! – Teli szájjal fordítottam fejemet anyám kedves hangjának irányába. Ő egy kávéval teli bögrét szorongatott vékony ujjai között, barátságos arcán pedig mosoly csücsült, miközben az ablakon nézett kifelé. Érdeklődve álltam fel az asztaltól, s léptem mellé, tekintetemmel pedig követtem az övét. – Költöznek a szomszédba.

– Hm. Valóban – bólintottam, majd lenyeltem azt a falat tojást, ami a számban volt. Szemeimmel kísértem az alakok mozgását, akik kiszállva a fehér költöztető autóból kezdték meg a kipakolást. Egy háromtagú család mozgolódott a két költöztetővel együtt, miközben bútoraikat és kartondobozaikat pakolták ki az autóból. A családfő az egyik szakállas férfi segítségével vonszolt be egy nehéz kanapét a keskeny ajtón, az anyuka három egymásra pakolt dobozzal ügyeskedett, míg fiúk egy cserepes virágra vigyázott kezei között. Első ránézésre velem egyidős lehetett, vagy talán egy évvel fiatalabb. Narancssárga hajzuhatag pihent a fején, vékony testét egy kockás ing takarta. Felettébb érdekes egyéniségnek tűnt még ilyen távolról is.

– Segíteni kéne nekik – fordult felém váratlanul anya, én pedig szemöldökömet ráncolva néztem vele farkasszemet. Kis idő múlva felfedeztem tekintetében a célzást, s mikor végre eljutott agyamig, mit is szeretne valójában, szemeim a kétszeresükre dülledtek.

– Én? – Hangom egy oktávval megemelkedett, miközben mellkasom felé mutattam. – Anya, most voltam futni, épp, hogy megreggeliztem. Szeretnék lefürdeni, aztán elnyúlni az ágyon és olvasni valamit. Szar hetem volt.

– Hoseok drágám, így illik – simított végig puha kezével az izzadtságtól nyirkos arcomon. – Jó szomszédi viszony.

– Akkor segíts nekik te – köptem oda foghegyről, de azonnal megbántam, mikor szemem láttára kezdett átrendeződni anyám arca. Vonásai elkomorodtak, a bögrét pedig úgy vágta le a konyhapultra, hogy enyhén összerezzentem. ­Egy kis kávé ki is fröccsent belőle.

– Odamész és segítesz! – hajolt hozzám közelebb, hangja ellentmondást nem tűrő volt. – Én addig sütök rizssütit, s délután átviszed!

– De anya…

– Nincs de! – szakított félbe. – Fürödni felesleges, mert most úgyis le fogsz izzadni újra, szóval akár indulhatsz is! – Meg se várta, hogy reflektálok-e valamilyen formában. Megragadott vállaimnál, megpördített tengelyem körül, s az ajtó felé kezdett taszigálni. Hiábavaló lett volna ellenkeznem, olyan erősen lökdösött a kijárat felé. Egy pillanatra megállt, kinyitotta előttem az ajtót, s egy laza mozdulattal kilökött rajta. Az elántól kis híján megfejeltem a betont, de gyors reflexeimnek hála időben kapcsoltam, s megfordultam. Ám anyám pont abban a pillanatban csapta be az ajtót orrom előtt, így szavaim a lakkozott falapnak csapódtak.

– Muszáj? – ordítottam, mire anya hasonló hangnemben kiabált ki egy igent. Hektikusan fújtattam egyet, s barna tincseim közé túrtam, azon gondolkozva, miért kell neki másodpercenként stílust váltania. Imádtam anyámat, a gyakori hangulatingadozásait viszont annál kevésbé. Egyik pillanatban maga volt a jóság, szinte láttam az arany glóriát feje fölött és a fehér szárnyait hátából kinőni. Ám pár szekundummal később ördögszarvakat növesztett magának, s vasvillájával szurkálta fenekemet infernális kacajt hallatva.

Kelletlenül trappoltam le a négy fokos lépcsőnkön, s indultam meg a szomszéd család irányába. Több méterről is láttam, mennyi holmit hoztak magukkal, tényleg elkélhet a segítség, csak azt nem értettem, miért pont az enyém. Morfondírozásra azonban nem sok időm akadt, hiszen alig pár lépésre laktak tőlünk, s mikor látótávolságon belül voltam, a középkorú nő rám emelte csodálkozó tekintetét, mozdulatsora pedig megfagyott.

– Üdv, Jung Ho Seok vagyok a szomszédból – hajoltam meg illedelmesen. – Láttam, hogy most költöznek ide, így gondoltam, segítek önöknek. – Illetve anyám gondolta, de ezt inkább nem tettem hozzá.

– Ohh – nyíltak el csodálkozva a nő ajkai. – Milyen kedves fiatalember – mosolyodott el, ám ahelyett, hogy ő is bemutatkozott volna, kezembe nyomott egy kartondobozt. Addigra már a család mindhárom tagja rajtam legeltette tekintetét, én pedig kislányos zavaromban azt se tudtam, mit mondhatnék még. Nem voltam az a könnyen zavarba jövő fajta, viszont ezek hárman első ránézésre meglehetősen furcsák voltak. Túl akartam esni az egészen, ezért ahelyett, hogy további szavak hagyták volna el bármelyikünk száját, megindultam házuk bejárata felé.

Három lépésembe telt, hogy odaérjek a fiatal srác mellé. Magamban reméltem a kellemetlen kommunikáció elkerülését, ám a fiú keresztül húzta számításaimat. Abban a rövid pillanatban, mikor tekintetünk találkozott, egy hatalmas vigyor szelte ketté arcát. Időt sem hagyott fejem elfordítására – átkarolta vállamat és a képembe hajolt.

– Hello – köszönt, még mindig ugyanazzal az arckifejezéssel. – Jó fej vagy, hogy segítesz nekünk.

– Hát… kösz. – Egy féloldalas mosolyt erőltettem magamra, ami inkább nézett ki vicsorgásnak. Most találkoztunk először, de máris úgy viselkedett, mintha legjobb barátok lennénk.

– Taehyung vagyok. – Bal karjával mellkasához ölelte a szobanövényt, jobb kezét pedig felém nyújtotta. Egy ideig szemeztem a karkötővel, ami csuklóján lógott, de aztán nagyot sóhajtva megtámasztottam a dobozt bal térdemen, s kezet fogtam vele.

– Hoseok – tudattam vele nevemet én is, mire nem várt módon elvigyorodott, s megforgatta szemeit.

– Tudooom – közölte elnyújtott hangon. – Már mondtad – azzal ugrándozva elindult befelé.

Megilletődve néztem utána, arcomon egészen biztos megjelent egy ronda fintor, ami értetlenségemet és ellenszenvemet tükrözte. Már most nem volt szimpatikus a srác. Tipikusan annak az elveszett, magányos és feltűnési viszketegségben szenvedő egyénnek tudtam volna leírni. Sajnálatot és szánalmat éreztem volna iránta, de így, hogy én voltam személyiségi nyomorékságának elszenvedője, inkább csak idegesített. Tudom, ez rendkívül csúnyán hangzik, de őszinte ember vagyok.

A grimasz egészen addig rajtam volt, míg át nem léptem házuk küszöbét. Orromat azonnal megcsapta az újonnan lerakott parketta és a frissen festett fal illata. Jólesően szippantottam mélyet a levegőből, majd megindultam a többi kartondoboz felé, hogy letehessem melléjük azt, ami nálam volt.

Fejemet forgatva néztem körbe a tágas helyiségben, ami egyértelműen nappaliként fog funkcionálni, hiszen a krémszínű bőrkanapé már egy barna szőnyeg mögött helyet kapott. Ezen kívül csak narancssárga függönyök voltak felrakva, egyébként dobozokon és összeszerelésre váró bútorokon kívül nem láttam semmi érdemlegeset. El kellett ismernem, a színek elég ízlésesen voltak összeválogatva, otthonosan festett a ház. A flúgos nő legalább ehhez értett, ha persze az ő ötletei valósultak meg.

– Tetszik a ház? – A hirtelen jött fémes hangtól azonnal összerezzentem. Nagyokat pislogva fordultam hátra, ahol Taehyung apja állt.

– Igen, nagyon stílusos – bólintottam halványan mosolyogva.

– A feleségem műve.

– Jó az ízlése.

– Igen.

Nem tudtam, mit mondhatnék még, de a családfőn is láttam, hogy lezárta a beszélgetést, annak ellenére, hogy továbbra sem mutatkozott be. Ezt felettébb tiszteletlennek tartottam, de ki vagyok én, hogy szóvá tegyem?

Mintha meghallotta volna gondolataimat, egy váratlan pillanatban felém nyújtotta jobb kezét:

– Kim Dongsun vagyok, örvendek, fiam – bazsalygott. – Ő pedig a feleségem, Micha. – Az éppen a porcelánokat pakolászó feleségére bökött. Michának tipikus anya külseje volt. Kedves arcát vállig érő haj keretezte, teltebb alkatát pedig pasztellszínű ruhák takarták – nem tűnt degeneráltnak.

– Hoseok – mutatkoztam be én is. Újra.

– Tudom, már mondtad – engedett kézfogásán, s figyelmen kívül hagyva sokatmondó arckifejezésemet szemrebbenés nélkül ott hagyott.

Mi van ezekkel? Komolyan, itt mindenki idióta!? Az utolsó reményem az anyuka maradt, de már nem mertem bízni az ő ép eszében sem. Erős, feszítő érzéssel a mellkasomban pakolásztam tovább, s megígértem magamnak, hogy nem elegyedek beszélgetésbe egyikükkel sem – úgy fogom behordani a cuccokat, mint a villám és olyan gyorsan hazafutok, hogy még az éjszakai esőtől vizes járda is porzani fog utánam.

Egy teljes órát eltöltöttem abban a nyomasztóan idegesítő, irritáló légkörben. Szerencsére Taehyung se szólt hozzám egy szót se, viszont én nem tudtam levenni róla a szememet. Fütyörészve, ugrálva közlekedett a lakásban, ám ahelyett, hogy pakolt volna, néha megtörölgetett valamit, vagy csak arrébb rakta pár milliméterrel. Cseppet sem zavartatta magát, a szülei sem szóltak rá, engem viszont mérhetetlenül frusztrált, hogy nem szimplán segítek neki, de helyette dolgozom. Nyugalom, Hoseok, sóhajtottam nagyokat. Csak dolgozz serényen, és előbb szabadulsz.

…

Aha.

Meg a macinak a faszát…

– Köszönjük a segítségedet, drágám. – Micha kedvesen mosolyogva simított végig hajamon. Úgy éreztem magam, mint egy kiskutya, aki szerető gazdájától váratlanul átkerült egy pszichopata családhoz, akik ijesztően erőszakosan próbálják ráerőltetni szeretetüket. Ám a szagom is egy kutyáéra hasonlított – az aroma azonnal megcsapta orromat, mikor kelletlenül behúztam a nyakamat Taehyung anyjának érintésétől. Tagadhatatlanul rám fért volna egy zuhanyzás, és akkor jutott eszembe, mi van, ha Taehyung apja azért volt velem ellenséges, mert büdös vagyok? Nem, biztosan nem. Ez a család egyértelműen nem százas.

– Igazán nincs mit – böktem ki végül, mimikám pedig végre őszinte volt. Megkönnyebbültem. Ekkora kő még sose esett le a szívemről.

– Kérhetnénk tőled még valamit?

Nem. Nem! NEEEM! Legszívesebben ezt üvöltöttem volna, mielőtt futásnak eredek. Ám ehelyett:

– Micsodát? – Tiszta hülye vagyok. Még Micha hálás mosolya sem nyugtatta meg lelkemet. Még így sem éreztem jónak azt, amit teszek.

– Szeretném elküldeni TaeTae-t bevásárolni. – Szeretetteljesen átkarolta fiát és közelebb húzta magához. Taehyung csak vigyorgott mint pék kutyája a kiflire, s csillogó szemekkel kereste én íriszeimet. Ismét mosolyt erőltettem magamra – szinte láttam, milyen rondán festek ezzel a szenvedő és hamis maszkkal. – De nem ismerjük a várost. Nem szívesen engedem el egyedül, ezért hálás lennék, ha elkísérnéd.

Mondtam én: meg a macinak a faszát.

Vissza akartam utasítani. Haza akartam menni zuhanyozni, beszélgetni a nővéremmel, aki előző este ért haza a kollégiumból, pihenni és legfőképp Kim család-mentesíteni. De Micha olyan kérlelően nézett rám, hogy belesajdult a szívem. Nem beszélve fiáról, aki olyan arcot vágott, mintha a barátnője lennék, akinek éppen most kérte meg a kezét és várja, hogy vajon igent mondok-e.

– Köszönöm szépen, Hoseok! – szólt végül az anya, s a konyhapulthoz sietett, ahol a pénztárcája hevert.

Meghökkenve nyitottam és csuktam a számat, úgy nézhettem ki, mint egy túlméretezett hal. Hirtelen egy hang se jött ki a torkomon. Ezeknek a hallgatás tényleg beleegyezésnek számít? És miért bíznak meg bennem ilyen rövid idő után? Nem félnek, hogy egy sorozatgyilkos vagyok, és hat darabban fogom elküldeni nekik postán Taehyungot? Késő lett volna akadékoskodni, Micha már adta is a pénzt fiának, aki egy bensőséges mozdulattal szökellt oda hozzám, s ölelt meg örömében.

– Tök jó lesz! – kuncogott bele a nyakamba. – Köszi szépen, Hoseokie! Biztos jól fogjuk érezni magunkat.

Igen. Persze, hogyne.