Daehyun - Angelic nightmare

Akárhányszor felnézek az égre, Hold helyett reflektort látok. Ugyanúgy megvilágítja az embert, de a lényeg a sötétség leple alatt marad. A fájdalom, a kálvária, a veszély mind megbújik az árnyakban, elrejtőzve a kíváncsi szemek elől. Ez így van jól. De mi történik, ha a fény egyszer csak felerősödik? A Hold helyét átveszi a Nap, és minden palástolt dolog egyszeriben tisztán láthatóvá válik, s az eddig tökéletesnek hitt dolgok felégnek a Nap tüzében. Lángra kap minden, amit az ember egykoron jónak hitt, s elporlad az összes kellemes érzéssel együtt. Miért? Mert a titokzatosság, az ismeretlen teszi lehetővé az érdeklődést, a csodálatot, a magasztalást. A pompa átélésekor senki sem gondol bele, mi rejtőzhet az árnyak mögött.

Ez alól egy cirkuszi előadás sem kivétel. Egy mutatványkor a közönség tagjait nem az érdekli, hogyan csinálják, milyen trükköket alkalmaznak, egyszerűen csak ámulva élvezik a showt, majd ujjongva tapsolnak, hiszen olyat láttak, aminek a kiléte rejtély. Legalábbis, egy darabig biztosan.

Én is ebben akartam hinni. Bíztam, hogy minden egyes előadást ugyanolyan hódolattal fogok végigülni, miközben elfelejtek gondolni a titok nyitjára. Nem jut eszembe az, hogy egy-egy trükk milyen veszélyeket rejt, s mennyire kockázatos, egyszerűen csak az előadóra bízom magamat.

Kockázat. Ezzel minden artistának számolnia kell, hiszen bármennyire profi valaki, az esély mindig ott lesz, hogy balul süljön el egy fellépése. Ha valaki nem vállalja a rizikót, sehova se juthat el. Ezt nevezik bátorságnak. Ő is bátor volt, már-már vakmerő, de ezért érte el mindazt, amit. Minden előadását első sorból néztem végig, s minden alkalommal képes volt elkápráztatni tökéletességével, eleganciájával és bájával. Azt hittem, semmi baj nem lehet. Azt hittem, semmi se történhet, ami ezt a kompetens nőt letérítheti az útjáról, de tévedtem. Hatalmasat tévedtem.

Akárhányszor felkel a Nap, szívemre sötétség száll. Egyszer mindenre fény derül, így arra is, egyes dolgok milyen veszélyeket rejtenek magukban.

Mindent ki akarok verni a fejemből. Szét akarom szakítani az összes piros leplet, el akarom engedni a galambokat, elcsorbítani az összes kést, majd belefulladni a popcornba és a kólába, megsüketülni a nézőközönség örömittas hangjától, s meg akarok vakulni a szikrázó fényektől. Minden előadást ki akarok törölni emlékeim közül. És Őt is el akarom felejteni. Ám minél jobban próbálom, annál erősebben kapaszkodik a közös múltunkba, nem eresztve elmémet, ezzel további gyötrelembe sújtva engem. Azt akarja, hogy megfulladjak az emlékeim és a kálvária tengerében. Azt akarja, menjek utána. De ha így folytatjuk, tényleg be fog következni.

Sóhajtva emeltem magam elé a poharamat, ami már vagy két napja a konyhapulton hevert. Valójában már nem is emlékeztem, mi van benne, vízre vagy vodkára tippeltem. De, gondoltam, bármelyik is, a nyugtatót ugyanolyan hatásosan leküldi a torkomon. Bevettem a hatalmas pirulát, majd legördítettem a folyadékot, ami azonnal felégette nyelőcsövemet. Ebből már pontosan tudtam, hogy nem víz volt a kísérőm. Számat megtörölve csaptam le a csiszolt felületre a megüresedett poharat, majd tekintetemet ismét az égre emeltem ablakomon keresztül. Egy felhő se gátolta rálátásomat a fénylő Holdra és a csillagokra, amik az utolsó közös esténkre emlékeztettek. Mindig megvártam előadás után, hiszen a turné alkalmával több napig maradtak Seoulban, lehetőséget adva, hogy több esettel találkozhassunk pár óra erejéig. Kapcsolatunk még kibontakozó félben volt, de mégis furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, akárhányszor együtt voltunk. Kötődtem hozzá. Ő volt az egyetlen, akinél úgy éreztem, mintha ezer éve ismerne, éppen ezért fél szavakból is képes volt megérteni. A beszélgetéseink pedig már az első percekben fellendültek, hála a hasonló gondolkodásmódunknak és ízlésünknek. Úgy éreztem, ő az egyetlen, aki szeretni képes engem, s én viszont szerethetem őt. S talán ez a naivitás taszított engem ebbe a kálváriába, s talán ez a penitencia a könnyelműségemért. Mert eltűnt. Mintha nem is lett volna. Angyalként szállt el miután megmelengette a szívemet, s magamra hagyott, hogy „segítsége” után egymagam boldoguljak.

Gondolataimból a telefonom hangja zökkentett ki. Fontolóra vettem figyelmen kívül hagyni a csörgést, de a csengőhang túl hangosnak bizonyult ehhez. Szemöldök ráncolva battyogtam a nappaliba, s hektikusan emeltem fel a mobilt, hogy lássam, ki ér rá ennyire az éjszaka kellős közepén. Ám megérzésem nem hagyott cserben, az a név állt a kijelzőn, amire számítottam.

– Miben segíthetek, hyung? – szóltam bele apatikusan a telefonba.

– Már megint nem alszol – jegyezte meg rögtön, ignorálva a malíciát, amit hangom rejtett.

– Tökéletes észrevétel.

– Daehyun, pihenned kellene! – Mély hangjában a dorgálás és az aggodalom vegyült, mellőzve a szigort és a parancsolgatást.

– Minden nap azt teszem, Yongguk – sóhajtottam, majd lehuppantam a kanapéra, aminek bőrfelülete hangos recsegéssel felelt cselekedetemre.

– Egész nap otthon vagy. A tested pihen, de az elméd nem.

– Nem tehetek róla – védekeztem. – Nem én dolgoztatom az elmémet, hanem az elmém engem. Gyűlölöm.

– Pedig csodálatos dolog. – Ismét felvette azt az optimista stílusát, amivel egykoron én is rendelkeztem. – Meglehetősen konstruktív, ha ügyes vagy, elhitetheted magaddal, hogy minden rendben van.

– Konstruktív? – nevettem fel keserűen. – Inkább destruktívnak mondanám.

– Daehyun… – sóhajtott fel gondterhelten. – Átmenjek? – Kérdését csend követte, amíg elgondolkodtam, mit is akarok valójában, s melyik alternatíva lenne kedvezőbb számomra. Végül a fejrázásnál döntöttem, amit persze Yongguk nem láthatott telefonon keresztül.

– Nem kell – adtam hangot döntésemnek. – Megvagyok.

– Ne hazudj!

– Akkor… megleszek – javítottam ki magamat. – Inkább pihenj, holnap dolgozol.

– Téged ne az én problémám érdekeljen!

– Ezt én is mondhatnám – vágtam vissza rögtön, de azonnal megbántam. A vonal elnémult, s nem tudtam eldönteni, hogy Yongguk lerakta-e a telefont, vagy sem. Csak mereven bámultam a sötétbe, várva, hogy hyung ismét megszólaljon, de csalódnom kellett. Csendben maradt, amit végül nekem kellett megtörnöm. – Sajnálom.

– Nem gond – sóhajtott fel ismét.

– De most leteszem.

– Rendben.

– Jó éjt! – Meg se vártam a válaszát, azonnal letettem a telefont, majd egy laza mozdulattal visszadobtam a kávézóasztalra. Arcomat tenyereimbe temetve ültem tovább, s támaszkodtam térdeimen, miközben próbáltam kiüríteni a fejemet. Éreztem, ahogy a nyugtató lassan, de biztosan kifejti hatását, elernyesztve testemet, és tompítva érzékszerveimet. Mire észbe kaptam, már az óráig is képtelen voltam ellátni, így jobbnak véltem elnyúlni a kanapén, s erre az éjszakára mellőzni az ágyamat. Agyamat azonnal sötét lepel terítette be mikor elhelyezkedtem a díványon, az utolsó emlékem pedig a kávézóasztal üvegfelületén megvillanó fénycsík volt. Azt követően egy másik világba csöppentem.

~~~

Egyedül sétáltam a kihalt utcán, a lámpaoszlopok alatt egyik fénypászmából léptem a másikba, s leszegett fejjel fixíroztam a repedezett aszfaltot. Egymagam voltam a városban, egy lélek se járkált kint rajtam kívül. Céltudatosan mentem előre, a mellettem elsuhanó táj egyre kiigazodhatatlanabb pacává mosódott el, de mire észbe kaptam, már a célállomáson találtam magamat. Némán emeltem fel fejemet, s pillantottam körbe a tájon, remélve, hogy megpillanthatom vágyamat. De a sivár környék nem akart kivirágozni. A régen itt állomásozó cirkusz nem szándékozott felállítani újra a nagysátort. Helyette csak szemét hevert a fakult, kiritkított fűben, s csak azok hangja keltett némi zajt, mikor a szél táncra perdítette őket, s olykor-olykor egy társas menetre hajította őket egymásnak. Hunyorogva pillantottam körbe, hátha megtalálhatom azt, akiért ide jöttem, majd bizonytalan léptekkel megindultam előre, közvetlenül a terület közepére. Érdeklődve és már-már vágyakozva mustráltam a környéket, mikor egy ismerős alakot pillantottam meg a tér szélén. Fehér ruháját kellő eleganciával lengette a szél, barna haját pedig hagyta, hadd hintáztassa a hűvös zefír. Nem mozdult, kósza tincseit sem söpörte el szeméből, csillogó íriszei az enyémeket keresték, Mona Lisa-mosolyra pedig hasonló mimikára késztetett engem is. Remegő lábakkal indultam meg felé, a tér közepétől pedig éreztem, ahogy lépteim egyre szaporábbak lesznek, ahogy szívverésem is egyre hevesebbé válik. Az alak nem mozdult, tekintetét egy másodperc erejéig se vette le rólam, mosolya viszont egyre szélesebb lett. Mikor már elég közel értem hozzá, kinyújtottam a karomat, ő pedig fehér fogait kivillantva borult készségesen ölelésembe. Karjaimat béklyóként fontam törékeny teste köré, s úgy vontam magamhoz, mintha ez lenne az első és utolsó alkalom, hogy hozzáérhetek. Éreztem az illatát. Éreztem a szívverését. És hallottam a hangját.

– Daehyun… – suttogta a fülembe, mikor már azt hittem, soha többé nem hagyja el száját a nevem. Hangja halk volt, mégis tisztán értettem mindent betűt.

– Eunji… – Nem tudtam mást kinyögni, de nem is volt rá szükség. Hosszú másodpercekig álltunk egymás karjába zárva, mikor hirtelen mozgolódni kezdett ölelésemben. Azt gondoltam, el akar húzódni, hogy mondani akar valamit, vagy csak össze akarja kapcsolni tekintetét az enyémmel. Ám mikor éles fájdalmat éreztem a vállamban, rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Ordítani akartam, de egy hang se jött ki a torkomon, minden kiáltásom hangszálaimra égett. Próbáltam magamat ellökni Eunjitől, de szorosan tartott fogaival. Mikor viszont az eddigieknél erősebbet taszítottam rajta a fájdalmam is megsokszorozódott. Hitetlenkedve kaptam vállamhoz, mikor Eunji végre távolabb került tőlem, majd tekintetem tenyeremre siklott. A hold fénye tökéletesen megvilágította skarlátvörös véremet, ami patakokban folyt le kezemről, s koppant cipőm orrán. Nagyokat pislogva néztem fel Eunjire, de már nem őt láttam. Ő volt, de mégsem. Infernális vigyorral rágta a belőlem kiszakított húscafatot, íriszeiben pedig megfogalmazhatatlan és ismeretlen sátáni fény csillogott. Úgy éreztem, mintha agyam nem lenne képes feldolgozni, ami szemeim látnak. Kikerekedett szemekkel kezdtem hátrálni, remélve, hogy feltűnés nélkül távozhatok, de Eunji mindvégig rajtam tartotta tekintetét, a második lépésemnél pedig elindult felém. Csak egytized másodperc volt az egész, de máris előttem termett, megragadta vállaimat, s a földre döntött. Lábaim alól azonnal kicsúszott a talaj, Eunji pedig rám nehezedve tátotta ki száját, hogy újabb falatot téphessen ki belőlem. Túl gyenge voltam, hogy elmeneküljek, ő pedig túl erős. Éhesen nyalta meg ajkait, majd orrhegyével gyöngéden megcirógatta nyakamat, mielőtt kitépte volna a gégémet.

~~~

Szemeim úgy pattantak fel, mintha felfeszítették volna őket. Verejtékezve nyomtam magam ülő pozitúrába a kanapén, s lihegve meredtem a sötétségbe, míg egy hideg izzadtságcsepp végigszánkázott gerincem vonalán. Egyből Eunjit kezdtem keresni tekintetemmel, de a nappaliban senkit nem véltem felfedezni a tükörben megbújó hasonmásomon kívül. Hosszú szekundumok erejéig szemeztem magammal, s a fülemben dobogó szívverésemet hallgattam, s vártam, vajon mikor szakítja szét dobhártyámat. Nyaki ütőerem hevesen lüktetett bőröm alatt, szinte már fájó volt, ahogy a vér áramlik benne. Zsibbadt tagjaim mozgatásával próbáltam elterelni figyelmemet a kínról, s kicsúsztam a dívány szélére, hogy térdeimen megtámaszkodva ücsöröghessek tovább.

– „Daehyun…”

Még mindig hallottam hangját. Nem akart elhagyni. Nem akart kiköltözni fülemből, s tovább lépni, de a lelkem mélyén úgy éreztem, én se. Úgy gondoltam, képtelen lennék rá, így nem is állt szándékomban. Talán épp ezért álltam fel a helyemről, s indultam meg gondolkodás nélkül az előszobába, hogy magamra kaphassam az első cipőt és kabátot, ami a kezembe akad. A nehéz csendben minden mozdulatom hatalmas zajt korbácsolt fel, de ez sem volt elég ahhoz, hogy a racionális gondolkodásomat felélessze. Elködösült fejjel léptem ki a lakásomból, s csak egy cél lebegett a szemem előtt. Hanyagul csaptam be magam mögött az ajtót, s öles léptekkel kanyarodtam a járdára, mit sem törődve azzal, hogy felverem a pocsolyát nadrágom szárára. Fejembe húztam a kapucnimat, s focista módjára szlalomoztam végig a járókelők között, olykor nekiütközve valamelyikük vállának. Bocsánatkérésre se hagytam időt magamnak, hajtott előre a vágy, hogy minél előbb a cirkusz egykori helyén tudhassam magamat. Látni akartam, mi maradt belőle. Érezni akartam a szinesztézia által kreált illatokat, hallani akartam a hangokat és látni akartam Őt.

Az első révén felhúzott fátyolon keresztül érzékeltem, mikor érek ki a város azon részéről, ahol emberek tömege akadályozná indulatos közlekedésemet, s talán egy fiatal lány volt az, akit utoljára ki kellett kerülnöm. Mikor lefordultam jobbra, már egy lélekbe se botlottam bele, ami arra késztetett, hogy megszaporázzam lépteimet. Eunji hangja hajtott előre, ő ösztönzött, hogy ne álljak meg. Elhitette velem, hogy az álmom jelentőséggel bír, s talán a valóságban is találkozhatok vele, valamilyen formában.

Hiába volt hideg, izzadva cipzáraztam le pulóveremet, hogy hűs levegőt engedjek bőrömre áradni, mit sem törődve azzal, hogy akár meg is fázhatok. A ruhadarab palásként lobogott mögöttem, mikor tudtom nélkül futni kezdtem, belelépve minden pocsolya közepébe, ami csak előttem volt. Minél közelebb értem a célomhoz, annál gyorsabb tempóra kapcsoltam, de mikor elfogyott az út, kénytelen voltam megállni.

Zihálva pillantottam körbe az üres és néma környéken, aminek csak az eső hangja adott életet, mikor a cseppek találkoztak a fűvel és az ottmaradt szeméttel. Nem láttam senkit a sötétben fényleni. Hiába kapkodtam a fejemet, Eunji alakja nem köszönt vissza rám, ez pedig mérhetetlen csalódottságot és ürességet konstruált bennem. Mégis reménykedve indultam meg a nedves gyepen. Egy négyzetcentimétert se hagytam figyelmen kívül, tekintetem még az üres kólás poharakon is megakadt, amik hanyagul hevertek a földön, s csak akkor voltak hajlandóak megmozdulni, mikor a szél a magasba repítette őket a zacskókkal és egyéb hulladékokkal együtt. Éreztem, ahogy szívem készül áttörni bordaketrecét, majd az egész mellkasomat, ezzel kissé megbénítva lábaimat, s arra ösztönözve engem, hogy lassítsak. De amint ezt megtettem, agyamat ellepték a rémképek köntösébe bugyolált emlékek. Szememet összeszorítva, s hajamat tépve próbáltam nem odafigyelni a bohócokra, kiknek lidérc-vigyoruk mögül kivillanó ékköveikről skarlátvér csöpögött, a késdobálókra, kik kíméletlenül dobálták felém éles fegyvereiket, mik szüntelen felmetszették bőrömet, s vörös nedvemmel együtt állóképességeim és kitartásom is fogyatkozni kezdett. Próbáltam nem odafigyelni a bűvészekre, kik azon fáradoztak, hogy engem eltűntessenek és feledésbe süllyesszenek, s megkíséreltem ignorálni remegő végtagjaimat és reszkető szívemet.

Szinte már zokogva borultam térdemre, teljesen megfeledkezve a vizes, saras földről, így centimétereket süppedtem a fellazult talajba. A képekhez immáron hangok is társultak, akim még elviselhetetlenebbé tették ezt az infernális kálváriát.

­– Hagyjatok! – kiáltottam kétségbeesetten, hiába tudtam, senki se hallja. – Kérlek! – Könyörgésemet elnyelte az elmém által kreált fantazmagória, s csak ekkor jöttem rá, hogy hatalmas hibát követtem el, mikor ide jöttem.

– Daehyun… – Ez volt az első értelmes szó, amit értettem a hallucináció kaotikus rendszeréből, mégis féltem tőle. Nem volt bátorságom felnézni, továbbra is összeszorított szemekkel térdeltem a földön, s vártam, hogy ez az egész véget érjen. – Daehyun! – szólított még egyszer, ám ezúttal mintha közelebbről jött volna a hang. – Daehyun… – Éreztem. Éreztem lehelete melegségét, ahogy összetalálkozik felhevült bőrömmel, s megperzseli azt. S éreztem az illatát, ami belengte az egész territóriumot. Úgy éreztem, készen állok felemelni a fejemet.

– Eunji… – Leheltem erőtlenül fekete füstöt a számból. A lány elmosolyodott, s úgy éreztem, villámcsapásként elevenednek fel bennem az emlékeink. Az, mikor először megláttam, mikor először megfogtam a kezét, mikor először éreztem ajkaimon puha arcát, s mikor először nézett a szemembe. Akkor úgy éreztem, elnyel valami feneketlen, ám ragyogóan fehér mélység, amiből sose akarnék kimászni.

Eunji ajkait a megnyugvás kampói húzták felfelé, az én szívemet pedig a bensőség és békesség kandallója melegítette. Hideg kezével végigsimított arcomon, s csak akkor jöttem rá, hogy már nem hallok hangokat, s nem kergetek lidércnyomásokat. Legalábbis rajta kívül.

– Angyalom – suttogtam bazsalyogva, majd tenyeremet kézfejére csúsztattam. Hosszú szekundumok erejéig térdeltünk egymással szemben, a világ összes zajáról, képéről és egyéb dolgáról megfeledkezve. Csak ketten voltunk és az újra lángra kapott érzéseim.

– Mi van veled? – kérdezte aggodalommal teli hangon. – Daehyun, kérlek… Ne tedd tönkre magadat!

– Miután elmentél, úgy éreztem, megőrültem – vallottam be őszintén, egy keserű mosoly kíséretében. – Talán még mindig őrült vagyok. De most legalább itt vagy.

– Nem – rázta meg finoman a fejét, egy-két barna tincset az arcába lengetve. – Most sem vagyok itt. Engem már csak egy helyen találsz meg – sóhajtott fel, majd gyengéden kihúzta kezét szorításomból, s tenyerét a mellkasomra helyezte. Érintése hideg volt, mégis forróságot éreztem legbelül. – De itt örökké.

– Olyan szánalmasan festhetek – kacagtam fel fanyarul. – Sajnálom. Nem gondolom, hogy láthatlak téged többé. Mégis vágyom rá. Ez normális? – néztem szemeibe, valami megerősítő válaszra várva. Egy ideig félrehúzott ajkakkal, égre emelt tekintettel töprengett, de végül csak egyszerűen vállat vont.

– Nálad igen – vigyorodott el, én pedig kénytelen voltam lehunyni szemeimet, nehogy megvakuljak a szikrázó fehérségtől. – Daehyun, figyelj – helyezkedett el kényelmesen, s megkereste mindkét kezemet, hogy ujjainkat összekulcsolva pihentesse őket combomon. – Nem csinálhatod ezt tovább! Tönkreteszed magadat, én pedig nem tudnék nyugalomra térni, miközben tudom, hogy szenvedsz.

– Mégis mit tehetnék? – kaptam fel a fejemet, hangszálaim pedig a kétségbeesés csengőit szólaltatták meg. – Te voltál az egyetlen, aki képes lett volna szeretni engem, én pedig naiv módon magamra csatoltam ennek a biztonságérzetnek a lakatját. Most pedig nem találom a kulcsot, s talán nem is fogom soha. – Éreztem, ahogy forró könnyeim marják szemeimet, majd végigfolyva arcomon égető nyomot hagynak bőrömön. Eunji gondterhelten felsóhajtott, s tudtam, hogy még erősebben megszorította kezeimet, mégse éreztem eléggé.

– Én hiszek a sorsban – kapcsolta össze tekintetünket. – Úgy vélem, mindennek oka van, így annak is, hogy itt kellett hagyjalak. Talán nem illettünk össze. Talán nem én vagyok az, akit te érdemelsz. Nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy fáj téged így látni. Szívbe maró az összetört éned látványa, és a megtépázott lelkedből áradó feketeség mélysége.

– Veled együtt önmagamat is elvesztettem.

– Nem – rázta meg ismét a fejét. – Még megvagy, valahol abban a fekete mélységben. Csak félsz leereszkedni, s felrántani magadat onnan.

– Mert képtelen lennék rá.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Daehyun, te vagy a legerősebb férfi, akit valaha ismertem. Olyan lélekjelenléttel rendelkezel, amit egy hozzám hasonló artista is megirigyelne. Ne mondd azt nekem, hogy képtelen vagy megtalálni önmagadat!

Szavai ólomsúlyként nehezedtek rám, nem csak testemet, de elmémet is korlátozva, hogy valami reflektálást konstruálhasson. Kiszáradt ajkaimat nyalogattam valami válaszon gondolkodva, de úgy tűnt, Eunji nem vár semmilyen reakciót kisebb monológjára.

– Állj fel innen! – tápászkodott fel még mindig a kezemet fogva, majd engem is álló pozícióba húzott. Lehajtott fejjel engedtem el testemet, hogy felránthasson, de továbbra is képtelen voltam szemeibe nézni. – És most – fogta meg államat, hogy felemelje fejemet, s megtalálhassa íriszeimet –, hívd fel Yongguk oppat, s menj fel hozzá! Ő segíteni tud neked, ha mégis úgy érzed, egyedül nem fog menni.

– Honnan tudsz Yonggukról? – pislogtam meglepetten. – Nem is meséltem neked róla.

– Mondtam már – csóválta a fejét halványan mosolyogva. – Most sem vagyok itt. Csak a képzeleted, a vágyad szüleménye vagyok. – Újfent mellkasomra tapasztotta tenyerét. – Azt tudom, amit te. Hiszen most belőled születtem újjá. – Hangjának halk és lágy tónusa képes volt velem elhitetni minden szavát, s úgy éreztem, végleg megőrültem. Valóban szükségem volt Yonggukra, de képtelen voltam elengedni Eunjit. Sóvárogva kaptam apró kezei után, s szorítottam meg őket mellkasaink között. Ajkaimat szóra nyitottam, de Eunji fejrázása egy pillanat alatt elfeledtette velem, mit akartam mondani. Torkomra égette szavaimat, majd el is porlasztotta azokat. – Elég! – lépett közelebb. – Daehyun, én itt leszek veled. Hiába nem érhetsz hozzám, s hiába nem láthatsz, itt leszek. De csak addig, amíg te akarod. Mert mikor készen állsz majd elengedni engem, készségesen fogok távozni. Néha visszatérek egy kósza emlék formájában, de akkor már képes leszel elfogadni, hogy én már máshol vagyok.

– Én… én… – Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, pedig mindennél jobban meg akartam szólalni. Eunji újra megrázta a fejét, s mutatóujját számra tapasztotta.

– Szeretlek – hajolt közelebb, s habár tudtam, hogy ajkait puhán az enyémekhez nyomta, mégse éreztem semmit. Hiszen amint hozzám ért, halványodni kezdett. Először fehér ruhájának szegélye alakult füstté és emésztette fel a tiszta levegő, majd barna haja színtelenedett el. Ijedten és vágyakozva kaptam utána, de mire átfontam volna testét kariammal, végleg elillant. Csak a puszta levegőt tarthattam szorításomban, az üresség és elhagyatottság érzete pedig újra könnycseppeket hívott elő.

Nem éreztem, hogy sírok. Talán nem is sírtam, csak folytak a könnyeim megállíthatatlanul. Ám testem nem rázkódott, látásom nem homályosodott el, s egy hang sem kísérte kirohanásomat. Végül a magány elfogadása engedte le karjaimat oldalam mellé, én pedig lassan beletörődve meredtem az üres területre. A lidércképek eltűntek, a fantazmák elillantak, minden destruktív elmém által kreált kép a semmibe veszett. Mintha nem is lettek volna.

Kifejezéstelen arccal nyúltam a zsebembe, hogy megkeressem a telefonomat, majd az egyes gomb megnyomásával gyorstárcsáztam.

– Yongguk – szóltam bele a készülékbe erőtlenül, de halk hangom ebben a csendben már szinte fájó volt. És szánalmas.

– Daehyun. – Biztos voltam benne, hogy egy percet nem aludt. – Minden rendben?

– Yongguk… Azt hiszem, elment az eszem. Siess és ments meg! Kérlek.