Kérek egy új szomszédot! #2

– Kell még mosószer, papírtörlő, folyékony zsíroldó… – Taehyung az anyjától kapott listába bújt bele, amit Micha még az ajtóban nyomott kezébe. És igen, ennyi súlyt cipelt azóta, hogy elindultunk.

Magam sem tudom, miért nem dobtam le a földre a két ólomsúlyú szatyrot, vagy miért nem nyomtam Taehyung kezébe és indultam el haza – túl jó szívem van. Sóhajtozva, szemeimet forgatva baktattam új „barátom” mellett, igyekezvén minél kevesebbet társalogni vele, ami látszólag cseppet sem zavarta őt. Tátott szájjal és a gyönyörtől csillogó szemekkel pásztázta a számára még ismeretlen város minden négyzetcentiméterét, bugyuta fejét ide-oda kapkodta, mikor elsétáltunk egy új, vagy egy számára érdekes épület előtt. Önelégült arccal élvezte a nyári szellő simogató melegségét, ami néha narancssárga hajzuhatagába kapott, s ő topmodell módjára tűrte hátra rakoncátlan tincseit, ha azok táncra perdültek. Én bezzeg csak unottan és büdösen róttam a bevásárló negyed utcáit azon gondolkodva, melyik tusfürdőmet használjam, ha végre hazajutok.

Taehyung puha ujjainak érintése zökkentett ki elmém medréből, ahogy felkaromra tekeredtek, s nyomkodni kezdtek.

– Mégis mit művelsz? – vontam fel egyik szemöldökömet indulatosan.

– Milyen jó kondiban vagy, Hoseokie – taperolt tovább. – Szoktál edzeni, mi? – Na, itt eldurrant az agyam. A csípős megjegyzés magától jött, nem bírtam csukva tartani a számat.

– Igen – bólintottam határozottan. – Lusta fiatalok kurvára nehéz szatyrait szoktam cipelni minden hétvégén. Valóban erős karom lesz tőle.

Úgy éreztem, nem fognak szavaim eljutni az agyáig, de reménykedtem benne, hogy talán mégis megérti a célzást faragatlanságom mögött – s valóban. Ám a várt vidám reakció helyett egy meghökkenve pislogó, kiskutyaszemekkel megbánást sugárzó fiú nézett vissza rám, a szégyenérzet minden árnyalatát magára öltve.

Lelkiismeret-furdalás mart belülről, hiába tudtam, hogy jogos az indulatom. Taehyunggal egyszerre torpantunk meg a járdán, ügyet sem vetve a többi járókelőre, akiknek minden hajlékonyságukat bevetve kellett kikerülniük minket. Kétségkívül megbántottam a fiút, amit akaratosan se tudott volna elrejteni. Szólásra nyitottam ajkaimat, de Taehyung megelőzött – szó nélkül vette ki jobb kezemből a szatyrot, s egy erőltetett mosollyal kapcsolta össze tekintetünket újra. Azonban ugyanolyan gyorsan pillantott a földre, s már csak a cipője orrát fixírozta.

– Bocs, Taehyung – sóhajtottam fel –, én csak…

– Igazad van – szakított félbe. – Ne haragudj. – Ajkait szomorúan biggyesztette lefelé, s megindult előre. Még testtartása és lomha lépései is bűnbánatot tükröztek, szívem pedig fájdalmasan szorult össze a látványtól. Sietve zárkóztam fel mellé, s szabad kezemet vállára tettem, bíztatásképpen pedig rá is markoltam kicsit.

– Nem akartalak megsérteni. – Hangom szokatlanul halk volt, még magamat is megleptem vele. – De valljuk be, azért kicsit bunkó dolog a még csak ma megismert „haveroddal” cipeltetni a cuccod.

– Igazad van, hyung. Viszont – újra az az ezer wattos vigyor költözött arcára, amit eddig ott tanyázott – most már csak rájátszom. Ennyire azért nem sértettél meg. – Öblös nevetését valószínűleg két utcával odébb is hallani vélték az emberek, engem viszont olyan düh kerített hatalmába, aminek hatására az összes vásárolt tojást hozzávágtam volna, hogy aztán fejére húzhassam a szatyrot, megkössem és bevágjam egy kukába. Ám egyetlen szó még mindig a fejemben visszhangzott – hyung. Ha valóban idősebb vagyok nála, végképp megemlegeti, ha még egyszer a bolondját járatja velem.

– Hány éves vagy? – szökött ki hangszálaimból a kérdés, utánajárván, valóban hyungja vagyok-e.

– Húsz – felelte boldogan. – Látszik rajtad, hogy idősebb vagy nálam, huszonkettő körül lehetsz, szerintem. – Mély hangja magabiztosságot árasztott magából, amivel felettébb sikerült meglepnie.

– Valójában huszonegy vagyok – pontosítottam, miközben próbáltam leplezni feltörő mosolyomat, ami már fájóan húzta a bőrt ajkaimon. Ezalatt a pár mondat alatt tűnt eddig a legnormálisabbnak, már kezdtem elhinni, hogy csak én ismertem félre. Talán túl előítéletes voltam, talán egyáltalán nem tébolyodott, egyszerűen csak különc, akit a birkatársadalom kitaszított különlegessége miatt, és szegény most azzal vesződik, hogy hozzá hasonló csodabogarakat találjon, akik szintén nem kaptak helyet az ekvivalens majmokból állok tömegben. Gondolkodtam, hogy bocsánatot kérek az eddigi otromba viselkedésemért, hiszen különösebben nem tett semmi rosszat, amivel kiérdemelte volna hideg és durva hozzáállásomat, de esélyt se adott rá.

– Nézd, Hoseok, édességbolt!

A korábban elvett zacskó ismét az én vállamat húzta, miután Taehyung kezembe nyomta és előrerohant az említett üzlet felé. Mintha a korábbi diskurzusunkat a szél repítette volna el, újra magára öltötte az idegesítő és a tiszteletre fittyet hányó stílusát, én pedig morfondírozás nélkül mondtam le a bocsánatkérésről. Imádkozni kezdtem, hogy mihamarabb túlessünk a vásárláson, ezért sietősebb tempóra kapcsoltam. Nem engedtem be egy olyan boltba, ahol nem a számára szükséges árucikkeket lehetett kapni, lebeszéltem a városnézésről, s inkább cipeltem minden csomagot, nehogy megint vitatkoznunk kelljen.

***

Hoseok!

Itt a sütemény, amit az új szomszédjainknak készítettem.

Addig vidd át, míg meleg!

Ciccegve gyűrtem össze a papír fecnit, amit anya mellékelt a süteményes dobozhoz, s a fürdőkádból céloztam a WC felé, hogy belehajíthassam. Kezemet ökölbe szorítva és egy halk éljenzést hallatva nyugtáztam a sikert, majd újra elmerültem a forró, habos vízben, ami még mindig jólesően égette bőrömet. Nedves kézzel nyúltam a rizssütik felé, amiknek már a nagyja elfogyott – erről a víz tetején úszkáló morzsadarabok árulkodtak leginkább. Vétek lett volna odaadni ismeretlennek ezt a mennyei finomságot, már az első falatnál megállapítottam. A mai borzalmas nap után pedig végleg úgy gondoltam, hogy ez engem illet, én dolgoztam meg érte. Már fejemben zengett anyám feldúlt hangja, éreztem tarkómon apró tenyere csattanását, de nem érdekelt. Majd azt mondom, átvittem…

– Hoseok, meddig áztatod még a formás segged? – Ez kétséget kizárólag a nővérem hangja volt, amit még a fürdőszoba ajtó sem tompított kellőképp, így ijedten kaptam fel a fejemet nevem hallatán.

Ezek szerint felkelt. Hónapok óta nem találkoztunk, és ez az első szava hozzám, miután hazajön. Annyira tipikus.

– Jó sokáig, ugyanis amíg te átaludtad az egész délelőttöt, én rabszolga módjára güriztem! – kiabáltam, a hangom visszhangzott a fürdőszobában.

– Jaj, mindjárt megsajnállak, öcsi. – Tiszta cinizmus fröcsögött szájából. – Na, szállj ki a kádból, mielőtt öregemberré szottyadsz a vízben! Aztán vidd át a sütit a szomszédoknak. Mielőtt anya elment, megkért, hogy szóljak rád.

– Hova ment? – kíváncsiskodtam teli szájjal.

– Átmentek a barátnőivel Haewonhoz. Tudod, ahhoz az asszonyhoz, akit fel akartál szedni, mikor először itt volt.

Harsány nevetését hallva faarccal ejtettem bele fürdővizembe az édességet. Lassan egy éves sztori, de azóta is szívja vele a véremet. Nem tehetek róla, hogy jól tartja magát!

Hektikusan szálltam ki a vízből – a csempére fröcskölve annak felét –, magamhoz vettem az üres dobozt, hogy kihajíthassam a kiskukába, s pepecselés nélkül kinyitottam az ajtót, ahol nővérem vidám arca köszönt vissza rám.

– Csak féltékeny vagy, mert neki van haja és melle – vágtam vissza. Csúnya dolog másokat a hiányosságaikkal és rossz tulajdonságaikkal piszkálni, azonban mi rendszeresen ezzel foglaltuk el magunkat. Nővéremet tényleg nem áldotta meg a sors nagy keblekkel, amit részben a szokottnál is vékonyabb testalkatának köszönhetett. A haját viszont ő maga vágatta rövidre, mondván, így sokkal kényelmesebb, praktikusabb és nem izzad a tarkója nyáron.

Már vártam a csípős reflektálást, azonban nővérem arca elkomorult. Szemei kidülledtek, ráncok jelentek meg homlokán, száját pedig nagyra nyitotta egy hangos ordítás kiengedéséhez.

– Az Isten szerelmére, Hoseok, vegyél már fel valamit! – takarta el szemeit és hátat fordított nekem. Először nem értettem, mire akar kilyukadni, de mikor végignéztem magamon megláttam, amit ő. Eszembe se jutott zavartatni magam, hiszen családban marad, számtalanszor látott már meztelenül, nem is értettem, miért akadt ki ennyire. Ám ahogy ismét nővéremre pillantottam, sátáni vigyor terült szét arcomon. Halkan mögé settenkedtem és egy határozott mozdulattal átkaroltam törékeny testét, hogy egy csontropogtató ölelésben részesíthessem. Egy hangos sikollyal díjazta cselekedetemet, amin szintén nevetnem kellett.

– Ugyan már, Jiwoo! – búgtam nyakhajlatába. – Nincs rajtam semmi olyan, ami ne lenne szemrevaló!

– Őszintén szólva – fordult velem szembe egy gyors forgással –, a lenti hiányosságaid miatt szörnyedtem el ennyire. Nem lehet könnyű így élni.

A mosoly azonnal lefagyott az arcomról, s egy határozott mozdulattal löktem el magamtól noonat.

– Menj a picsába – sziszegtem fogaim között, de csak egy nevetést kaptam válasznak. – Örülök, hogy hazajöttél a nyári szünetre. – Jiwoo rám kacsintott, s szó nélkül eloldalgott a fürdőszobába.

***

Csutkára kinyitott szekrényemből dobáltam az ágyra a mára kiválasztott ruhaszettemet, ami egy egyszerű mackónadrágból és atlétából állt. Itthonra, a pihenéshez tökéletes volt.

Időközben sikerült magamra öntenem egy bokszeralsót, csak hogy mindenki megnyugodjon és hiányosságaimon senki se szörnyülködjön. Bár zárójelben megjegyezném, hogy valójában semmi ilyesmiről nincs szó, és eddig nem volt rá panasz.

Felemelő érzés volt tisztának lenni, felvenni a frissen mosott ruháimat, amikből még intenzíven áradt az öblítő bódító illata. Nagyot szippantottam belőle, amitől ajkaim nyugodt mosolyra húzódtak – végre egyedül a kis zugomban, ami csak az enyém, és nem zavarhat senki. Nincs Jiwoo az éles megjegyzéseivel, nincs anya és a pesztrálása és nincs Taehyung.

A laptopom előtt ülve, az e-mailjeimet görgetve is csak az új szomszédom járt a fejemben, amitől szokatlan és furcsa érzés kezdett fojtogatni. Csak arra tudtam gondolni, mint eddig – sajnáltam őt. Olyan elveszettnek és magányosnak tűnt, de tudtam, hogy nem vonhatok le elhamarkodott következtetést. Lehet, hogy rengeteg hozzá hasonló barátja van és egyszerűen csak ilyen idegesítő jelleme van, és szó sincs figyelemért könyörgő feltűnési viszketegségről. Ahhoz, hogy erre fényt derítsek, jobban meg kellett ismernem őt, de magamnak se akartam hazudni – semmi kedvem nem volt ehhez. Nem éreztem azt, amit ő, miszerint máris barátok vagyunk és szükségem lenne a társaságára. Inkább elkerülni akartam, jó messzire, azonban szomszédok voltunk, így ez kivitelezhetetlennek minősült.

– HOOOSEEEEOOOOOK!!!

Ijedten ugrottam össze nevemet hallva, még egy lányos sikoly is elhagyta ajkaimat, nem beszélve térdemről, ami sajgott miután bevertem az asztal sarkába. Saját testemet ölelve kaptam fejemet a hang irányába, ami olyan közelről jött, mintha egyenesen a fülembe ordítottak volna. Azonban mikor megpillantottam a kiáltás tulajdonosának arcát az ablakban, jól láthatóan megforgattam szemeimet, s válaszként visszaküldtem neki egy visszataszító fintort, ami valószínűleg mindent elárult. Ha a fiú eddig nem nevetett eléggé ijedtségemen, most még inkább a hasát fogta a kontytetőn guggolva.

– Mi a francért nem használod az ajtót, mint akárki más? – nyitottam ki az ablakot, majdnem orrba verve vele barátomat, habár nem zavart volna, ha megtörténik.

– Van ajtótok? – vigyorgott, majd egy tökéletes szökkenéssel a szobám közepén termett.

– Nagyon vicces vagy, Jimin – ütöttem vállon, de már az én arcom is hasonló mimikát vett fel, mint az övé.

– Most mi a bajod? – vonta fel egyik szemöldökét. – Mindig az ablakodon keresztül közlekedek – húzta el durcásan a száját, karjait pedig összefonta mellkasa előtt.

– Igen, de eddig még nem hoztad rám a szívbajt.

– Haha, látnod kellett volna azt a rusnya, ijedt képedet! – Jimin újfent nevetésben tört ki felelevenítve emlékeit, de valahogy nem tudtam osztani jókedvét. Ehelyett lelöktem az ágyra és az arcába nyomtam egyik díszpárnámat, mire ő heves kapálózásba kezdett. Engem ez valahogy jobban szórakoztatott.

– Jól van, haver, nagyon erős vagy, de most már megfulladok – ütött rá ingerülten mindkét alkaromra, én pedig eleget tettem kérésének. Ám erről a témáról újfent eszembe jutott Taehyung. Akaratom ellenére lazítottam a párna szorításán és ügyet sem vetve a kócos hajú, magában fortyogó Jiminre huppantam le mellé az ágyra. Hamar észrevette, mennyire kizökkentem a pár pillanatnyi jókedvemből, így kíváncsi arccal hajolt hozzám közelebb, s próbálta meg kifürkészni kifejezéstelen arcomat.

– Mi a baj? – kérdezte végül. – Elsápadtál.

– Nincs gond, csak visszaemlékeztem a mai délelőttömre, hogy mennyire szörnyű volt.

– Na, miért?

Mesélésbe kezdtem. Felvázoltam az egész helyzetet Jiminnek, nem hagytam ki egy apró mozzanatot sem abból a pár órából. Szóvá tettem anyámat, Taehyungot, a családját, a bevásárlást, az emóciókat pedig a végére hagytam. Hangosan gondolkodva próbáltam megfejteni a csodabogarat, hátha Jiminnek akad valami épkézláb teóriája a fiúval kapcsolatban, de sajnos egyikünk se lett okosabb. Csendben és érdeklődve hallgatta az élménybeszámolót, ám arcának vonásai mindig tükrözték véleményét új szomszédomról. A vak is észrevette volna, mennyire hasonlítunk, hiszen ugyanúgy reagált, mint én először.

– Kicsit beteg a srác – fintorgott. – Biztos hatalmas szíve van, de talán ezt nem ezzel a stílussal kéne kifejeznie.

– Áh – nyögtem fel és a korábbi párnát a földhöz vágtam. Jimin csak kérdőn nézett rám. – Nem is értem, miért foglalkozok ezzel. – Hirtelen ötlettől vezérelve az ablakomhoz léptem, s az íróasztalon támaszkodva szemeztem a szomszédház ablakával. – Nekem ő egy senki, nem fogok a lelkiállapotán agyalni naphosszat. Nem is akarom őt megfejteni, nem vagyok sem az apja, sem a pszichológusa, hiába kellene neki egy. – Szemem sarkából láttam, ahogy Jimin mellém lép. – Csak annyira idegesítő egyéniség! Minden szava és mozdulata beivódik az agyamba – a tiszteletlenség, a modortalanság, a közvetlenség, az ok nélküli érintések és ölelések… Flúgos és kész!

– Hát… valami van vele – motyogta maga elé Jimin, mire én értetlenül fordultam felé. Nem tudtam, mire értheti ezt pontosan, így választ vártam. De e helyett ő csak előre bökött, én pedig követtem ujjának irányát, ami a szomszéd ablakra mutatott.

– Ó, istenem… – nyögtem fel hangosan, mikor szemeim elé tárult egy nem kívánt látvány. Az emlegetett személy állt – feltehetőleg – szobája ablakában, s fejét körbeölelő vigyorral integetett felénk. Nem akartunk Jiminnel modortalanok lenni, így megpróbálkoztunk egy hasonló gesztussal, de meghökkent mimikánkat nem tudtuk levakarni. Ám ami ezután jött…

Taehyung egy pillanatra elkapta tekintetét, mintha valami másra koncentrált volna. Nem tartott sokáig ez az állapot, mert a következő pillanatban már egy A4-es lapot szorongatott ujjai között, amire az volt írva, Sziasztok! Feltűnően csaptam homlokon magam.

– Erről beszéltem, Jimin. Erről beszéltem.

Kérek egy új szomszédot! #1

– Szívem, gyere csak ide! – Teli szájjal fordítottam fejemet anyám kedves hangjának irányába. Ő egy kávéval teli bögrét szorongatott vékony ujjai között, barátságos arcán pedig mosoly csücsült, miközben az ablakon nézett kifelé. Érdeklődve álltam fel az asztaltól, s léptem mellé, tekintetemmel pedig követtem az övét. – Költöznek a szomszédba.

– Hm. Valóban – bólintottam, majd lenyeltem azt a falat tojást, ami a számban volt. Szemeimmel kísértem az alakok mozgását, akik kiszállva a fehér költöztető autóból kezdték meg a kipakolást. Egy háromtagú család mozgolódott a két költöztetővel együtt, miközben bútoraikat és kartondobozaikat pakolták ki az autóból. A családfő az egyik szakállas férfi segítségével vonszolt be egy nehéz kanapét a keskeny ajtón, az anyuka három egymásra pakolt dobozzal ügyeskedett, míg fiúk egy cserepes virágra vigyázott kezei között. Első ránézésre velem egyidős lehetett, vagy talán egy évvel fiatalabb. Narancssárga hajzuhatag pihent a fején, vékony testét egy kockás ing takarta. Felettébb érdekes egyéniségnek tűnt még ilyen távolról is.

– Segíteni kéne nekik – fordult felém váratlanul anya, én pedig szemöldökömet ráncolva néztem vele farkasszemet. Kis idő múlva felfedeztem tekintetében a célzást, s mikor végre eljutott agyamig, mit is szeretne valójában, szemeim a kétszeresükre dülledtek.

– Én? – Hangom egy oktávval megemelkedett, miközben mellkasom felé mutattam. – Anya, most voltam futni, épp, hogy megreggeliztem. Szeretnék lefürdeni, aztán elnyúlni az ágyon és olvasni valamit. Szar hetem volt.

– Hoseok drágám, így illik – simított végig puha kezével az izzadtságtól nyirkos arcomon. – Jó szomszédi viszony.

– Akkor segíts nekik te – köptem oda foghegyről, de azonnal megbántam, mikor szemem láttára kezdett átrendeződni anyám arca. Vonásai elkomorodtak, a bögrét pedig úgy vágta le a konyhapultra, hogy enyhén összerezzentem. ­Egy kis kávé ki is fröccsent belőle.

– Odamész és segítesz! – hajolt hozzám közelebb, hangja ellentmondást nem tűrő volt. – Én addig sütök rizssütit, s délután átviszed!

– De anya…

– Nincs de! – szakított félbe. – Fürödni felesleges, mert most úgyis le fogsz izzadni újra, szóval akár indulhatsz is! – Meg se várta, hogy reflektálok-e valamilyen formában. Megragadott vállaimnál, megpördített tengelyem körül, s az ajtó felé kezdett taszigálni. Hiábavaló lett volna ellenkeznem, olyan erősen lökdösött a kijárat felé. Egy pillanatra megállt, kinyitotta előttem az ajtót, s egy laza mozdulattal kilökött rajta. Az elántól kis híján megfejeltem a betont, de gyors reflexeimnek hála időben kapcsoltam, s megfordultam. Ám anyám pont abban a pillanatban csapta be az ajtót orrom előtt, így szavaim a lakkozott falapnak csapódtak.

– Muszáj? – ordítottam, mire anya hasonló hangnemben kiabált ki egy igent. Hektikusan fújtattam egyet, s barna tincseim közé túrtam, azon gondolkozva, miért kell neki másodpercenként stílust váltania. Imádtam anyámat, a gyakori hangulatingadozásait viszont annál kevésbé. Egyik pillanatban maga volt a jóság, szinte láttam az arany glóriát feje fölött és a fehér szárnyait hátából kinőni. Ám pár szekundummal később ördögszarvakat növesztett magának, s vasvillájával szurkálta fenekemet infernális kacajt hallatva.

Kelletlenül trappoltam le a négy fokos lépcsőnkön, s indultam meg a szomszéd család irányába. Több méterről is láttam, mennyi holmit hoztak magukkal, tényleg elkélhet a segítség, csak azt nem értettem, miért pont az enyém. Morfondírozásra azonban nem sok időm akadt, hiszen alig pár lépésre laktak tőlünk, s mikor látótávolságon belül voltam, a középkorú nő rám emelte csodálkozó tekintetét, mozdulatsora pedig megfagyott.

– Üdv, Jung Ho Seok vagyok a szomszédból – hajoltam meg illedelmesen. – Láttam, hogy most költöznek ide, így gondoltam, segítek önöknek. – Illetve anyám gondolta, de ezt inkább nem tettem hozzá.

– Ohh – nyíltak el csodálkozva a nő ajkai. – Milyen kedves fiatalember – mosolyodott el, ám ahelyett, hogy ő is bemutatkozott volna, kezembe nyomott egy kartondobozt. Addigra már a család mindhárom tagja rajtam legeltette tekintetét, én pedig kislányos zavaromban azt se tudtam, mit mondhatnék még. Nem voltam az a könnyen zavarba jövő fajta, viszont ezek hárman első ránézésre meglehetősen furcsák voltak. Túl akartam esni az egészen, ezért ahelyett, hogy további szavak hagyták volna el bármelyikünk száját, megindultam házuk bejárata felé.

Három lépésembe telt, hogy odaérjek a fiatal srác mellé. Magamban reméltem a kellemetlen kommunikáció elkerülését, ám a fiú keresztül húzta számításaimat. Abban a rövid pillanatban, mikor tekintetünk találkozott, egy hatalmas vigyor szelte ketté arcát. Időt sem hagyott fejem elfordítására – átkarolta vállamat és a képembe hajolt.

– Hello – köszönt, még mindig ugyanazzal az arckifejezéssel. – Jó fej vagy, hogy segítesz nekünk.

– Hát… kösz. – Egy féloldalas mosolyt erőltettem magamra, ami inkább nézett ki vicsorgásnak. Most találkoztunk először, de máris úgy viselkedett, mintha legjobb barátok lennénk.

– Taehyung vagyok. – Bal karjával mellkasához ölelte a szobanövényt, jobb kezét pedig felém nyújtotta. Egy ideig szemeztem a karkötővel, ami csuklóján lógott, de aztán nagyot sóhajtva megtámasztottam a dobozt bal térdemen, s kezet fogtam vele.

– Hoseok – tudattam vele nevemet én is, mire nem várt módon elvigyorodott, s megforgatta szemeit.

– Tudooom – közölte elnyújtott hangon. – Már mondtad – azzal ugrándozva elindult befelé.

Megilletődve néztem utána, arcomon egészen biztos megjelent egy ronda fintor, ami értetlenségemet és ellenszenvemet tükrözte. Már most nem volt szimpatikus a srác. Tipikusan annak az elveszett, magányos és feltűnési viszketegségben szenvedő egyénnek tudtam volna leírni. Sajnálatot és szánalmat éreztem volna iránta, de így, hogy én voltam személyiségi nyomorékságának elszenvedője, inkább csak idegesített. Tudom, ez rendkívül csúnyán hangzik, de őszinte ember vagyok.

A grimasz egészen addig rajtam volt, míg át nem léptem házuk küszöbét. Orromat azonnal megcsapta az újonnan lerakott parketta és a frissen festett fal illata. Jólesően szippantottam mélyet a levegőből, majd megindultam a többi kartondoboz felé, hogy letehessem melléjük azt, ami nálam volt.

Fejemet forgatva néztem körbe a tágas helyiségben, ami egyértelműen nappaliként fog funkcionálni, hiszen a krémszínű bőrkanapé már egy barna szőnyeg mögött helyet kapott. Ezen kívül csak narancssárga függönyök voltak felrakva, egyébként dobozokon és összeszerelésre váró bútorokon kívül nem láttam semmi érdemlegeset. El kellett ismernem, a színek elég ízlésesen voltak összeválogatva, otthonosan festett a ház. A flúgos nő legalább ehhez értett, ha persze az ő ötletei valósultak meg.

– Tetszik a ház? – A hirtelen jött fémes hangtól azonnal összerezzentem. Nagyokat pislogva fordultam hátra, ahol Taehyung apja állt.

– Igen, nagyon stílusos – bólintottam halványan mosolyogva.

– A feleségem műve.

– Jó az ízlése.

– Igen.

Nem tudtam, mit mondhatnék még, de a családfőn is láttam, hogy lezárta a beszélgetést, annak ellenére, hogy továbbra sem mutatkozott be. Ezt felettébb tiszteletlennek tartottam, de ki vagyok én, hogy szóvá tegyem?

Mintha meghallotta volna gondolataimat, egy váratlan pillanatban felém nyújtotta jobb kezét:

– Kim Dongsun vagyok, örvendek, fiam – bazsalygott. – Ő pedig a feleségem, Micha. – Az éppen a porcelánokat pakolászó feleségére bökött. Michának tipikus anya külseje volt. Kedves arcát vállig érő haj keretezte, teltebb alkatát pedig pasztellszínű ruhák takarták – nem tűnt degeneráltnak.

– Hoseok – mutatkoztam be én is. Újra.

– Tudom, már mondtad – engedett kézfogásán, s figyelmen kívül hagyva sokatmondó arckifejezésemet szemrebbenés nélkül ott hagyott.

Mi van ezekkel? Komolyan, itt mindenki idióta!? Az utolsó reményem az anyuka maradt, de már nem mertem bízni az ő ép eszében sem. Erős, feszítő érzéssel a mellkasomban pakolásztam tovább, s megígértem magamnak, hogy nem elegyedek beszélgetésbe egyikükkel sem – úgy fogom behordani a cuccokat, mint a villám és olyan gyorsan hazafutok, hogy még az éjszakai esőtől vizes járda is porzani fog utánam.

Egy teljes órát eltöltöttem abban a nyomasztóan idegesítő, irritáló légkörben. Szerencsére Taehyung se szólt hozzám egy szót se, viszont én nem tudtam levenni róla a szememet. Fütyörészve, ugrálva közlekedett a lakásban, ám ahelyett, hogy pakolt volna, néha megtörölgetett valamit, vagy csak arrébb rakta pár milliméterrel. Cseppet sem zavartatta magát, a szülei sem szóltak rá, engem viszont mérhetetlenül frusztrált, hogy nem szimplán segítek neki, de helyette dolgozom. Nyugalom, Hoseok, sóhajtottam nagyokat. Csak dolgozz serényen, és előbb szabadulsz.

…

Aha.

Meg a macinak a faszát…

– Köszönjük a segítségedet, drágám. – Micha kedvesen mosolyogva simított végig hajamon. Úgy éreztem magam, mint egy kiskutya, aki szerető gazdájától váratlanul átkerült egy pszichopata családhoz, akik ijesztően erőszakosan próbálják ráerőltetni szeretetüket. Ám a szagom is egy kutyáéra hasonlított – az aroma azonnal megcsapta orromat, mikor kelletlenül behúztam a nyakamat Taehyung anyjának érintésétől. Tagadhatatlanul rám fért volna egy zuhanyzás, és akkor jutott eszembe, mi van, ha Taehyung apja azért volt velem ellenséges, mert büdös vagyok? Nem, biztosan nem. Ez a család egyértelműen nem százas.

– Igazán nincs mit – böktem ki végül, mimikám pedig végre őszinte volt. Megkönnyebbültem. Ekkora kő még sose esett le a szívemről.

– Kérhetnénk tőled még valamit?

Nem. Nem! NEEEM! Legszívesebben ezt üvöltöttem volna, mielőtt futásnak eredek. Ám ehelyett:

– Micsodát? – Tiszta hülye vagyok. Még Micha hálás mosolya sem nyugtatta meg lelkemet. Még így sem éreztem jónak azt, amit teszek.

– Szeretném elküldeni TaeTae-t bevásárolni. – Szeretetteljesen átkarolta fiát és közelebb húzta magához. Taehyung csak vigyorgott mint pék kutyája a kiflire, s csillogó szemekkel kereste én íriszeimet. Ismét mosolyt erőltettem magamra – szinte láttam, milyen rondán festek ezzel a szenvedő és hamis maszkkal. – De nem ismerjük a várost. Nem szívesen engedem el egyedül, ezért hálás lennék, ha elkísérnéd.

Mondtam én: meg a macinak a faszát.

Vissza akartam utasítani. Haza akartam menni zuhanyozni, beszélgetni a nővéremmel, aki előző este ért haza a kollégiumból, pihenni és legfőképp Kim család-mentesíteni. De Micha olyan kérlelően nézett rám, hogy belesajdult a szívem. Nem beszélve fiáról, aki olyan arcot vágott, mintha a barátnője lennék, akinek éppen most kérte meg a kezét és várja, hogy vajon igent mondok-e.

– Köszönöm szépen, Hoseok! – szólt végül az anya, s a konyhapulthoz sietett, ahol a pénztárcája hevert.

Meghökkenve nyitottam és csuktam a számat, úgy nézhettem ki, mint egy túlméretezett hal. Hirtelen egy hang se jött ki a torkomon. Ezeknek a hallgatás tényleg beleegyezésnek számít? És miért bíznak meg bennem ilyen rövid idő után? Nem félnek, hogy egy sorozatgyilkos vagyok, és hat darabban fogom elküldeni nekik postán Taehyungot? Késő lett volna akadékoskodni, Micha már adta is a pénzt fiának, aki egy bensőséges mozdulattal szökellt oda hozzám, s ölelt meg örömében.

– Tök jó lesz! – kuncogott bele a nyakamba. – Köszi szépen, Hoseokie! Biztos jól fogjuk érezni magunkat.

Igen. Persze, hogyne.

Egy alkotás menete

Sokszor elgondolkodom, hogy festhetek kívülről, amikor írok. Rengetegszer elméláztam már azon, hogyan lehetne szavakba önteni a szerző-karakter közti kapcsolatot. Magamnak se és másnak se tudtam szofisztikáltan megfogalmazni. Ez a rövidke novella éppen ezért született.

~~~

A levegő dermedt, mégis melankóliával és cigarettafüsttel átitatott volt mint mindig, az egyszerű, porlepte bútorokon erőtlen fény verődött vissza mint mindig, a szoba csöndje pedig fullasztó volt mint mindig. Tapintható közöny táborozott le a lakás minden szegletében, hogy megmérgezzen mindenkit, ki betette a lábát. Egy valakiben nem váltott ki keserű hatást, mert az a valaki teremtette meg ezt a fullasztó apátiát és fásult beletörődést maga körül. Szépen, lassan rombolt le minden lelkesedést és érzelmi felfűtöttséget, hogy helyet adhasson személyes kálváriájának és perszonális enerváltságának, melynek fanyarul szürke füstje fokozatosan rátelepedett a személy aurájára és környezetére. De talán arca vonásaiba égett lélektelenség volt a legszembetűnőbb, amit a monitor kék fénye csak még inkább kihangsúlyozott, mikor árnyékot vetett rá.

Ha az embernek meg kell halnia, veszítse életét a szenvedélye által. A sebesség-megszállott driftelés közben, a kábítószeres túladagolásban, az adrenalin-függő bungee jumping kötele szakadjon el, egy írót pedig emésszen fel a saját fiktív világa.

– Szép teória. – A csönd önfeláldozóan szűnt meg, mikor a szobában lebegő füst felszólalt, s egy ismerős, mégis idegen alakot kezdett felölteni. – Nagyon jó úton jársz efelé.

Az írónő egy pillantásra se méltatta a mögötte magasodó személyt, hiszen pontosan tudta, kivel van dolga. Ujjai továbbra is eszeveszett sebességgel száguldoztak egyik billentyűről a másikra, a fehér lapot pedig fekete betűk és fátyolos emóciók kezdték megtölteni. Az alak szórakozottan hajolt előrébb, hogy el tudja olvasni a deprimáló szavakat, ajkait pedig az örömteliség kampói húzták felfelé, miközben tekintete ide-oda cikázott a monitoron, hogy követni tudja a folyamatosan szaporodó mondatokat.

– Én nem tennék ilyet – húzta el ajkait szkeptikusan. – Ez nem túlzottan illik a személyiségemhez. – Az írónő ismételten zárva tartotta száját, viszont jobb kezének ujjai a törlés gombra vándoroltak, hogy eltűntethesse amit papírra vetett, s néhány szót visszamehessen az időben, hogy új jelent írhasson. – Ez már sokkal jobb! – egyenesedett ki elégedetten az alak, s a hatás kedvéért csípőjére tapasztotta tenyereit.

– Inkább bízd rám! – szólalt meg akkor először a szerző. – Elvégre itt én alakítom a történéseket.

– Egy nagy fenét! – horkantott fel az árny. – Eleinte talán. De ha engeded, hogy túlságosan beszippantson az általad kreált világ, akkor a karaktereid átveszik fölötted az irányítást.

– Túl erős személyiségeket hoztam létre? – A lány ujjai lefékeztek a klaviatúra fölött, s megfagyva pihentek tovább a levegőben, arra várva, hogy ismét használatba léphessenek. Az írónő elmerengve ráncolta szemöldökét, még mindig nem pillantott alakot öltött karakterére, akinek viszont minden hanglejtése, szava és mozdulata idegesítően csevegő volt.

– Úgy bizony, Snarky – veregette meg a vállát, s mintha szürke kézfeje arra a pillanatra elhalványodott volna. – Ha sokáig írsz, a karakterek jól kidolgozottak, majd valódiak lesznek. Meg fogják követelni a hozzájuk leginkább illő reakciókat, szavak, tetteket.

Snarky kénytelen volt elismerni a mondatok igazát, s a hallgatás beleegyezés teóriához hűen ajkait nem beszédre használta, hanem a hamutálban füstölgő cigit emelte közéjük, hogy a toxin könnyűszerrel mérgezhesse és színezhesse feketére nyelőcsövét és tüdejét. Ráérősen engedte ki a szürke felhőt testéből, ami kényelmesen haladt tovább a – hozzá képest – tiszta levegőbe, majd hosszú momentumok erejéig meg is dermedt benne.

– Na, de én a világért sem akartalak megzavarni, pötyögjél csak tovább – váltott át kellemesebb hangnembe az árny, már ha ez lehetséges volt.

– Már mindegy, Logan – nyomta el a csikket Snarky. – Kissé kizökkentettél.

– Akkor zökkenj vissza! – utasította egy arcát átszelő vigyorral Logan. – Kíváncsi vagyok, mi fog történni velem.

J-Hope - Blood-Guilty

Ujjaim fáradtan, ernyedten tekeredtek rá a hűtő fogantyújára, hogy kivehessem a narancslevet. Szememet azonnal éles fényben fürdette meg az erős világítás, s hunyorogva nyúltam a szokásos helyre, hogy kiszáradt számat folyadékkal láthassam el. Nagyokat kortyoltam a doboz tartalmából, kiélvezve, ahogy az üdítő végigszánkázik nyelőcsövemen, ám a kortyolgatásból hangos ajtócsapódás zökkentett ki. Egy szekundum erejéig kikerekedtek szemeim, de mikor agyam feldolgozta az eseményeket, s rájött, hogy semmi újat nem kell tapasztalnia, ismét nyugalom – vagy inkább monotonitás – árasztotta el testemet.

– A picsába! – Emelkedő hanglejtés követte a hangos puffanást, amit tippem szerint egy földet ért cipő okozott. Szemeimet látványosan megforgatva tettem vissza a félig kiürült dobozt, s vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, hogy visszabattyoghassak a szobámba, megelőzve a bajt. Sajnos elkéstem, tekintetembe pedig azonnal apám szakadt külseje fúródott. Teljes testsúlyával a konyhapultra támaszkodott, megelőzve a potenciális padlófeltörlést, s szemeit összeszorítva próbálta gondolkodásra késztetni agyát. De én már láttam, hogy ez fölösleges kísérlet.

– Szia, apa. – Nem akartam illetlenséget kifejezni azzal, hogy nem köszönök, de hangom még így is érdektelenséget, apátiát sugallt. Közönyös arccal indultam meg a lépcső felé, mikor konstatáltam, hogy ha akarna se tudna válaszolni, ám egy váratlan pillanatban szavai további maradásra késztettek.

– Hoseok – szólt utánam rekedten, s habár lábaim felzárkóztak egymás mellé, én nem fordultam meg. Csak csendben, a lépcsőfokokat bámulva vártam. – Anyád hol van?

– Alszik – válaszoltam kurtán, majd megragadtam a korlátot, hogy felvonszolhassam magamat. Még hallottam, ahogy apám ingerülten rácsap a konyhapultra, ez a hang pedig meggátolt, hogy tovább haladjak szobám felé. Apa még mormogott valamit, ami inkább káromkodásra hajazott, semmint egy jó éjszakát fiamra, majd ellökte magát a pulttól, s bizonytalan léptekkel, dülöngélve megindult a hálószobájuk felé.

– Ne kelts fel anyát! – szóltam neki oda, mikor már a konyhaajtó küszöbénél álltam. Normális esetben megijedtem volna apám tekintetétől, de már annyira hozzászoktam ehhez a becsmérlést, lekicsinylést sugárzó szempárhoz, hogy nem tudott meghátráltatni. Szenvtelenül álltam tovább az ajtóban, várva apám következő lépését. Ami az lett, amire számítottam.

Irányt váltott, hogy közelebb kerülhessen hozzám, majd ugyanolyan ingatagsággal megindult felém. Láttam, ahogy teste mellett ökölbe szorulnak kezei. Akaratom ellenére léptem hátra egyet, de nem elég nagyot. Apa elkapta a pólóm felső peremét, s közelebb rántott magához. Meg se kellett szólalnia, a belőle áradó piaszag már-már fullasztó, fojtogató volt. Fintorognom, hánynom kellett tőle. Alapjáraton is.

– Te nekem nem mondod meg, mit csináljak – sziszegte fogai között. – Megértetted?

– Ja, meg. – Próbáltam állni tekintetét, de jelenleg a szokásosnál is ijesztőbb volt.

– Nem hallottam!

– Igen, megértettem! Csak engedj már el! – ragadtam meg a csuklóját, majd megkíséreltem lefejteni ujjait a ruhámról.

– Normálisan válaszolj, kurva kölyök! – Ordítása dobhártyaszaggató volt, ütése pedig azonnal kizökkentett a kezdeti sokkból. Fájdalmasan ütköztem neki a falnak, s rögvest szám után kaptam, hogy felrepedt alsóajkamról letöröljem a friss vért.

– Te nem vagy magadnál – suttogtam dühtől elködösült tekintettel. – Inkább húzzál vissza a kocsmába, vagy aludj valamelyik haverodnál! Nem vagyunk rád kíváncsiak. Se anya, se én!

– Amíg enyém a lakás azt csinálok itt, amit akarok! – reagált agresszívan offenzív szavaimra, ezzel felgyújtva bennem az iránta érzett utálatom minden szikráját.

– Nem a tiéd, hanem anyáé! Te csak élősködsz rajta. Lófaszt nem érsz!

Nyilvánvalóan elvetettem a sulykot utolsó mondatommal, mert ökle újfent arcom felé lendült. Ám most résen voltam. Gyorsan elhajoltam az ütés elől, de apám elánja majd’ ledöntötte őt a lábáról. Gondolkoztam, hogy félre álljak-e, vagy kapjam el, s magam se tudom miért, de az utóbbi mellett döntöttem. Féltem, hogy megbánom, de mikor karjaimba zuhant már meg se mozdult. Teljesen kiütötte magát az alkohollal. Minden ereje elszállt, s vagy elájult, vagy elaludt. Mivel nem tudtam eldönteni, s nem is érdekelt, melyik opció az igaz, átkarolva böhöm testét cipeltem a nappaliba, hogy elfektethessem a kanapén.

– Hoseok, drágám, minden rendben? – Anya aggodalommal teli hangja nyugalommal árasztott el a korábbi feszültségem ellenére. Hiába lappangott bennem továbbra is.

– Igen, persze – fordultam szembe vele, tüdőmből pedig hatalmas sóhaj szakadt fel.

– Ne haragudj, csak most keltem fel – sütötte le szemeit, a megbánás minden arcvonására kiült. – Nem is értem, hogy tudtam nyugodtan aludni.

– Egész nap dolgozol, vezeted a háztartást, nem csodálom, hogy fáradt vagy – húztam félre ajkaimat gondterhelten, majd két lépéssel közelebb mentem hozzá. – Plusz te két ember helyett pihensz – tapasztottam tenyeremet növekvő pocakjára, ezzel mosolyt kiváltva belőle.

– Még mindig nem mondtam apádnak – harapta be alsóajkát, majd az említett személy felé sandított.

– Ne is mondd! – szóltam rá erélyesen. – Azt se érdemli meg, hogy tudja. És amúgy is… semmi köze hozzá.

– Mi történt a száddal? – simított végig a sértett felületen hüvelykujjával. Tudtam, hogy költői kérdés, így csak annyit válaszoltam, hogy a szokásos, semmi gond. – Istenem, kicsim… - Láttam, ahogy szemei könnybe lábadtak. Elérzékenyülve zártuk egymást karjainkba, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy kimutathatjuk szeretetünket, ragaszkodásunkat. Anya csak rám számíthatott, én pedig csak rá. Csak mi voltunk egymásnak, s csak a másik támogatásával tudtuk kibírni az alkoholista apámat és az általa gerjesztett szorongást.

~~~

– Nem tett még feljelentést?

– Nem. – Egymás után a harmadik felesemet gurítottam le torkomon, majd fintorogva csaptam az asztalra a poharat. – Nem mer – kapcsoltam össze tekintetemet barátoméval, kinek szemeiben ugyanolyan érzelmi kavalkád fénylett, mint az enyémben. Félelem, aggodalom, ugyanakkor harag és szánalomérzet.

– Pedig még most kéne. Később már sokkal nehezebb – csóválta a fejét továbbra is, majd jókorát kortyolt söréből.

– Én is tudom, Tae. – Sóhajtva temettem tenyerembe homlokomat. – De az a baj, hogy ez túl hosszú procedúra. Én most azonnal véget akarok vetni ennek.

– De te mégis mit tudnál tenni? – vett egy mély levegőt ő is, majd elhasználtan kifújta azt, meghintáztatva szemébe lógó tincseit. – Összevereted magadat vele?

– Az nem lenne újdonság – húztam ajkaimat keserű, ironikus vigyorra. – Te is pontosan tudod, miért ferde az orrom és miért hiányzik egy porc a gyűrűsujjamból.

– De J-Hope, ez…

– Nincs de! – szakítottam félbe, s a belé fojtott szó egy pillanatra ledermesztette. – Nem fogom hagyni, hogy anyát bántsa, vagy akár a húgomat a hasában. Nekem nincs veszteni valóm, de anyunak még fel kell nevelnie egy gyereket. Nem hagyhatom a kislányt szülő nélkül.

Taehyung lesütött tekintettel burkolózott csöndbe. Tudtam, hogy részben nem ért egyet velem, hiszen a legjobb barátja vagyok tíz éve, s nálam jobban csak a családját félti. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy igazat ad nekem abban, hogy köteles vagyok megvédeni anyámat és a húgomat.

– És a gyerekről már beszélt apáddal? – kérdezte alig hallhatóan, félelemmel telve.

Némán ráztam meg a fejemet. Egyedül Taehyung tudta, ki található anyám hasában. Könnyűszerrel kijelenthettem a tiszta bizalmamat Tae iránt, tudtam, hogy hallgatni fog, így hadakozás nélkül osztottam meg vele ezt a titkot. Ám már akkor kiderült, hogy ő ezt pontosan tudta, s belegondolván nem meglepő, hiszen valamilyen szinten neki is köze van hozzá.

Keserű ízzel a számban nyeltem le röviditalom utolsó kortyát, majd töröltem meg nedves ajkaimat pulóverem ujjába. Taehyung valószínűleg célzásnak vette, mert nadrágjának zsebében kezdett kotorászni pénztárcája után, majd az asztalra csapta mindkettőnk fogyasztásáért való összeget. Apró biccentéssel és hálás mosollyal mondtam neki köszönetet, ő pedig egy alig látható legyintéssel egyenesedett fel a helyéről, hogy elhagyhassa a kocsmát. Tisztában volt a ma megivott mennyiségemmel, így jobb kezét nyújtva segített fel engem, majd hátba veregetve kitessékelt a helységből.

– Hazakísérjelek? – fordult velem szembe a kijáratnál.

– Nem kell – ráztam meg a fejemet. – Hazatalálok.

– Biztos? – vonta fel kételkedve egyik szemöldökét. – Nem nagy kitérő.

– Mintha nem tudnám, hogy a város másik felében laksz – forgattam meg szemeimet egy féloldalas mosoly kíséretében. – Menj csak, nem vagyok berúgva. Tudok vigyázni magamra.

– Aha, persze. – Éreztem a fanyar malíciát hangjában, de nem győzködött tovább. Utoljára még végigmért, s megilletett aggodalmaskodó és szkeptikus tekintetével, de mikor látta, hogy képes vagyok egyenesen elindulni és még inteni is mellé, viszonozta gesztusomat, s elkanyarodott a másik irányba.

Nem állíthatom, hogy tiszta állapotban voltam, de agyam az alapvető funkcióit még közel sem kapcsolta ki. Tudtam járni – viszonylag egyenesen –, láttam, merre haladok, s még gondolkodni is képes voltam, merre kell következőleg lefordulnom. Hiába rögzült be huszonegy évem alatt a hazafele vezető útvonal, most kicsit tanakodnom kellett magamban, de sikeresen hazataláltam. Fogalmam sincs, mekkora kerülőt tehettem, ha tettem, de mire a kapunk előtt tudhattam magamat, már besötétedett. Egyedül az ablakon átszűrődő fényből tudtam viszonylag korai estére asszociálni.

Csak harmadjára sikerült bedugnom a kapu zárjába a kulcsomat, de végül sikerült kinyitnom, s egy hatalmas jelzés-szándékú csattanással bezárni. Várakozásom ellenére a konyhaablakból nem köszönt vissza anyu megkönnyebbült arca, ami kissé aggodalomra késztetett. Amennyire tudtam, megszaporáztam lépteimet, ám a lépcsőnél egy pillanatra megtorpantam. Hangos csattanás és koppanás szűrődött ki a házból, majd egy erőteljes, nyers ordítás következett.

Több se kellett, hogy kijózanodjak. Hevesen verő szívvel, remegő végtagokkal nyitottam ki a bejárati ajtót, majd csuktam be lábbal, hogy aztán igyekvő mozdulattal a szekrényre vághassam a kulcsomat és a konyhába siethessek.

A látvány, ami ott fogadott, olyannyira volt rémisztő, mint hétköznapi. Anyu a konyhapult előtt kuporgott, könnyei patakokban folytak végig keseredett arcán, apám pedig kábán, a fejét fogva próbált közelebb támolyogni hozzá. Tekintetem rögvest másik kezére tévedt, ami már ökölbe szorulva lendült anyu felé, ez pedig éppen elegendő ok volt, hogy testemet mozdulásra bírjam.

Olyan érzés volt, mintha repülnék. Minden hihetetlenül gyorsan történt. Az egy pillanatban még az ajtóban ácsorogtam kidülledt szemekkel, a másikban pedig már apám csuklójára fontam ujjaimat, s rántottam magam felé, hogy aztán minden erőmet latba vetve arcon üthessem. Éreztem, ahogy orrcsontja eltörik, forró vére pedig kezemre folyik a hatalmas erőkifejtés végett, de nem akartam ezzel foglalkozni. Félre ugrottam, hogy ne rám, hanem a hideg kőre essen, én pedig anyuhoz siettem, hogy felsegíthessem.

– A kurva anyádat! – Elengedtem füleim mellett az offenzív megjegyzést. Teljesen immunis lettem rá az évek alatt, már cseppet sem fájt. – Ezt még megemlegeted!

– Gyere, anya! – Gyengén, mégis határozottan megragadtam karját és vállát, felhúztam a földről, majd hálószobájába vezettem.

Hallottam, ahogy apa vehemensen felpattan a földről, s dülöngélve utánunk siet. Bánták a poharak, a cserepes virág, a nappali kisasztala, lelki szemeim elé pedig azonnal bevillant a kép, hogy vajon miként festhet a lakás. De fontosabbnak tartottam azt a fantazmát elkergetni, ami anyu bántott külsejét elevenítette meg, ez pedig arra ösztönzött, hogy sietősebbre vegyem a tempót, betuszkoljam őt az ajtón, majd becsapjam azt. Pontosan apám orra előtt. Hallottam, ahogy nekicsapódik, eme mozdulattal pedig kissé be is lökte a falapot, de szerencsére képes voltam gyorsan reagálni. Teljes testtel nekifeszültem a bejáratnak, s ráfeküdve próbáltam apámat kint tartani és kattanásra késztetni a zárt, ami talán egy időre megvédhet minket tőle.

– Hoseok, állj el a kibaszott ajtó elől! – Csak egy nyílászáró választott el tőle, így fülsüketítő üvöltése azonnal ostromolni kezdte fülkagylóimat, a belőle áradó vérfagyasztó harag pedig rögvest elhűtötte testemet. – Csak kerülj a kezeim közé!

– Takarodj a bánatos francba! – s rácsaptam az ajtót, majd egy gyors mozdulattal kulcsra zártam. Három hangos dübörgést és haragos morgást hallatott még, de nem tudtam kitalálni, pontosan milyen szavakkal illet engem és anyámat. Anyát, aki előttem kuporgott a szőnyegen, könnyektől nedves arcán pedig továbbra is a félelem jelei éktelenkedtek. Lihegve dőltem neki a bejáratnak, s csúsztam végig, míg fenekem el nem érte a padlót, közben végig anyun tartva aggodalommal teli tekintetemet. Nem hagyhattam magára. Erre az éjszakára semmiképp sem. Nem bíztam az ajtó adta biztonságban, s nem bíztam a sorsban sem, ami talán megkíméli őt.

Sóhajtva tápászkodtam fel a földről, majd karoltam fel anyát, hogy az ágyhoz vezessem. Szipogva fogadta el segítő kezemet, s karolt belém, hogy rám támaszkodva botorkálhasson el fekhelyére, de ereje annyira elhagyta, hogy időm se volt, hogy én helyezzem őt kényelembe. Azon nyomban az oldalára dőlt, s feljebb mászott, engedve, hogy betakarhassam, majd befeküdhessek mellé.

– Szeretlek, Hoseok – kapcsolta össze tekinteteinket, mikor fejem már az övéhez hasonló magasságban volt.

– Én is szeretlek, anya – simítottam végig forró arcán. – Nem lesz semmi baj. Itt vagyok veled.

– Úgy érted, velünk. – Halvány mosolyra erőltette ajkait, majd tenyerét saját hasára tapasztotta. Eme mozdulatsorra az én szám sarkai is fölfelé rándultak.

– Úgy – bólintottam, s megfogtam a kezét.

Nem mertem magára hagyni. Féltettem őt apától, féltettem az álmatlanságtól, az aggodalomtól, és féltettem őt a félelemtől. Nem akartam, hogy egyedül legyen a fájdalmaival, a gondolataival.

Ezzel álmodtam.

Verejtékezve ébredtem a tisztaképű fantazmából, amiből reggelre csak színek és képek maradtak meg. Fekete szobák, fehér mozdulatok, skarlátvörös vér, jelenetek közti éles perspektívaváltások, amik még inkább agyamba vésték anyám élettelen testének és apám vértől mocskos arcának képét.

Apró fejrázással próbáltam elterelni gondolataimat, majd kábán az éjjeliszekrény órájára pillantottam. Reggel fél hatot mutatott, ami még két szabad, alvással tölthető órát jelentett volna nekem. Tapintható csend települt az egész házra. Egy árva hang se szűrődött be a szobába, csak az óra éles kattogása zavarta a látszólagos harmóniát és bántotta füleimet.

Aggasztott az álmom. Olyannyira valóságosnak hatott, hogy közel félni kezdtem a teóriámtól, miszerint anya nem ideiglenes, hanem végső álomba merült mellettem. Csak akkor nyugodtam meg, mikor aprót sóhajtva átfordult a másik oldalára, így arca pont szembe került az enyémmel.

Hüvelykujjamat benyálazva töröltem le bőréről az odaszáradt sós könnycseppeket, amik olyan messzinek és valótlannak tűntek, hogy egy pillanatra képes voltam hinni a békességben és az oltalomban. De aztán minden előző nap történt felelevenedett bennem, s arra lettem figyelmes, hogy a szám kiszáradt, szemeim felforrósodtak, látásom pedig elhomályosult.

Nem engedhettem meg magamnak, hogy könnyeket ejtsek. Halk szipogással adtam érzelmeim tudtára ellenvetésemet, s nem engedtem őket feltörni. Inkább lehúztam magamról a takarót, s az ajtóhoz léptem. Fülemet rátapasztva próbáltam kiszűrni valamiféle zajt, de a ház továbbra is nesztelen maradt. Apám vagy kidőlt, vagy elment dolgozni. Dolgozni, ahova inkább csak maga miatt járt be, mert egója nem bírta volna az elbocsájtást.

Fogalmam sem volt, mikor érhet haza, így nem mozdultam. Inkább kihagytam az egyetemet, s otthon maradtam anya mellett. Számoltam a potenciális szidással, de abban a pillanatban az érdekelt a legkevésbé. Inkább nekiálltam egy bőséges reggeli elkészítésének.

~~~

– Persze, aláírom a jelenlétit – nyugtatott meg Taehyung a nap első telefonbeszélgetése során.

– Köszönöm!

– Rendszer lesz ebből? Mármint – köszörülte meg a torkát –, ne érts félre, megértelek, csak kérdezem.

– Remélem, hogy nem – sóhajtottam fel. – De tudod, hogy nem tőlem függ.

– Tudom.

– Na, mindegy – zártam le a témát. – Most megyek, és még egyszer kösz! A jegyzeteidre pedig igényt tartok, ha nem gond.

– Eléggé hiányosak lesznek, ha nem gond – nevetett fel keserűen. – Alig aludtam éjjel.

– Hogyhogy? – pislogtam értetlenül magam elé.

– Nem telefontéma – váltott komolyabb hangnemre, amivel kissé megrémisztett. – Majd személyesen elmesélem. De most megyek, kezdődik az óra. Szia! – Meg se várta, hogy én is elköszönjek, rögvest vonalat bontott. Még egy ideig tanácstalanul és zavarodottan meredtem a néma telefonomra, de végül csak vállat vontam. Aggasztott, mi lehet Taehyunggal, hiszen tudtam, mikor közöl valamit könnyed hangnemben. Akkor, mikor a legnagyobb gondja van. De bajból nekem is jutott bőven, így képtelen voltam abban a pillanatban máséval foglalkozni.

– Miért nem mentél be egyetemre? – hallottam meg anyám hangját a hátam mögül. Először rá, majd a nappali órájára pillantottam, amiről tizenegy órát olvastam le.

– Inkább itthon maradtam – öntöttem szavakba az egyértelműt.

– Nem kell rám folyton folyvást vigyáznod – csóválta a fejét.

– Én nem így látom – fordultam felé teljes testemmel. – Éhes vagy?

– Kicsit – vont vállat.

– A reggelid már kihűlt – böktem saját tányéromra, ami már üresen hevert a kanapé előtti kávézóasztalon –, de megmelegítem, ha gondolod.

– Megmelegítem én magamnak – mosolyodott el őszintén. Talán napok óta először. – Köszönöm, drágám.

– Bármikor – tükröztem mimikáját. – Amúgy – fordultam meg a dívány háttámlájára támaszkodva –, apának ez munkanap?

– Igen – érkezett a tompa hangú válasz. – Bár csak egykor kezd. Miért?

– Csak kérdezem – helyezkedtem vissza előző pozitúrámba.

~~~

– Miről akartál beszélni? – ültünk le a legközelebbi padra Taehyunggal. Egy ideig válasz nélkül hagyta kérdésemet, csak maga elé meredve, ajkait harapdálva kortyolgatta dobozos kávéját, arcán viszont pontosan látszott, hogy próbálja megfogalmazni gondolatait, ám nem igazán tudja, hogy öntse szavakba.

Hagytam, hadd merengjen, addig előhúztam kabátom belső zsebéből a cigarettámat, s ajkaim segítségével kihúztam egy szálat. A következő, amit előkotortam, a gyújtóm volt, ám még mielőtt a cigim végéhez tartottam volna, a dobozt Taehyung felé fordítottam.

– Serkenti a gondolkodást – vigyorodtam el féloldalasan.

– Kösz – fogadta el nagyvonalúságomat. – A jegyzetek pedig a táskámban vannak.

– Jó, az most lényegtelen – legyintettem, miután meggyújtottam a cigit. – Mi ez a nagy aggodalom? Megijesztesz – billentettem oldalra a fejemet, majd szántszándékkal arcába fújtam a füstöt. Erre csak enyhe fintorral felelt, s egy vehemens mozdulattal kikapta kezemből az öngyújtót.

– Apádról van szó – nyögte ki végül, majd visszaadta, amit tőlem kapott pár másodperccel korábban. Sűrűn pislogva próbáltam megakadályozni, hogy a szürke felhő a szemembe menjen.

– Pontosabban? – értetlenkedtem tovább. Mindig is utáltam, ha valaki rébuszokban beszélt. Taehyungnak pedig szokása.

– Szerintem sejti – nézett szemeimbe, tekintete pedig azonnal kettévágta az enyémet. Hirtelen szürreálisan nehéznek éreztem az egész testemet, a vér szilárdra fagyott ereimben, a szívem pedig kihagyott pár ütemet, majd hevesebb tempóra kapcsolt. Taehyung nyilván észrevette tagadhatatlan döbbenetemet, mert miután slukkolt egy újabbat a cigarettából, folytatta. – Apám hallotta beszélgetni a kocsmában. Valakinek panaszkodott, hogy az asszony biztos megcsalja, de ha megtudja, hogy kivel, elteszi láb alól mindkettőt.

– Ezt nem hiszem el – csaptam magamat homlokon, s összeszorított szemekkel térdeimre támaszkodtam. A hajat tépve próbáltam rájönni, mit tehetnék a titok lepel alatt tartása érdekében, de rá kellett jönnöm – semmit. Bármit csinálnék, csak további gyanút keltene.

– Fogalmam sincs, honnan sejti – sóhajtott fel. – De ha végleg kiderül, anyud és apa hihetetlen nagy bajban lesznek.

– Nem – emeltem fel a fejemet. – Ezt nem hagyom.

– Hoseok, ne csinálj semmi baromságot! – szólt rám erélyesen, s további jelzésképpen felém pöccintette a hamut. – Ne keverd magadat bajba! Még semmi se biztos.

– Hát jó, de… – Nem tudtam befejezni a mondatomat, Taehyung telefonjának csörgése kizökkentett a beszédből. Barátom sietve tette le a padra a kávéját, s nadrágzsebébe nyúlt a mobiljáért. Felvont szemöldökkel olvasta a híváskezdeményező nevét, majd meglepetten pislogva fordította felém, hogy én is lássam. Az apja hívta.

– Szia – szólt bele a telefonba.

Hosszú másodpercekig nem jutott szóhoz, engem viszont fojtogatott az idegesség és a stressz, hiszen egy betűt sem hallottam a telefon másik oldaláról. Taehyung rémült arca viszont minden elárult.

– Jó – bólogatott hevesen. – Jó, rendben. Megmondom neki. Kösz, apa! – s megszakította a hívást. Időt sem hagyott, hogy rákérdezzek, azonnal felpattant a padról, s felém fordult. – Menj haza! Most. – Megijesztett határozott, mégis félelemtől csillogó tekintete, s magabiztos, ugyanakkor az aggodalomtól rázkódó hangja.

– Miért, mi van? – álltam fel én is a helyemről, s elnyomtam a csikket. – Mondd már!

– Faterod váltotta apámat a munkahelyükön – mesélte sietve, miközben megindult kifelé a parkból. Futólépésben követtem őt. – Az öltözőben kivette a nadrágjából a telefonját, s megnézte az üzeneteket. Jelzi a telefonja, melyik menüpontban volt utoljára. – Azonnal világossá vált minden. Pont úgy, ahogy apámnak is, aki nyilván úton van hazafelé, hogy elszámoljon anyámmal. Izzadni kezdtem.

– Miért kutakodott apádnál? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. Hangom hisztérikussá vált, képtelen voltam uralkodni az érzelmeimen.

– Tudja, hogy jóban van anyuddal – harapta be alsó ajkát. – Na, menj, nincs sok időd – nézett szemeimbe, mikor kiértünk a járdára. – Apád kocsival van, te viszont gyalog.

– A te apádnak nem lesz baja? – fordultam vissza utoljára.

– Szerencsére elkerülték egymást. Apád el se kezdte a munkáját.

– Bassza meg…

– Na, indulj már!

Nem kellett többször rám szólnia. Utoljára intettem neki, de aztán futásnak eredtem.

Azokban a percekben minden jelentéktelennek és távolinak tűnt. Nem érdekelt, hány embernek megyek neki, vagy hányat lökök fel igyekezetemben, minél előbb haza akartam jutni. Még apám előtt.

Egész utón ugyanazok a kérdések cikáztak a fejemben. Honnan jött rá? Miért egyből Taehyung apjára gyanakodott? És a legfőbb… Miért hagytam egyedül anyát? Hát megőrültem én? Csak remélni tudtam, nem ez volt életem legnagyobb hibája.

Eme gondolat ösztönzött arra, hogy futás közben előhalásszam a telefonomat, s tárcsázzam anya számát.

Vedd már fel! – Hiába mondogattam magamban, a mobil tovább csörgött, végül pedig kisípolt. Ekkor bizonyosodtam meg róla, hogy képes vagyok a korábbinál sokkal gyorsabban futni, mert olyan tempót vettem fel, ami majd’ leszakította a lábaimat. Tüdőm kezdett utat törni magának nyelőcsövemen keresztül, a szívem pedig minden bordámat egyenként zúzta szét. De nem tudtam megállni. Hajtott előre a félelem.

Akkor se lassítottam, mikor az utcánkba, majd a házunk elé értem, ám mikor megpillantottam apám autóját, elkapott a katatónia egy pillanatra. Testrészeim ledermedtek, füleimben elnémult szívem heves dobogása, szürkeállományom pedig felmondta a szolgálatot. Csak akkor tértem ismét észhez, mikor sikolyt hallottam. Anyám sikolyát.

– Anya! – üvöltöttem el magamat, s már löktem is befelé az ajtót, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy van nálam lakáskulcs. Sajgó vállal rohantam a hang forrása felé, de a szemeim elé tárult látvány hamarabb válaszolt.

Életre kelt az álmom. Minden pillanata, perspektívája testet öltött, ugyanazokban a színekben és atmoszférában. Én váltottam valóra. Azzal, hogy elmentem itthonról.

Nem tudtam, mit tehetnék, tekintetem magatehetetlenül cikázott a földön fekvő, vérben úszó anyám és a vörös nedűtől mocskos kezű apám között. Semmilyen fegyver nem volt a kezében. Se kés, se pisztoly, se más. Anyám vére csak a kezét szennyezte be. És lelkét, ami azt hittem, ennél feketébb már sosem lehet.

– Anya… – Sötét füstöt leheltem minden egyes betűnél. – Anya!

Kétségbeesett kiáltásom hallatán apám felém kapta a fejét. Barna szemeit könnyek áztatták, testét a kétségbeesés hullámai rezegtették.

– Hoseok… – Hangja semmivel se volt erőteljesebb az enyémnél.

– Te rohadék! – Nem tudtam, mit csinálok, lábaim maguktól mozdultak, hogy egészen a konyhapultig vigyenek, ahol ujjaim a legnagyobb kés nyelére csavarodhassanak.

Teljesen elvakított a vörös ködű harag, amit éreztem. Mérhetetlen mennyiségű méreg és adrenalin folyt végig ereimen, elárasztva agyamat, hogy egy ép gondolatot se tudjon formálni. Csak tettekre voltam képes. Szörnyű, túlvilági tettekre, amik biztosan a Pokolra száműznek majd.

Forró vér fröccsent az arcomra, s folyt végig eddig makulátlan bőrömön. Fogaimat összeszorítva húztam végig a kést apám felsőtestén, mit sem törődve a szájából feltörekvő vörös tengerrel, ami vízesésként csapódott kezeimre és ruhámra. Holtan akartam tudni. Látni akartam, ahogy a fény kihuny szemeiben, s ő magatehetetlenül puffan a hideg kőre.

– Dögölj meg. – Ezek voltak az utolsó szavaim hozzá. Egy határozott mozdulattal kirántottam húsából a kést, s engedtem, hogy apró darabjai után ő is a földre zuhanjon. Pontosan a lábaim elé.

Nem rendített meg a látványa, talán fel sem fogtam, mit műveltem. A gyilkos fegyvert élettelen testére dobtam, s anyámhoz botorkáltam, aki továbbra is mozdulatlanul feküdt a véreső alatt, ami a hűtőről csöpögött.

A történtek után képtelen voltam normális tempóban mozogni, úgy éreztem, mintha láncokkal a testemen lebegnék. Amikor anyát a kezeim közt tudhattam, arra vágytam, bárcsak álmodnék. Bárcsak egy újabb fantazma lenne, amiből felébredek. De csalódnom kellett. Most minden valóság volt. Két halott és egy gyilkos. A hátralévő életem megpecsételődött. S már biztosra tudtam – most váltottam igazán valóra az álmomat. Amiben nem apámat láttam késsel a kezében, hanem saját magamat. És semmiben sem különböztem tőle. A vér nem válik vízzé. De az élet vérré annál inkább.

Pár hónappal később…

Az ablakból kifelé meredve ismét felelevenedtek bennem a márciusi történtek. Képtelenség is lenne elfelejteni a három fal és a rácsos ajtó között, mivé lettem. Bár, furcsamód kijelenthettem, hogy egy cseppet sem bántam meg, amit tettem. Akinek bűnhődnie kellett, az bűnhődött. Nekem pedig semmi értelme nem lenne tovább élnem kint, hiszen senkim sem maradt.

Hátamat a hideg falnak döntve szegtem a plafonra a tekintetemet, ahol egy gyér fényű lámpa éktelenkedett. Rám emlékeztetett. Valamikor, még régen, tüzesen, szinte már vakítóan világított, de az idő előrehaladtával kezd kiégni, hogy aztán végleg kihunyjon a fénye.

– Jung Ho Seok! – Automatikusan a rács felé kaptam a fejemet, ahol az egyik őr álldogált, bilinccsel a kezében. – Látogatója érkezett.

Egy bólintással adtam tudtára, hogy felfogtam a dolgot, majd megemberelve magamat felkeltem az ágyból, s már a nyíló ajtó felé sétáltam. Berögzült mozdulatokkal raktam hátra a kezemet, hogy bilincsbe verhessen, majd lassú, már-már érdektelen léptekkel megindultam az őr után. Végigvezetett az egész folyosón, rengeteg másik rab cellája előtt, de már annyira megszoktam a látványukat, hogy kedvem sem volt rájuk nézni. Undorodtam tőlük. Hiába tudtam, hogy semmiben sem különbözöm tőlük, nem éreztem magamat bűnözőnek. Én csak megadtam valamit annak, aki azt megérdemelte.

– Ne próbálkozzon semmivel – ültetett le végül egy székbe, én pedig csak akkor fogtam fel igazán, hogy hol vagyok, mikor kiszabadította a csuklómat.

– J-Hope. – Megmondani sem tudnám, mikor hallottam utoljára ezt a nevet.

– V – becéztem én is a velem szemben ülőt.

Legszívesebben megöleltem volna legjobb barátomat, de ezt a minket elválasztó üveg lehetetlenné tette. Rég nem érzett hiány tört rám, ami akaratom ellenére ült ki arcomra. Tudom, mert Taehyung vonásai ellágyultak, íriszeiben pedig megcsillant valami. Talán könnyek? Nem tudtam megmondani.

– Hogy vagy? – Láttam rajta, hogy nem tudja, miként nyissa a beszélgetést, így egy klisé-kérdéssel indított. Nem hibáztattam érte.

– Sehogy – feleltem őszintén. – Nem érzek semmit. Nem tapasztalok semmit. Üres lettem, Taehyung – sóhajtottam fel. – Teljesen üres.

– Nem vagy vele egyedül – szegte le fejét megbánóan. Nem értettem. – Nélküled minden az. Engem pedig teljesen lefoglalt az egyetem és a munka. Nincs időm élni.

– Munka? – lepődtem meg őszintén. – Dolgozol?

– Igen – bólintott, s mintha arcát egy fél pillanatra átszelte volna egy halvány mosoly. – A fiúkkal pénzt gyűjtünk, hogy letehessük az óvadékodat.

– Taehyung, ez… – Nem tudtam, mit mondhatnék. Egyszerre voltam hihetetlenül boldog és ledöbbent. Nem hittem volna, hogy ilyet megtesznek értem.

– Yoonginak egész jól megy. Sokat kap. Csak az a baj, hogy haza is kell adnia belőle.

– Még Jungkook is melózik?

– Hát, ő még elég fiatal, de részmunkát még így is kap. Szóval igen. – Most már biztosan láttam a mosolyt. Azt a bátorító, reményt sugárzó mosolyt. De nem ért el hozzám.

– Más híred is van?

Nem válaszolt, a kedélyesség áztatta arca hirtelen felszáradt, s ismét kietlenné vált. Üveges tekintettel meredt maga elé, s alsó ajkát harapdálva próbálta kerülni a szemkontaktust. Ám érezte várakozásomat, így nem hagyhatott válasz nélkül. Még mielőtt megszólalt volna, éreztem a légkör hirtelenjött változását.

– A húgod sem élte túl – kezdett bele a mesélésbe, de azt kívántam, bárcsak ne kérdeztem volna rá. – Ő is az ütésekbe halt bele, s nem abba, hogy egy élettelen testben próbál fejlődni.

– Taehyung…

– A házatokat elárverezték anyud temetése után. Apád nem kapott tisztességes sírba tételt, mivel egy élő rokonával sem tudták felvenni a kapcsolatot.

– Taehyung.

– Apám ismét elment a rendőrségre, hogy megpróbálja tisztázni a dolgokat. De nem tudott felmenteni téged. Sajnálom, Hoseok.

– Taehyung, elég! – temettem tenyereimbe arcomat. – Kérlek, ne mondd tovább! Nem akarom hallani.

– Ne haragudj…

Egy percig sem nehezteltem rá, így kissé lelkiismeret-furdalásom támadt. Csakis magamra orroltam, amiért rákérdeztem. Innen tudtam, hogy közel sem voltam olyan üres, mint gondoltam. Mint akartam. Tényleg sivárrá és kopárrá igyekeztem válni legbelül, de nem ment. Nem voltam rá képes. Taehyung minden szava pengeként vágott, s egyre mélyebb sebeket ejtettek rajtam. Magamat hibáztattam a történtekért. Én tehettem mindenről. És ezt soha nem tudtam megbocsátani magamnak.

~~~

Két év után sikerült letenniük az óvadékot nagyanyám segítségével. Mégis kénytelen voltam Taehyungékhoz költözni, mivel ezt mamám már nem élhette meg. Ettől már szemem se rebbent. Annyi minden történt az utóbbi időben, hogy már semmi sem váltott ki belőlem emóciókat. Taehyungéknál is csak szellemként léteztem, s bár hálás voltam, amiért befogadtak, képtelen voltam köszönetemet kellőképp kifejezni nekik. Ám nem rótták fel nekem, pontosan tudták, min mentem keresztül ebben a két évben. Az apja különösen. Második fiaként kezelt, s nem győzött bocsánatot kérni a történtekért. Ebben hasonlítottunk. Ő is magát hibáztatta, holott mindketten tudtuk, csakis én tehetek mindenről. S habár a bíróság elhaladt az előzetes letartóztatás mellett, s engedélyezte az óvadékot, én éreztem a terhet. Örökké éreztem.