Akárhányszor felnézek az égre, Hold
helyett reflektort látok. Ugyanúgy megvilágítja az embert, de a lényeg a
sötétség leple alatt marad. A fájdalom, a kálvária, a veszély mind megbújik az
árnyakban, elrejtőzve a kíváncsi szemek elől. Ez így van jól. De mi történik,
ha a fény egyszer csak felerősödik? A Hold helyét átveszi a Nap, és minden
palástolt dolog egyszeriben tisztán láthatóvá válik, s az eddig tökéletesnek
hitt dolgok felégnek a Nap tüzében. Lángra kap minden, amit az ember egykoron
jónak hitt, s elporlad az összes kellemes érzéssel együtt. Miért? Mert a
titokzatosság, az ismeretlen teszi lehetővé az érdeklődést, a csodálatot, a
magasztalást. A pompa átélésekor senki sem gondol bele, mi rejtőzhet az árnyak
mögött.
Ez
alól egy cirkuszi előadás sem kivétel. Egy mutatványkor a közönség tagjait nem
az érdekli, hogyan csinálják, milyen trükköket alkalmaznak, egyszerűen csak
ámulva élvezik a showt, majd ujjongva tapsolnak, hiszen olyat láttak, aminek a
kiléte rejtély. Legalábbis, egy darabig biztosan.
Én
is ebben akartam hinni. Bíztam, hogy minden egyes előadást ugyanolyan
hódolattal fogok végigülni, miközben elfelejtek gondolni a titok nyitjára. Nem
jut eszembe az, hogy egy-egy trükk milyen veszélyeket rejt, s mennyire kockázatos, egyszerűen csak az előadóra
bízom magamat.
Kockázat. Ezzel minden artistának számolnia
kell, hiszen bármennyire profi valaki, az esély mindig ott lesz, hogy balul
süljön el egy fellépése. Ha valaki nem vállalja a rizikót, sehova se juthat el.
Ezt nevezik bátorságnak. Ő is bátor volt, már-már vakmerő, de ezért érte el
mindazt, amit. Minden előadását első sorból néztem végig, s minden alkalommal
képes volt elkápráztatni tökéletességével, eleganciájával és bájával. Azt
hittem, semmi baj nem lehet. Azt hittem, semmi se történhet, ami ezt a
kompetens nőt letérítheti az útjáról, de tévedtem. Hatalmasat tévedtem.
Akárhányszor
felkel a Nap, szívemre sötétség száll. Egyszer mindenre fény derül, így arra
is, egyes dolgok milyen veszélyeket rejtenek magukban.
Mindent ki akarok verni a fejemből.
Szét akarom szakítani az összes piros leplet, el akarom engedni a galambokat,
elcsorbítani az összes kést, majd belefulladni a popcornba és a kólába,
megsüketülni a nézőközönség örömittas hangjától, s meg akarok vakulni a
szikrázó fényektől. Minden előadást ki akarok törölni emlékeim közül. És Őt is el akarom felejteni. Ám minél
jobban próbálom, annál erősebben kapaszkodik a közös múltunkba, nem eresztve
elmémet, ezzel további gyötrelembe sújtva engem. Azt akarja, hogy megfulladjak
az emlékeim és a kálvária tengerében. Azt akarja, menjek utána. De ha így
folytatjuk, tényleg be fog
következni.
Sóhajtva
emeltem magam elé a poharamat, ami már vagy két napja a konyhapulton hevert.
Valójában már nem is emlékeztem, mi van benne, vízre vagy vodkára tippeltem. De,
gondoltam, bármelyik is, a nyugtatót ugyanolyan hatásosan leküldi a torkomon.
Bevettem a hatalmas pirulát, majd legördítettem a folyadékot, ami azonnal
felégette nyelőcsövemet. Ebből már pontosan tudtam, hogy nem víz volt a
kísérőm. Számat megtörölve csaptam le a csiszolt felületre a megüresedett
poharat, majd tekintetemet ismét az égre emeltem ablakomon keresztül. Egy felhő
se gátolta rálátásomat a fénylő Holdra és a csillagokra, amik az utolsó közös
esténkre emlékeztettek. Mindig megvártam előadás után, hiszen a turné
alkalmával több napig maradtak Seoulban, lehetőséget adva, hogy több esettel
találkozhassunk pár óra erejéig. Kapcsolatunk még kibontakozó félben volt, de
mégis furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, akárhányszor
együtt voltunk. Kötődtem hozzá. Ő volt az egyetlen, akinél úgy éreztem, mintha
ezer éve ismerne, éppen ezért fél szavakból is képes volt megérteni. A
beszélgetéseink pedig már az első percekben fellendültek, hála a hasonló
gondolkodásmódunknak és ízlésünknek. Úgy éreztem, ő az egyetlen, aki szeretni képes engem, s én viszont szerethetem
őt. S talán ez a naivitás taszított engem ebbe a kálváriába, s talán ez a
penitencia a könnyelműségemért. Mert eltűnt. Mintha nem is lett volna.
Angyalként szállt el miután megmelengette a szívemet, s magamra hagyott, hogy
„segítsége” után egymagam boldoguljak.
Gondolataimból
a telefonom hangja zökkentett ki. Fontolóra vettem figyelmen kívül hagyni a
csörgést, de a csengőhang túl hangosnak bizonyult ehhez. Szemöldök ráncolva
battyogtam a nappaliba, s hektikusan emeltem fel a mobilt, hogy lássam, ki ér
rá ennyire az éjszaka kellős közepén. Ám megérzésem nem hagyott cserben, az a
név állt a kijelzőn, amire számítottam.
–
Miben segíthetek, hyung? – szóltam bele apatikusan a telefonba.
–
Már megint nem alszol – jegyezte meg rögtön, ignorálva a malíciát, amit hangom
rejtett.
–
Tökéletes észrevétel.
–
Daehyun, pihenned kellene! – Mély hangjában a dorgálás és az aggodalom vegyült,
mellőzve a szigort és a parancsolgatást.
–
Minden nap azt teszem, Yongguk – sóhajtottam, majd lehuppantam a kanapéra,
aminek bőrfelülete hangos recsegéssel felelt cselekedetemre.
– Egész
nap otthon vagy. A tested pihen, de az elméd nem.
–
Nem tehetek róla – védekeztem. – Nem én dolgoztatom az elmémet, hanem az elmém
engem. Gyűlölöm.
–
Pedig csodálatos dolog. – Ismét felvette azt az optimista stílusát, amivel
egykoron én is rendelkeztem. – Meglehetősen konstruktív, ha ügyes vagy,
elhitetheted magaddal, hogy minden rendben van.
–
Konstruktív? – nevettem fel keserűen. – Inkább destruktívnak mondanám.
–
Daehyun… – sóhajtott fel gondterhelten. – Átmenjek? – Kérdését csend követte,
amíg elgondolkodtam, mit is akarok valójában, s melyik alternatíva lenne
kedvezőbb számomra. Végül a fejrázásnál döntöttem, amit persze Yongguk nem
láthatott telefonon keresztül.
–
Nem kell – adtam hangot döntésemnek. – Megvagyok.
– Ne
hazudj!
–
Akkor… megleszek – javítottam ki magamat. – Inkább pihenj, holnap dolgozol.
–
Téged ne az én problémám érdekeljen!
–
Ezt én is mondhatnám – vágtam vissza rögtön, de azonnal megbántam. A vonal
elnémult, s nem tudtam eldönteni, hogy Yongguk lerakta-e a telefont, vagy sem.
Csak mereven bámultam a sötétbe, várva, hogy hyung ismét megszólaljon, de
csalódnom kellett. Csendben maradt, amit végül nekem kellett megtörnöm. –
Sajnálom.
–
Nem gond – sóhajtott fel ismét.
– De
most leteszem.
–
Rendben.
– Jó
éjt! – Meg se vártam a válaszát, azonnal letettem a telefont, majd egy laza
mozdulattal visszadobtam a kávézóasztalra. Arcomat tenyereimbe temetve ültem
tovább, s támaszkodtam térdeimen, miközben próbáltam kiüríteni a fejemet.
Éreztem, ahogy a nyugtató lassan, de biztosan kifejti hatását, elernyesztve
testemet, és tompítva érzékszerveimet. Mire észbe kaptam, már az óráig is képtelen
voltam ellátni, így jobbnak véltem elnyúlni a kanapén, s erre az éjszakára
mellőzni az ágyamat. Agyamat azonnal sötét lepel terítette be mikor elhelyezkedtem
a díványon, az utolsó emlékem pedig a kávézóasztal üvegfelületén megvillanó
fénycsík volt. Azt követően egy másik világba csöppentem.
~~~
Egyedül sétáltam a kihalt utcán, a
lámpaoszlopok alatt egyik fénypászmából léptem a másikba, s leszegett fejjel
fixíroztam a repedezett aszfaltot. Egymagam voltam a városban, egy lélek se
járkált kint rajtam kívül. Céltudatosan mentem előre, a mellettem elsuhanó táj
egyre kiigazodhatatlanabb pacává mosódott el, de mire észbe kaptam, már a
célállomáson találtam magamat. Némán emeltem fel fejemet, s pillantottam körbe
a tájon, remélve, hogy megpillanthatom vágyamat. De a sivár környék nem akart
kivirágozni. A régen itt állomásozó cirkusz nem szándékozott felállítani újra a
nagysátort. Helyette csak szemét hevert a fakult, kiritkított fűben, s csak
azok hangja keltett némi zajt, mikor a szél táncra perdítette őket, s
olykor-olykor egy társas menetre hajította őket egymásnak. Hunyorogva pillantottam
körbe, hátha megtalálhatom azt, akiért ide jöttem, majd bizonytalan léptekkel megindultam
előre, közvetlenül a terület közepére. Érdeklődve és már-már vágyakozva
mustráltam a környéket, mikor egy ismerős alakot pillantottam meg a tér szélén.
Fehér ruháját kellő eleganciával lengette a szél, barna haját pedig hagyta,
hadd hintáztassa a hűvös zefír. Nem mozdult, kósza tincseit sem söpörte el
szeméből, csillogó íriszei az enyémeket keresték, Mona Lisa-mosolyra pedig
hasonló mimikára késztetett engem is. Remegő lábakkal indultam meg felé, a tér
közepétől pedig éreztem, ahogy lépteim egyre szaporábbak lesznek, ahogy
szívverésem is egyre hevesebbé válik. Az alak nem mozdult, tekintetét egy
másodperc erejéig se vette le rólam, mosolya viszont egyre szélesebb lett.
Mikor már elég közel értem hozzá, kinyújtottam a karomat, ő pedig fehér fogait
kivillantva borult készségesen ölelésembe. Karjaimat béklyóként fontam törékeny
teste köré, s úgy vontam magamhoz, mintha ez lenne az első és utolsó alkalom,
hogy hozzáérhetek. Éreztem az illatát. Éreztem a szívverését. És hallottam a
hangját.
– Daehyun… – suttogta a fülembe, mikor
már azt hittem, soha többé nem hagyja el száját a nevem. Hangja halk volt,
mégis tisztán értettem mindent betűt.
– Eunji… – Nem tudtam mást kinyögni, de
nem is volt rá szükség. Hosszú másodpercekig álltunk egymás karjába zárva, mikor
hirtelen mozgolódni kezdett ölelésemben. Azt gondoltam, el akar húzódni, hogy
mondani akar valamit, vagy csak össze akarja kapcsolni tekintetét az enyémmel.
Ám mikor éles fájdalmat éreztem a vállamban, rá kellett jönnöm, hogy tévedek.
Ordítani akartam, de egy hang se jött ki a torkomon, minden kiáltásom
hangszálaimra égett. Próbáltam magamat ellökni Eunjitől, de szorosan tartott
fogaival. Mikor viszont az eddigieknél erősebbet taszítottam rajta a fájdalmam
is megsokszorozódott. Hitetlenkedve kaptam vállamhoz, mikor Eunji végre
távolabb került tőlem, majd tekintetem tenyeremre siklott. A hold fénye
tökéletesen megvilágította skarlátvörös véremet, ami patakokban folyt le
kezemről, s koppant cipőm orrán. Nagyokat pislogva néztem fel Eunjire, de már
nem őt láttam. Ő volt, de mégsem. Infernális vigyorral rágta a belőlem
kiszakított húscafatot, íriszeiben pedig megfogalmazhatatlan és ismeretlen
sátáni fény csillogott. Úgy éreztem, mintha agyam nem lenne képes feldolgozni,
ami szemeim látnak. Kikerekedett szemekkel kezdtem hátrálni, remélve, hogy
feltűnés nélkül távozhatok, de Eunji mindvégig rajtam tartotta tekintetét, a
második lépésemnél pedig elindult felém. Csak egytized másodperc volt az egész,
de máris előttem termett, megragadta vállaimat, s a földre döntött. Lábaim alól
azonnal kicsúszott a talaj, Eunji pedig rám nehezedve tátotta ki száját, hogy
újabb falatot téphessen ki belőlem. Túl gyenge voltam, hogy elmeneküljek, ő
pedig túl erős. Éhesen nyalta meg ajkait, majd orrhegyével gyöngéden
megcirógatta nyakamat, mielőtt kitépte volna a gégémet.
~~~
Szemeim
úgy pattantak fel, mintha felfeszítették volna őket. Verejtékezve nyomtam magam
ülő pozitúrába a kanapén, s lihegve meredtem a sötétségbe, míg egy hideg
izzadtságcsepp végigszánkázott gerincem vonalán. Egyből Eunjit kezdtem keresni
tekintetemmel, de a nappaliban senkit nem véltem felfedezni a tükörben megbújó
hasonmásomon kívül. Hosszú szekundumok erejéig szemeztem magammal, s a fülemben
dobogó szívverésemet hallgattam, s vártam, vajon mikor szakítja szét
dobhártyámat. Nyaki ütőerem hevesen lüktetett bőröm alatt, szinte már fájó
volt, ahogy a vér áramlik benne. Zsibbadt tagjaim mozgatásával próbáltam
elterelni figyelmemet a kínról, s kicsúsztam a dívány szélére, hogy térdeimen
megtámaszkodva ücsöröghessek tovább.
– „Daehyun…”
Még
mindig hallottam hangját. Nem akart elhagyni. Nem akart kiköltözni fülemből, s
tovább lépni, de a lelkem mélyén úgy éreztem, én se. Úgy gondoltam, képtelen
lennék rá, így nem is állt szándékomban. Talán épp ezért álltam fel a helyemről,
s indultam meg gondolkodás nélkül az előszobába, hogy magamra kaphassam az első
cipőt és kabátot, ami a kezembe akad. A nehéz csendben minden mozdulatom
hatalmas zajt korbácsolt fel, de ez sem volt elég ahhoz, hogy a racionális
gondolkodásomat felélessze. Elködösült fejjel léptem ki a lakásomból, s csak
egy cél lebegett a szemem előtt. Hanyagul csaptam be magam mögött az ajtót, s
öles léptekkel kanyarodtam a járdára, mit sem törődve azzal, hogy felverem a
pocsolyát nadrágom szárára. Fejembe húztam a kapucnimat, s focista módjára
szlalomoztam végig a járókelők között, olykor nekiütközve valamelyikük
vállának. Bocsánatkérésre se hagytam időt magamnak, hajtott előre a vágy, hogy
minél előbb a cirkusz egykori helyén tudhassam magamat. Látni akartam, mi maradt
belőle. Érezni akartam a szinesztézia által kreált illatokat, hallani akartam a
hangokat és látni akartam Őt.
Az
első révén felhúzott fátyolon keresztül érzékeltem, mikor érek ki a város azon
részéről, ahol emberek tömege akadályozná indulatos közlekedésemet, s talán egy
fiatal lány volt az, akit utoljára ki kellett kerülnöm. Mikor lefordultam
jobbra, már egy lélekbe se botlottam bele, ami arra késztetett, hogy
megszaporázzam lépteimet. Eunji hangja hajtott előre, ő ösztönzött, hogy ne
álljak meg. Elhitette velem, hogy az álmom jelentőséggel bír, s talán a
valóságban is találkozhatok vele, valamilyen formában.
Hiába
volt hideg, izzadva cipzáraztam le pulóveremet, hogy hűs levegőt engedjek
bőrömre áradni, mit sem törődve azzal, hogy akár meg is fázhatok. A ruhadarab
palásként lobogott mögöttem, mikor tudtom nélkül futni kezdtem, belelépve
minden pocsolya közepébe, ami csak előttem volt. Minél közelebb értem a
célomhoz, annál gyorsabb tempóra kapcsoltam, de mikor elfogyott az út,
kénytelen voltam megállni.
Zihálva
pillantottam körbe az üres és néma környéken, aminek csak az eső hangja adott
életet, mikor a cseppek találkoztak a fűvel és az ottmaradt szeméttel. Nem
láttam senkit a sötétben fényleni. Hiába kapkodtam a fejemet, Eunji alakja nem
köszönt vissza rám, ez pedig mérhetetlen csalódottságot és ürességet konstruált
bennem. Mégis reménykedve indultam meg a nedves gyepen. Egy négyzetcentimétert
se hagytam figyelmen kívül, tekintetem még az üres kólás poharakon is megakadt,
amik hanyagul hevertek a földön, s csak akkor voltak hajlandóak megmozdulni,
mikor a szél a magasba repítette őket a zacskókkal és egyéb hulladékokkal
együtt. Éreztem, ahogy szívem készül áttörni bordaketrecét, majd az egész
mellkasomat, ezzel kissé megbénítva lábaimat, s arra ösztönözve engem, hogy
lassítsak. De amint ezt megtettem, agyamat ellepték a rémképek köntösébe
bugyolált emlékek. Szememet összeszorítva, s hajamat tépve próbáltam nem
odafigyelni a bohócokra, kiknek lidérc-vigyoruk mögül kivillanó ékköveikről
skarlátvér csöpögött, a késdobálókra, kik kíméletlenül dobálták felém éles
fegyvereiket, mik szüntelen felmetszették bőrömet, s vörös nedvemmel együtt
állóképességeim és kitartásom is fogyatkozni kezdett. Próbáltam nem odafigyelni
a bűvészekre, kik azon fáradoztak, hogy engem eltűntessenek és feledésbe
süllyesszenek, s megkíséreltem ignorálni remegő végtagjaimat és reszkető
szívemet.
Szinte
már zokogva borultam térdemre, teljesen megfeledkezve a vizes, saras földről,
így centimétereket süppedtem a fellazult talajba. A képekhez immáron hangok is
társultak, akim még elviselhetetlenebbé tették ezt az infernális kálváriát.
–
Hagyjatok! – kiáltottam kétségbeesetten, hiába tudtam, senki se hallja. –
Kérlek! – Könyörgésemet elnyelte az elmém által kreált fantazmagória, s csak
ekkor jöttem rá, hogy hatalmas hibát követtem el, mikor ide jöttem.
–
Daehyun… – Ez volt az első értelmes szó, amit értettem a hallucináció kaotikus
rendszeréből, mégis féltem tőle. Nem volt bátorságom felnézni, továbbra is
összeszorított szemekkel térdeltem a földön, s vártam, hogy ez az egész véget
érjen. – Daehyun! – szólított még egyszer, ám ezúttal mintha közelebbről jött
volna a hang. – Daehyun… – Éreztem. Éreztem lehelete melegségét, ahogy
összetalálkozik felhevült bőrömmel, s megperzseli azt. S éreztem az illatát,
ami belengte az egész territóriumot. Úgy éreztem, készen állok felemelni a
fejemet.
–
Eunji… – Leheltem erőtlenül fekete füstöt a számból. A lány elmosolyodott, s
úgy éreztem, villámcsapásként elevenednek fel bennem az emlékeink. Az, mikor
először megláttam, mikor először megfogtam a kezét, mikor először éreztem
ajkaimon puha arcát, s mikor először nézett a szemembe. Akkor úgy éreztem,
elnyel valami feneketlen, ám ragyogóan fehér mélység, amiből sose akarnék
kimászni.
Eunji
ajkait a megnyugvás kampói húzták felfelé, az én szívemet pedig a bensőség és
békesség kandallója melegítette. Hideg kezével végigsimított arcomon, s csak
akkor jöttem rá, hogy már nem hallok hangokat, s nem kergetek lidércnyomásokat.
Legalábbis rajta kívül.
– Angyalom – suttogtam bazsalyogva, majd
tenyeremet kézfejére csúsztattam. Hosszú szekundumok erejéig térdeltünk
egymással szemben, a világ összes zajáról, képéről és egyéb dolgáról
megfeledkezve. Csak ketten voltunk és az újra lángra kapott érzéseim.
– Mi
van veled? – kérdezte aggodalommal teli hangon. – Daehyun, kérlek… Ne tedd
tönkre magadat!
– Miután elmentél, úgy éreztem, megőrültem
– vallottam be őszintén, egy keserű mosoly kíséretében. – Talán még mindig
őrült vagyok. De most legalább itt vagy.
–
Nem – rázta meg finoman a fejét, egy-két barna tincset az arcába lengetve. –
Most sem vagyok itt. Engem már csak egy helyen találsz meg – sóhajtott fel,
majd gyengéden kihúzta kezét szorításomból, s tenyerét a mellkasomra helyezte.
Érintése hideg volt, mégis forróságot éreztem legbelül. – De itt örökké.
–
Olyan szánalmasan festhetek – kacagtam fel fanyarul. – Sajnálom. Nem gondolom, hogy láthatlak téged többé.
Mégis vágyom rá. Ez normális? – néztem szemeibe, valami megerősítő válaszra
várva. Egy ideig félrehúzott ajkakkal, égre emelt tekintettel töprengett, de
végül csak egyszerűen vállat vont.
–
Nálad igen – vigyorodott el, én pedig kénytelen voltam lehunyni szemeimet,
nehogy megvakuljak a szikrázó fehérségtől. – Daehyun, figyelj – helyezkedett el
kényelmesen, s megkereste mindkét kezemet, hogy ujjainkat összekulcsolva
pihentesse őket combomon. – Nem csinálhatod ezt tovább! Tönkreteszed magadat,
én pedig nem tudnék nyugalomra térni, miközben tudom, hogy szenvedsz.
–
Mégis mit tehetnék? – kaptam fel a fejemet, hangszálaim pedig a kétségbeesés
csengőit szólaltatták meg. – Te voltál az
egyetlen, aki képes lett volna szeretni engem, én pedig naiv módon magamra
csatoltam ennek a biztonságérzetnek a lakatját. Most pedig nem találom a
kulcsot, s talán nem is fogom soha. – Éreztem, ahogy forró könnyeim marják
szemeimet, majd végigfolyva arcomon égető nyomot hagynak bőrömön. Eunji
gondterhelten felsóhajtott, s tudtam, hogy még erősebben megszorította
kezeimet, mégse éreztem eléggé.
– Én
hiszek a sorsban – kapcsolta össze tekintetünket. – Úgy vélem, mindennek oka
van, így annak is, hogy itt kellett hagyjalak. Talán nem illettünk össze. Talán
nem én vagyok az, akit te érdemelsz. Nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy
fáj téged így látni. Szívbe maró az összetört éned látványa, és a megtépázott lelkedből
áradó feketeség mélysége.
–
Veled együtt önmagamat is elvesztettem.
–
Nem – rázta meg ismét a fejét. – Még megvagy, valahol abban a fekete
mélységben. Csak félsz leereszkedni, s felrántani magadat onnan.
–
Mert képtelen lennék rá.
– Te
is tudod, hogy ez nem igaz. Daehyun, te vagy a legerősebb férfi, akit valaha
ismertem. Olyan lélekjelenléttel rendelkezel, amit egy hozzám hasonló artista
is megirigyelne. Ne mondd azt nekem, hogy képtelen vagy megtalálni önmagadat!
Szavai
ólomsúlyként nehezedtek rám, nem csak testemet, de elmémet is korlátozva, hogy
valami reflektálást konstruálhasson. Kiszáradt ajkaimat nyalogattam valami
válaszon gondolkodva, de úgy tűnt, Eunji nem vár semmilyen reakciót kisebb
monológjára.
–
Állj fel innen! – tápászkodott fel még mindig a kezemet fogva, majd engem is
álló pozícióba húzott. Lehajtott fejjel engedtem el testemet, hogy
felránthasson, de továbbra is képtelen voltam szemeibe nézni. – És most – fogta
meg államat, hogy felemelje fejemet, s megtalálhassa íriszeimet –, hívd fel
Yongguk oppat, s menj fel hozzá! Ő segíteni tud neked, ha mégis úgy érzed,
egyedül nem fog menni.
–
Honnan tudsz Yonggukról? – pislogtam meglepetten. – Nem is meséltem neked róla.
–
Mondtam már – csóválta a fejét halványan mosolyogva. – Most sem vagyok itt.
Csak a képzeleted, a vágyad szüleménye vagyok. – Újfent mellkasomra tapasztotta
tenyerét. – Azt tudom, amit te. Hiszen most belőled születtem újjá. – Hangjának
halk és lágy tónusa képes volt velem elhitetni minden szavát, s úgy éreztem,
végleg megőrültem. Valóban szükségem volt Yonggukra, de képtelen voltam
elengedni Eunjit. Sóvárogva kaptam apró kezei után, s szorítottam meg őket
mellkasaink között. Ajkaimat szóra nyitottam, de Eunji fejrázása egy pillanat
alatt elfeledtette velem, mit akartam mondani. Torkomra égette szavaimat, majd
el is porlasztotta azokat. – Elég! – lépett közelebb. – Daehyun, én itt leszek
veled. Hiába nem érhetsz hozzám, s hiába nem láthatsz, itt leszek. De csak
addig, amíg te akarod. Mert mikor készen állsz majd elengedni engem,
készségesen fogok távozni. Néha visszatérek egy kósza emlék formájában, de
akkor már képes leszel elfogadni, hogy én már máshol vagyok.
–
Én… én… – Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, pedig mindennél jobban meg akartam
szólalni. Eunji újra megrázta a fejét, s mutatóujját számra tapasztotta.
–
Szeretlek – hajolt közelebb, s habár tudtam, hogy ajkait puhán az enyémekhez
nyomta, mégse éreztem semmit. Hiszen amint hozzám ért, halványodni kezdett.
Először fehér ruhájának szegélye alakult füstté és emésztette fel a tiszta
levegő, majd barna haja színtelenedett el. Ijedten és vágyakozva kaptam utána,
de mire átfontam volna testét kariammal, végleg elillant. Csak a puszta levegőt
tarthattam szorításomban, az üresség és elhagyatottság érzete pedig újra
könnycseppeket hívott elő.
Nem
éreztem, hogy sírok. Talán nem is sírtam, csak folytak a könnyeim
megállíthatatlanul. Ám testem nem rázkódott, látásom nem homályosodott el, s
egy hang sem kísérte kirohanásomat. Végül a magány elfogadása engedte le
karjaimat oldalam mellé, én pedig lassan beletörődve meredtem az üres
területre. A lidércképek eltűntek, a fantazmák elillantak, minden destruktív
elmém által kreált kép a semmibe veszett. Mintha nem is lettek volna.
Kifejezéstelen
arccal nyúltam a zsebembe, hogy megkeressem a telefonomat, majd az egyes gomb
megnyomásával gyorstárcsáztam.
–
Yongguk – szóltam bele a készülékbe erőtlenül, de halk hangom ebben a csendben
már szinte fájó volt. És szánalmas.
–
Daehyun. – Biztos voltam benne, hogy egy percet nem aludt. – Minden rendben?
–
Yongguk… Azt hiszem, elment az eszem. Siess
és ments meg! Kérlek.
Bocsánat, hogy csak most irok, de idő hiányában csak most tudtam végigolvasni. Talán jobb is ez így mert ha egyszerre olvastam volna, biztosan nem úszom meg könnyek nélkül.
VálaszTörlésNem tudok nehezebb dolgot elképzelni sem, nibt amikor elveszítesz valakit, akit szeretsz és tudod, hogy már nem láthatod többé...
Mindezt az ultimate biasommal leirva... teljesen megrázó történetet eredményezett számomra.
Köszönöm az újjabb remek írásodat, mindig élmény tőled olvasni.
Megrázóan valósághűen rod ke ezeket ez érzésket. Ha azért mert átélted, akkor őszintén kívánom hogy legyen erőd elfogadni. Ha nem élted még át, akkor újra csak azt tudom mondani, hogy ilyen gondolatokkal és írói képességekkel nem blogot, hanem könyvet kellene írnod :)
Bocsánat a helyesírási hibákért, nem vagyok kibékülve a telefonos pötyögéssel ^^
TörlésUgyan, bármikor írsz, mindig örömmel olvasom a kommentedet. ^^
TörlésBármilyen furcsán vagy gonoszan hangzik, de örülök, hogy ilyen érzelmeket tudtam kiváltani belőled ezzel az írásommal. :) Daehyun nekem is az UB-m, szóval öröm volt múzsámnak fogadnom őt. :$
Szerencsére még nem kellett ilyet átélnem, de nem is vágyom rá túlzottan, jobb, ha csak így a fejemben peregnek le ilyen események.
Köszönöm a kedves szavakat és a szívmelengető kommentet, nagyon jól esik minden véleményedet elolvasni! ^^ (Zárójelben megsúgom, hogy barátomnak van egy író ismerőse, és valószínűleg küldeni fogok neki valamit, hogy elmondja, érdemes-e ezzel foglalkoznom. Szurkolj nekem, kérlek! :$)
Egyáltalán nen gonosz dokog ha örülsz neki, hiszen ez neked egyfajta elismerés ^^
TörlésMindenképp szorítok neked, remélem hogy sikerülni fog, bár én határozottan biztos vagyok benne hogy érdemes ezzel foglalkozbod ^^
Szurkolok :)
Köszönöm szépen, nagyon jól esik. :$ ^^
Törlés